Meghalt valaki, akinek a nevét most nem írom ide. Kellemes társasági ember volt - valamint kedvesen lusta, és közszereplőként megalkuvó, cinikus gazember. (én legalábbis ezt gondolom róla.) Tudom, ilyet nem illik mondani egy nekrológban, de ez nem az, és valójában nem is róla szól a bejegyzés, hanem rólam, az én fura érzéseimről.

A fentiek ellenére a halálhíre szíven ütött. Egyetemi KISZ építőtáborban hozott össze vele a sors, de kiderült, hogy már a gimiben is párhuzamos osztályba jártunk. Az azóta eltelt évtizedekben ha valahol véletlenül összefutottunk, kedvesen mosolyogva köszöntünk egymásnak, de - hál' istennek - semmi közünk nem volt egymáshoz. De kortársam - volt. És ilyenkor az ember elgondolkodik...

Szerző: rás  2020.03.01. 16:12 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr315498878

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2020.03.07. 23:07:20

rás:nekünk már kilenc gimnazista osztálytársunk halt meg és többen betegek most is, tehát folyamatosan elgondolkodhatunk. Ne foglalkozz ezzel, annak örülj, ha fizikai fájdalom nélkül és apró örömök birtokában fejezel be egy napot. Nekünk már a napi feladatok is adhatnak sikerélményt. Magasról fütyülj a politikára, a saját jól létedre koncentrálj.