Kevés szívszorítóbbat olvastam az utóbbi időben. Az És legutóbbi számából:

Honnan is tudhatnátok, hogy igazából melyik
a legszebb magyar szó.
Láng? Gyöngy? Anya?
Ősz? Szűz? Kard? Csók? Vér? Szív? Sír?
Kosztolányi Dezső listája? Dehogy! Pontosan
negyven éve, ezerkilencszázhetvennyolcban,
amikor először jártam nálatok, megtanultam
egyszer s mindenkorra a legszebb magyar szavakat.
Biharkeresztes! Nyugati pályaudvar!
Vagy ami felejthetetlenül gyönyörű,
máig könnyet csal a szemembe:
Közért!
Ó, azok a hosszú ékezetek! És az
ajakkerekítéses
vonatállomások, városok, utcák, cégtáblák
mindenütt. Jöttem egy
veláris ínségből,
a
háztetős magánhangzók, a mássalhangzók aljára
akasztott, üresen himbálózó
kampók világából,
ahol már csak itt-ott, már csak egy-egy színházteremben
lángolt, gyöngyözött, csókolt, sírt Kosztolányi Dezső,
hát van-e annál meghatóbb, mint félhangosan
elolvasni:
Batthyány tér? Aztán a legszebb
magyar mondatok, például:
Tessék vigyázni,
záródnak az ajtók! Ó, az a magyar bariton!

Az az összmagyar robogás József Attila
Dunája alatt! Nem
hallgat a mély, micsoda
tévedés, hanem száguld. Újságot olvas
magyarul. Míg fölöttünk tovahömpölyögnek
az Erdélyből jött
árvízi hajós izzadságcseppjei.
Majd persze a szívet-lelket lenyűgöző
változatosság ugyanazon a könnyed,
mégis férfias hangon, megállóról megállóra:
Az ajtók záródnak, kérem, vigyázzanak!
Vagy:
Csukódnak az ajtók, tessék vigyázni!
És így tovább. Ülni huszonhét évesen,
kétgyerekes családapaként a föld alatti magyar
robogásban, elmenni a végállomásig és vissza,
csak azért, hogy a legszebb magyar mondatokat
újra meg újra... értitek ugye, mert
csukódnak és záródnak
és
tessék és kérem, úgy tűnik, csupa szeretet,
csupa boldogság, csupa megszólítás,

csupa szórend és csupa szórendiség,
semmi ajakkerekítéses pökhend és pökhendiség,
szeretnék vissza, oda, abba, ismét,
megint és állandóan és folytonosan
és megszakítás nélkül és mindig, mert ehető,
iható mondatok, laktatóak és elbágyasztóak,
szájunk szélén lecsordul egy-egy kortynyi
...ódnak és ...ázni és ...rem és ...tók, a mohó
rágásban, nyelésben, fuldoklásban lehull egy-egy
morzsa, hogy
aj... és tess... és kér...,
mit tettetek a legszebb magyar szavakkal,
mit tettetek a legszebb magyar mondatokkal,
miért olyan
háztetős, miért olyan kampós,
miért olyan
veláris ez az ajakkerekítéses ország,
hova robogunk a víz alatt, a
Hídavatás
kísértetei alatt, a Dunába lőtt zoknik és harisnyák,
a parton hagyott cipők alatt, a rutinban,
a kopásban, a közönyben, távolodva
a legszebbségtől, sőt a szépségtől,
de még a széptől is, ahogy vissza-visszaugrik
a lemezjátszó tűje, ezt is ki érti már,
mit tettetek a legszebb mondataimmal,
csak annyi maradt belőlük, hogy:
Záródnak.
Záródnak? Záródnak? Záródnak az ajtók? Csak
annyi? Kint maradni? Belépni? Szeretném még egyszer
megkönnyezni azt, hogy:
Berettyóújfalu. Vagy: Házon
kívül tartózkodik. Vagy: Nyitvatartás. De már nem láng!
Nem
gyöngy! Nem anya! Nem szűz! Nem sírok!

Szerző: rás  2018.07.16. 21:05 4 komment

Címkék: vers Markó Béla

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr5914117179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2018.07.17. 17:07:40

szép vers, és igaz, de hinnünk kell abban, hogy minden ajtónak van a zárjához
kulcsa, ha pedig nincs híni kell a lakatost.
Képes beszéd, lakatosok mindig lehetünk.

beszélő név 2018.07.24. 16:34:25

Az ehhez hasonló élmény – persze a határon túlról érkezett által szerzett többlet nélkül – számomra a mai napig élő. Sokszor feledkezek bele tömegben közlekedőként anyanyelvem köröttem születő hullámaiba. Egyszerűen csak élvezem, hogy mindent értek, hogy otthon vagyok. A haza formát ölt, eleven tapasztalattá válik az emberi életek mindennapos apró nyelvi szilánkjai között. Néhány perc, amikor a fecsegés elérzékenyít.

egy nagyi 2018.07.24. 20:16:40

@beszélő név: szépen fogalmaztál, tagadhatatlan romantikus szerelem köt a hazához.
A versben kifejezett ajtózáródás, s a szavak más vegyi értéke az én közlekedési tapasztalatomnak is a része. Nekem fáj a sok búskomor, mogorva arc látványa, hol a jóízű kacagás. A társadalmi szintű apátia borzalmas.