A cím persze utalás Proust regényfolyamára, amelynek minden előzmény nélkül vetettem bele magam az egyik (konkrétan az ötödik) kötetébe. Mindjárt jön is egy hosszú – egymondatos – idézet, amit háromszor olvastam el, mert bonyolult, és mert szép. De előtte még egy kis rezignált elmélkedés. Az ember, pláne bizonyos kor után, nem tudhatja, mennyi van még hátra. Sok egyéb mellett már azt is be kellett látni, hogy nem fogok tudni minden jó/fontos/érdekes könyvet elolvasni, így aztán szinte mindegy, hogy mit olvasok (persze a jó/fontos/érdekes könyvek közül). Olvasás l’art por l’art – az olvasás kedvéért. Már nem habzsolom a könyveket, megengedem magamnak, hogy kényelmesen fürödjek Thomas Mann, Nádas Péter vagy éppen Proust mondataiban, huszadszor is újraolvassam a Tonio Krögert, a Jónás könyvét, József Attila egy-egy versét vagy éppen egy Agatha Christie-t. Mert olvasni jó.

És persze bizonyos kor után egyre fontosabbá válnak az emlékek, az emlékezés, amiről Proust különös regénye szól.

„A lelki szeme előtt megjelenő néhai szalonnak szóló mosolyból megértettem, hogy az, amit Brichot – talán nem is tudatosan – jobban szeretett a régi szalonban még a nagy ablakoknál,  még a Gazdáék és híveik csupa derű fiatalságánál is, az az irreális komponens volt…, amelynek egy szalonban csakúgy, mint bármi másban a külsődleges, pillanatnyi, mindenki által ellenőrizhető elemek csupán meghosszabbításai, az a komponens, amely tisztán belsővé lett, amelynek színei már csak öreg beszélgetőtársamban éltek, velem már nem láthatta őket, az a rész, amely levált a látható világról, hogy a lelkünkben leljen menedékre, amelynek lelkünk többletértéket ad, s amely lelkünk megszokott szubsztanciáihoz idomul; minden – lerombolt házak, hajdanvolt emberek, magunkban felidézett vacsorák kompótostálai – átváltozik benne emlékeink áttetsző alabástromává, melynek színeit képtelenek vagyunk megmutatni, csakis mi látjuk, s így mondhatjuk igazán másoknak a múltba veszett dolgokról, hogy fogalmuk se lehet róluk, hogy azok nem is hasonlítanak ahhoz, amit ők láttak, s mi magunk sem tudjuk némi megindultság nélkül szemlélni őket magunkban, amikor arra gondolunk, hogy a mi gondolatainktól függ, tovább élnek-e még egy ideig: a kihunyt lámpák fényét, a többé már nem virágzó gyertyánok illatát.” (Jancsó Júlia ford.)

Szerző: rás  2018.08.06. 10:38 Szólj hozzá!

Címkék: élet olvasás emlékezés Proust

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr9614164437

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.