...még mindig Proustot (mint korábban már írtam, az 5. után, most az 1. könyvet, a Swannt), amikor már éppen kurvára unom, hogy vagy száz oldal másról se szól, mint Swann Odette iránti szerelmi lázáról, féltékenységéről (Szerb Antal is, minden csodálata mellett, megjegyzi, hogy időnként szinte elviselhetetlenül bőbeszédű); s akkor egyszer csak Swann elmegy egy előkelő estélyre, és akkor jön az őt fogadó, kísérő lakájok leírása valami megfoghatatlanul finom iróniával - és persze részletességgel -, majd a vendég uraké:

"Forestelle márki moonoklija kicsi volt és szegélytelen, s mivel állandó s fájdalmas rángatózásra bírta a szemet, amelybe úgy nyomult be, mint egy ritka anyagú, érthetetlen jelenlétű s mindenképpen fölösleges porcogó -- a márki egész arcának valami melankolikus finomságot kölcsönzött, s a nőket arra indította, hogy nagy szerelmi bánatokat tulajdonítsanak Forestelle-nek. Saint-Candé monoklija viszont, amelyet, mint a Saturnust, egy óriási gyűrű övezett, mintegy nehézkedési központja volt tulajdonosa arcának, amely minden pillanatban e monokli szerint igazodott, miközben vörös és remegő orra, s húsos és csúfolódó szája mindenféle fintorral próbált a monokli szellemi sziporkázásáig emelkedni, amelyet sznob és romlott fiatal nők a világ legszebb tekinteténél is magasabbra értékeltek, mivel mesterkélt csábokat és válogatott kéjeket ígérgetett; s ugyanakkor a kerek szemű s harcsafejű Palancy, aki, szintén monoklisan, lassan úszkált az ünenpi vendégek közt, fel-feltátva olykor a száját, mintha csak tájékozódni akarna, olyan volt, mintha akváriuma üvegének egy véletlen s talán jelképes töredékét vinné magával, hogy ezzel a kis résszel jelezze az egészet, amivel Swannt, a páduai Giotto Bűneinek és Erényeinek csodálóját, arra a Gonoszra emlékeztette, aki meleltt egy leveles ág a menedéke körüli erdőségeket jelképezi."

S aztán egy kis házi koncert, a hallgatóságban ülő arisztokrata hölgyek hasonló stílusú leírása után a zenéről:

"Fiatal lány korában ő [Cambremer márkiné] is tanulta simogatni Chopinnek e kanyargó, végtelen és hattyúnyakú dallamait, amelyek oly szabadok, oly hajlékonyak, oly tapinthatók, amelyek a helyüket előbb az indulás irányán kívül keresik és próbálgatják, messze ettől az indulástól, még messzebbre attól a ponttól, ahova remélhetjük, hogy elérnek, s amelyek azért játszadoznak ebben a szeszélyes kitérőben, hogy aztán annál határozottabban, megfontoltabban, pontosabban, akárcsak egy kristályra, amely a sikoltásig visszhangzana, üssenek egyenesen a szívünkre." (Gyergyai Albert fordítása)

Szerző: rás  2018.08.26. 13:18 1 komment

Címkék: irodalom Proust

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr8114203425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2018.08.26. 15:17:00

rás:lám, lám mégiscsak tud ez a Proust valamit! Tudod én kedvelem a bőbeszédű, hogy úgy mondjam esszéregényeket. Megéri elolvasni, kitartást hozzá.