Meghalt Székhelyi József. 72 éves volt. Illetve novemberben lett volna 72. Egy jó, egy igaz emberrel lett megint kevesebb.

Tudtuk, mert nem titkolta, hogy régóta beteg volt, betegen játszott. Pár hónapja még láttam a főszereplésével a Jó estét. Mr. Green-t, nagyszerű volt, teljes értékű alakítás. Játék a javából, s a nézőnek, ha nem tudta, eszébe nem juthatott, hogy egy halálos beteget lát. De eszembe jutott... Az első színházi emlékem vele (biztos, korábban is láttam, de erre emlékszem) a 80-as évekből egy Volpone a Várszínházban; ő Moscát játszotta, Corbaccio pedig az akkor már nagybeteg Őze Lajos volt. Őze - mint kiderült, erős fájdalomcsillapítók hatása alatt - gyakorlatilag önkívületi állapotban volt, el-el akadt a szövegben, és Székhelyi kettőjük jelenetét megszakítva, a közönséghez fordulva "technikai okok miatt" le akarta állítani az előadást; Őze kierőszakolta a folytatást. Székhelyi utólag azt mondta, úgy érezte, Őze életéről van szó, s akkor neki az volt a fontosabb... (Őze 50 se volt, amikor meghalt.)

Ez volt a bejegyzés első része. A második a 72 évről és a halálról szól. Székhelyi másfél hónappal fiatalabb volt nálam, és ilyenkor az embernek sok minden eszébe jut. Például, hogy életem legfontosabb, tinédzserkori barátai közül ketten már évek óta halottak. Hajdani gimnáziumi osztálytársaim negyede már nem él. Nem szokott foglalkoztatni a halálom, az életkorom is leginkább azért, mert az önképem nagyon nem egyezik éveim objektív számával (meg azzal, ahogy mások látnak); na meg időnként elbüszkélkedem magamnak azzal, hogy mi mindent csinálok még "ebben a korban". És persze azért időnként az is eszembe jut, hogy mennyi lehet még hátra... Keveslem.

Szerző: rás  2018.08.22. 20:47

Címkék: én Székhelyi József

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr6514196017