... mármint az olvasás, amely fontos része az életemnek, de erről később.

Vasárnap természetesen én is ott voltam a CEU demonstráción. Visszaidézve az 1956. október 23-áról látott filmfelvételeket, azt kell mondanom, hogy most többen voltak, vagyis ez a magyar történelem egyik legnagyobb tüntetése volt. Többen voltunk - legalábbis kezdetben -, mint a Kossuth téri 70-80 ezer, hiszen sokan, főleg a kisgyerekesek, meg akiknek, hozzám hasonlóan, programjuk volt. A számoknál azonban vannak fontosabb vonatkozások. A legfontosabb a tizen- és huszonévesek színre lépése, politikai szocializációja. Már nem egyszeri single-issue megmozdulásról van szó, tömegekben tudatosodott/tudatosodik, hogy ez rendszerkérdés. Az Orbán-rendszerre végzetes lehet, hogy a most választókorba lépő fiatalok - meg az eddig közömbösen kívül maradók - felismerik: a számukra természetes szabadságuk van veszélyben, s a CEU vagy a civil szervezetek szándékolt megbénítása szemek a rájuk fonódó láncban. S hogy ez a lánc széttéphető, ha elzavarjuk ezeket a gengsztereket.

A civil szervezeteket - Putyin Oroszországához vagy Izraelhez hasonlóan - külföldi ügynökként megbélyegző törvénytervezet (és aljas politikusi tirádák) egyébként közvetlenül érintik a BAGázs Közhasznú Egyesületet is, amelynek keretében kb. egy éve önkénteskedem.  A ma délutáni tüntetésen, a Hősök terén, sajnos, nem tudok részt venni. "Egyéb elfoglaltság" volt az oka annak is, hogy - fájó szívvel - meglógtam a vasárnapi tüntetésről is. Negyed 7-kor még mindig messze voltam a Lánchídtól, amikor is felmértem, hogy ha majd egyszer rákeveredek a hídra, akkor nincs menekvés és biztosan lekésem a MüPában a János passiót. Bármekkora szégyen is ez (világ)forradalmi lelkemre, de - úgy érezve, hogy most már megmarad a káposzta, és jóllakhat a kecske is - a továbbiakra nézve Bachot választottam, és az Alagúton át meglógtam. A János passió klassz volt, az időnként fura szcenírozás - a passiójátékká alakítás - ellenére is. Az amúgy meglehetősen elegyes - a giccstől a politikai állásfoglalásig terjedő - koncepcióból két elemet ragadok ki. Az egyik, hogy hangsúlyosan megjelent benne együtt a négy nagy világvallás - a kereszténység, a zsidóság, az iszlám és a buddhizmus - képviselője. A másik Jézus és Mária Magdolna (tk. a magdalai Mária) erotikus pas de deux-je - netán pas de dei-je.

A passióhoz - az Újszövetséghez - kapcsolódik a magam ószövetségi története: tegnapelőtt befejeztem a József és testvérei újraolvasását. Gyönyörű kéthónapos kalandozás volt, és bár közben időnként e blogon is kitört belőlem az elragadtatás, ostobaság volna, ha most elkezdeném összefoglalóan értékelni, méltatni Thomas Mann remekművét. Azért nem állom meg, hogy egy mondatot ne idézzek még belőle (emlékezetből, ezért lehet, hogy nem egész pontosan). "Emlékezzünk a múltra, de ne túl pontosan!"- mondja József, már Egyiptom kormányzójaként, maga után hozatott testvéreinek, akik húsz évvel korábban majdnem megölték, aztán eladták rabszolgának...

Kissé barbár módon még a József közben belekezdtem egy másik könyvbe, Alejo Carpentier A hárfa és az árnyék c. kisregényébe. A kényszer vitt rá: a villamosra is kell olvasmány, és az egykori ra-re sorozat kaidványát könnyebb zsebre vágni. A francia apától és orosz anyától Svájcban született kubai író könyve Kolumbuszról és mítoszáról szóló fikció - lebilincselően. A közepénél tartok.

Van más is, amiről írni kéne, de egyelőre "érlelem"...

Szerző: rás  2017.04.12. 14:36 Szólj hozzá!

Címkék: tüntetés Thomas Mann BAGázs János passió Alejo Carpentier

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr3712419295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.