Most, hogy úgy vagy, hogy nem vagy, elég nehéz születésnapi köszöntést írni. És ez már az ötödik ilyen alkalom. Volt, hogy egy-egy verssel akartam megúszni – és biztos lesz még ilyen, hiszen a versek fontosak voltak a kapcsolatunkban. (Próbáltam valakire átvinni, de hát „valaki más az más”, mint a [dal]költő mondja.)

Most inkább írok erről, arról – leginkább R-ről. Azért mert R-ről te jutsz eszembe – a hasonlóságok és a különbségek, leginkább az utóbbiak.

R egy tizenhat éves cigány srác, akinek a mentora vagyok. Hogy mi az, hogy mentor, mentorálás, nehéz definiálni, és én amúgy is felrúgom annak az egyesületnek a vonatkozó szabályait, amelynek önkénteseként végzem ezt a munkát. Végzem a munkát? Élek egy kapcsolatot, egy szinte reménytelen helyzetet.

R (mint mondtam) tizenhat éves – ebben a hónapban tölti be (ő is februári!), és éppen akkor véletlenül nálunk lesz. (Mindig mondtam neked, hogy nincsenek véletlenek. Jut eszembe: a „szomszédod” volt, ő is a Gödöllői-dombvidék egyik falvában, persze a cigánytelepen, élt.) A jó magaviseletéért öt nap eltávot kap a javítóból, ahol a sorozatos lopásokért kirótt egyéves büntetését tölti. Azért lopott, mert kellett a pénz a drogra – vagy mert enni akart.

Valójában már csaknem két éve kéne vele (rajta?) dolgoznom, akkor az volt (lett volna) a feladat, hogy átrugdossam a harmadikos vizsgán. (Igen, tizenhat évesen még a harmadik általánost végzi, és nem azért, mintha hülye lenne.) Ő viszont nem akarta a mentorálást, többször is hiába utaztam le hozzá, meglógott előlem. Feladtam, mondtam, hogy majd ha jól őrzött helyen lesz, folytathatjuk. Tavaly júliusban szóltak, hogy egy zárt gyermekotthonban van. Két és fél óra buszozás oda, ugyanannyi vissza. Amikor először meglátott, a nyakamba ugrott. A gyermekvédelem által kirendelt gyámon kívül senki más nem látogatta, még csak nem is telefonált neki. Havonta látogattam, kétnaponként felhívtam. Most már könnyebb, mert a javító közelebb van. Hozzám is, a telepi rokonaihoz is.

R-nek addig jó, amíg – ez év végéig – ott van, aztán még egy darabig, tizennyolc éves koráig ellehet egy gyermekotthonban. Vagyis addig fedél van a feje fölött, télen fűtenek, rendszeresen étkezik – olyan dolgok ezek, amik korábban nem igazán adattak meg neki. És – legalább papíron – elvégezhet néhány osztályt. De ő persze vágyik vissza a szabadságba, a telepre. Amikor nálunk lesz – nincs más, aki befogadná az  eltáv idejére –, elmegyünk a telepre is, meglátogatjuk a rokonait, akikről hinni akarja, hogy a családja (a nevelőanyja tavaly tavasszal meghalt).

R tavaly nyár óta nem lop, nem drogozik – nincs rá alkalma. Illetve azt mondja, már nem is csinálná, rendes ember akar lenni. Kevés esélye van rá. Ha visszakerül a telepre, a régi környezetébe, iskolai végzettség és ezáltal munkalehetőség nélkül…

Addig még elvben van két éve – két évünk. Innen szép győzni. (Ehhez most hozzáképzeltem a mosolynak szánt vicsorgásodat.)

 

Neked is tartozom R sorsával.

Szerző: rás  2019.02.08. 00:01

Címkék: Ricsi Máté

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr2914613474