A megindult (valaha is abbamaradt?) választási kampány és benne a haldokló MSZP működése ösztönzött, hogy visszatérjek egy épp egy éve megszakított sorozathoz.

Az előző „cserép” a Miniszterelnöki Hivatal Sajtóirodáján eltöltött bő félévemről szólt, és ott olvasható, hogy tevékenységem lehetetlenné válása, az elsősorban a helyi intrikák okozta légüres tér okozta agyérgörcs után 1997 novemberében elmenekültem. Természetesen eredeti szakmámban is keresgéltem, de aztán egy véletlen – egy barát – révén az MSZP akkor összeállt választási kampánystábjába kerültem (formailag a Miniszterelnöki Hivatal állományában maradva). A kampánystábot Szekeres Imre frakcióvezető irányította, akivel az előző bejegyzésben említett PECS-ből ismertük egymást, így átköltöztem a Képviselői Irodaházba. Az úgynevezett Reagáló Csoport vezetője lettem. Az volt a feladatunk, hogy kezdetben hetente, később naponta készített összefoglalókban hívjuk fel a képviselőjelöltek meg persze az MSZP vezetőinek a figyelmét a legfontosabb aktuális politikai fejleményekre, köztük a riválisok lépéseire, megnyilatkozásaira és javaslatot tegyünk ezek kezelésére. Részt vettem a szűkebb kampánystáb ülésein – ahonnan, másokkal együtt, csak akkor küldtek ki, amikor egy még szűkebb stáb a kampány pénzügyeiről tárgyalt.

Sajátos helyzetben találtam magam, és rögtön elöljáróban le kell szögeznem, hogy – szemben az előző félévvel – jól éreztem magam ebben a helyzetben, ebben a feladatkörben, és ezek közt az emberek közt. Az „ezek az emberek” kitétel épp úgy vonatkozott a parlamenti frakció vezetőire, pártelnökségi tagokra vagy a „szürke eminenciásokra”, mint a technikai személyzetre. (A stáb tagja volt többek között Csintalan Sándor, a párt korábbi ügyvezető elnöke.)

„Helyzetem” egyik sajátossága az a körülmény volt, hogy – a többiektől eltérően – nem hogy nem az MSZP apparátusához tartoztam, hanem nem is voltam párttag. Természetesen nem maradtam kívülálló, ez szervezetszociológiai és pszichológiai képtelenség lett volna (meg hát valamiért mégiscsak odahívtak), de nagyon gyakran kiderült, hogy más a nézőpontom. Rögtön a stáb alakuló ülésén egyedül maradtam azzal az értetlenséget, szinte kisebb botrányt kiváltó ötletemmel, hogy keressünk kapcsolatot Torgyán József  Kisgazdapártjával, mert – ki tudja? – még szükségünk lehet rájuk (bár mindenki biztosra vette az MSZP-SZDSZ koalíció győzelmét), másrészt lehetséges is a dolog, mert – állítottam – az ország bizonyos területein, pl. Békésben, Csongrádban történelmileg megalapozott kapcsolódás van a két párt bázisa között. Ez soha többé szóba se került, és mint ismeretes, a 98-as választás második fordulóját a Fidesz Torgyán segítségével nyerte meg…

Ugyancsak sajátos helyzetet jelentett, hogy nem tartoztam senkihez, úgy értem, a „múltnélküliség” miatt nem voltam senki „embere”. Ez pedig szinte egyedülálló volt a politikai nézetkülönbségektől, személyes rivalizálástól, kicsinyes intrikáktól szabdalt pártban. Reagáló-csoportbeli kollégáim (akikkel nagyon hamar baráti viszonyba kerültem) a Szekeres Imrével – és egymással – lényegében még beszélő viszonyban sem lévő ügyvezető pártelnök (Kósáné) és választmányi elnök (Baja Ferenc) közvetlen munkatársai voltak. Mintegy mellékesen megpróbáltunk közvetíteni a vezetők közt, de hát ez lehetetlen volt. A helyzet jellemzéséül: a választási kampány heteiben állítólag az MSZP vezetésének egyik prominens tagja látta el a sajtót a Szekerest felesége vállalkozásának ügyeivel lejáratni kívánó anyagokkal. Mondom, mindenki biztos volt a győzelemben, és már az „az utáni” pozíciókért folyt a harc. Magát Horn Gyulát pedig az SZDSZ lehetséges háttérbe szorítása foglalkoztatta leginkább. Horn Azok a kilencvenes évek című memoárjában a végül bekövetkezett vereség miatt alaposan leszedi a keresztvizet a kampánystábról, megjegyezve, hogy csak a Reagáló csoporttól kapott használható információkat, tanácsokat. Ezt akár személyes elismerésnek is tekinthetném, amit azonban némileg árnyal, hogy soha semmilyen tanácsot nem fogadott el a stábtól (tehát tőlünk). A legsúlyosabb – döntő jelentőségű – ügy az volt, hogy ismételten figyelmeztettük őt is, az MSZP más vezetőit, képviselőjelöltjeit is, hogy beszédeikben ne foglalkozzanak a Fidesszel, mert ez csak felértékeli Orbánékat. Óva intettük attól is, hogy tévévitára üljön le Orbánnal. Nem hallgatott ránk. Pontosabban: nem ránk hallgatott, hanem titkárságvezetőjére; a nő fanatikus híve – sőt hívője – volt Hornnak. Az eredmény ismert. Az kevésbé, és én is csak hónapokkal később tudtam meg, hogy az első választási forduló után (amelyet egyébként listán az MSZP az 1994-esnél is jobb aránnyal nyert, miközben a koalíciós partner SZDSZ összeomlott, és az egyéni kerületekben már kirajzolódott egy lehetséges végső vereség) a kampány irányítása elkerült tőlünk, a Miniszterelnöki Hivatal, s azon belül Horn titkársága azt magához vonta. Szekeres Imre megkímélt minket a hírtől, hagyott tovább dolgozni…

*

Epilógus. A választások után természetesen megszűnt az állásom a Miniszterelnöki Hivatalnál. Gondoltam, majd vigasztalódhatok a 25 év rádiós közalkalmazotti múltat is beszámító végkielégítéssel. S ekkor kiderült, hogy mekkora balfasz vagyok: az időközben részvénytársasággá vált Magyar Rádióból másfél évvel korábban nem áthelyezéssel kerültem a MEH-hez, hanem simán kiléptem, s ezzel elvesztettem a jogosultságomat. És nem tudtam visszakerülni eredeti munkahelyemre se, mert úgy vélték, veszélyeztetném a tájékoztatás objektivitását, pártatlanságát. Régi, kedves kollégám, Juhász Judit akkori rádiós elnökhelyettes kedves mosollyal közölte: nem lehet csak úgy visszajönni a politikából az újságírásba. Ő az Antall-kormány szóvivője volt…

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Szerző: rás  2018.01.08. 19:01 3 komment

Címkék: politika MSZP én-blog

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr1013559669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2018.01.21. 01:01:01

rás:nem volt a rádióban egy olyan személyzetis, aki elmagyarázta volna, hogy milyen feltételek adottak kilépéskor, és a MEH-nél sem volt egy olyan ember, aki felvilágosított volna a jogi vonzatokról?
Szemben veled, egy mai értelmiségi fiatal azzal kezdi egy állás elfogadásakor, hogy milyen buktatók is lehetnek, a pénz az egy dolog, de Te rádiósként hogy lehettél ilyen csacsi.

rás · http://ras2.blog.hu 2018.01.21. 11:23:18

@egy nagyi: Ó, utólag már én is fel tudtam tenni ezeket a kérdéseket. Én nem "mai értelmiségi fiatal" voltam, hanem "akkori középkorú" - értsd: más tapasztalatokkal rendelkező -, világéletében közalkalmazott értelmiségi.

egy nagyi 2018.01.21. 11:52:57

@rás: értelek, csak az én tapasztalatom más, a férjem is közalkalmazott volt, de minden munkahelyéről jogfolytonosan távozott, a lányaim jó negyvenesek, de ők hála az internetnek be tudnak lépni a jogtárba, a Közlönybe, s a cégkivonatokba stb.ennyit a maiakról. De nekünk annak idején, gondolom a Rádióban is így volt, kellett, hogy legyen valamilyen szabályzat, amit, ha a munkatárs kéri kötelesek részére megmutatni, de a munkaszerződésben is le kellett az ilyesmit fektetni.
Tudod én ma is ameddig körül nem járok egy témát nem lépek, még olyan egyszerű dolgokban is, hogy ha valami szerelvény kell a lakásba, ha kikerestem a célpontot előbb fölhívom, hogy feleslegesen ne mászkáljak.
Úgy látom súlyos tanulópénzt fizettél.