Múlt szombaton is gyönyörűen sütött a nap, melegebb is volt, úgyhogy jó volt állni a hajó korlátjánál és nézni a vizet. Jó volt? Fura volt. A víz az unokatestvérem hamvait tartalmazó urnát vitte, mögötte a sodrás szép sorba rendezte a vagy negyven egyenként utána dobott virágszálat. Először voltam ilyen temetésen.

Péter az unokatestvérem volt, három évvel idősebb nálam. Apját nem ismerte, munkaszolgáltosként halt meg, édesanyja, egy kivételes intellektusú, műveltségű zenetarnárnő nevelte. Gyerekkorunkban nagyon szoros volt köztünk a kapcsolat, szinte a bátyám volt. Gyakran aludtam náluk, a még apja által tervezett lakás (természetesen az egész Bauhaus stílusú házat  tervezte) a második otthonom volt.

Péter tehetségesebb, bizonyos területeken műveltebb és mindenképpen sokoldalúbb volt nálam. Felnéztem rá akkor is, amikor már nem volt olyan közeli a kapcsolatunk. Egy dolog hiányzott belőle: az önbizalom, az érvényesülési, bizonyítási vágy, s ez alighanem a történelemmel függ össze, azzal a  génekbe ivódott tapasztalattal, hogy nem jó kitűnni, különbözni. Harmincas fiai ezt már nem érzik, és valószínűleg nem is értik, ami persze jó. Számomra viszont vele múlt el, amit nekem az a bizonyos lakás és mindenekelőtt persze Anna néni jelentett: családom asszimilált pesti zsidó polgári-értelmiségi ága – a jelzők mindegyike fontos. Amennyire tudom, Pétert ez nem foglalkoztatta, nem érdekelte a múlt – legalábbis a családi múlt nem –, de mindez benne volt a génjeiben, a zsigereiben, a tudatalattijában. És természetesen nemcsak a visszahúzódó természetében, hanem – és mindenekelőtt – a műveltségében, a magától értetődő baloldaliságában, az emberi tartásában, a tisztességében.

Tőle búcsúzva - a szép dunai napsütésben - a saját életem egy darabjától búcsúztam.

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Szerző: rás  2019.02.24. 19:50 5 komment

Címkék: család

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr3214652151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2019.02.25. 01:16:40

rás:részvétem

csak azt hisszük, hogy elbúcsúztunk a halottainkkal az életünk egy részétől. Nem tartom igaznak ezt a gondolatot, mert amíg élünk minden megélt eseményt, minden értelmezett gondolatot, és minden megélt, és reménytelen szerelmet, jó igáslóként hurcoljuk magunkkal.

beszélő név 2019.02.26. 00:17:36

Öt rövid gondolat a halálról

(1) Vagy saját leendő halálunk, vagy mások halála kapcsán, így vagy úgy, a halál mindig és kizárólag az élők ügye. A jelenlét hiánya: ez a halál. Akinek egykori jelenlétét számontartják, az a halott. Amikor a jelenlét emléke eltűnik, felszívódik az élők közül, az a tökéletes megsemmisülés, az egykori jelenlévő, mintha soha nem is létezett volna.

(2) Egy személyiség, egy individuum alakulását nem zárja le birtokosának halála, és éppen azért nem, mert nem tűnt el, hanem halott. Halott, mert vannak, akik érzékelik jelenlétének hiányát, foglalkoztatja őket ez a hiány. Ahogy foglalkoztatta őket a személy korábbi jelenléte is.

(3) Mert egyediségem sem kizárólag az én ügyem. Már amíg élek, addig is azokkal együtt alakítom, ki vagyok én, akik számon tartanak, akikre hatást gyakorolok. Feleségem, gyermekeim, barátaim, munkatársaim, tartós és alkalmi ismerőseim valamennyien felépítenek egy személyt önmaguk számára, akit velem azonosítanak. Az a személyiség, amit saját magam alakítok ki önmagamról, csak egy ezek között. Talán nem is a legfontosabb, talán nem is a legalaposabb. Egy biztos: nem a legtartósabb. Halálom után az élők fenntarthatnak és tovább alakíthatnak, részleteiben vagy egészében megidézhetik és átírhatják, árnyalhatják vagy felhígíthatják azt a valakit, akit jelenvalóként számontartottak és velem azonosítottak.

(4) Ismerőseink halála korántsem akasztja meg azt a folyamatot, amit velük kapcsolatban addig is végeztünk, amíg éltek. Lehet, hogy épp haláluk teszi intenzívebbé. Ez a gyász.

(5) Nap, mint nap teremtjük, adjuk-vesszük a halált, azaz az egykori jelenlévő emléke révén a személyiségén végzett mentális műveleteket. Nem azért gyászolunk valakit, mert halott, hanem azért halott, mert gyászoljuk.

rás · http://ras2.blog.hu 2019.02.26. 18:25:10

@beszélő név: Köszönöm a gondolataidat. Én is hasonlóképpen vélekedek.

egy nagyi 2019.02.27. 00:32:21

Nagyon szépen összefoglalta beszélő név a halál, és gyász, valamint gyászoló viszonyát. Ha bármit is hozzátennék akadékoskodnék.
Gondolom , hogy hozzám hasonlóan az életkorunkból adódóan Ti is gondoltok arra, hogy bármikor lehunyhatjuk a szemünk.
Az utóbbi esztendőkben több temetésen voltam, különböző felekezetűeken, társadalmin, katonain. Nekem, amikor a ravatalnál a búcsúztatáson vagyok üresség érzetem van, nem hiszek a túlvilágban stb. Ugyan könnyezem,ha valami személyeset mondanak, inkább arra szoktam figyelni, hogy mennyire igyekeznek a búcsúztató papok beszélni, mely bibliai szöveget citálják. Úgy vélem mindez csak színjáték a hozzátartozóknak. Az én halottaim mind élnek még a fejemben, látom az arcukat, hallom a hangjukat, használom a kifejezéseiket, nem tudom eltemetni őket. Ha istenfélő lennék ezért a pokolba kerülnék.
Tudom, hogyha valakinek a szeretettje hosszú lefolyású betegség után távozik, keserves egy családnak. Ha valami egy kicsit hiányzik nekem, hogy nem kellett a gyászmunkát elvégeznem, mert mindenki hirtelen halt meg.
süti beállítások módosítása