2006-ban egy, a Közel-Keletről szóló, háromrészes bejegyzéssel kezdtem blogger-pályafutásomat - akkor még A vajszínű árnyalat vendégbloggereként.  A keddi szörnyű bejrúti robbanás idézteti fel velem az akkor írtakat - meg a (velünk élő) történelmet.

*

Hogyan lett Libanon a palesztin-izraeli háború hadszíntere - erről lesz szó az alábbiakban. (Lásd még: A múlt kútja mint Rubik-kocka I.A múlt kútja mint Rubik-kocka II.)

A "Közel-Kelet Svájca" - a múlt század közepén újságírói közhely volt ez, ha Libanonról írtak. Az 1970-es évekig a térség leggazdagabb országa, az arab világ pénzügyi és kereskedelmi központja volt. Emellett azonban a "Svájc" jelző megillette az ország vallási-etnikai sokszínűségét tükröző demokratikus politikai rendszeréért is. Még 1926-ban (francia félgyarmati státuszban) dolgozták ki a népességi arányokat tükröző, s máig érvényes rendszert, miszerint az ország elnöke mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim, és a parlamenti képviselet is pontosan előírt arányokban oszlik meg a hét keresztény és négy muszlim felekezet között. Gyönyörűen demokratikus rendszer, kis szépséghibája, hogy valójában az egyes vallási vagy etnikai csoportokat, s ezáltal a politikai életet évtizedek (évszázadok?) óta magánmilíciákkal rendelkező klánok, családok uralják. (+ Szíria, amely valójában saját részének tekinti, de minimum megpróbál - hol politikai, hol katonai erővel - protektorátust gyakorolni fölötte.)

Libanon részvevője volt az első, 1948-49-es arab-izraeli háborúnak, a következőkből azonban (az arab szolidaritás hangoztatásával) kimaradt. Sorsát azonban nem kerülhette el. Amikor 1970-ben Husszein jordániai király katonai erővel, néhány ezer halott árán kiverte országából ("fekete szeptember") Arafat Palesztinai Felszabadítási Szervezetét, amely a hatalmát fenyegette, a palesztinok Libanonba tették át politikai és katonai székhelyüket. A kb. 300 ezer palesztin, köztük több tízezer fegyveres jelenléte felborította a már amúgyis ingatag politikai egyensúlyt. Másfél évtizedes polgárháború tört ki, amelynek számtalan kusza frontvonalán csak a Magyar Televízió akkor híressé vált riportere, Chrudinák Alajos igazodott el. A többi között keresztény falangista milíciák harcoltak a síiták és a drúzok ellen, követelve az általuk pártfogolt palesztinok távozását az országból, a palesztinok Libanonból lőtték Izraelt, Szíria katonákat küldött Libanonba a "rend helyreállítására" stb. Több korábbi katonai akció után 1982-ben Izrael - Ariel Saron hadügyminiszter közvetlen irányításával - átfogó támadást intézett Libanon ellen, hogy felszámolja az ottani palesztin katonai támaszpontokat. A legpiszkosabb munkát azonban libanoni szövetségeseikkel végeztették el: a falangista milicisták többezer palesztint öltek meg a Szabra és Satila menekülttáborokban. Hja, már akkor is nehezen voltak megkülönböztethetők a palesztin civilek, illetve harcosok/terroristák. Izrael ezt követően "biztonsági zónaként" egészen 2000-ig megszállva tartotta Dél-Libanont.

Az 1979-es Camp David-i egyiptomi-izraeli békeszerződéssel megindult folyamat fokozatosan politikai hátországától fosztotta meg a csak Izrael elpusztításában "gondolkodó" legradikálisabb palesztinokat; a libanoni polgárháború és az izraeli invázió pedig katonailag roppantotta meg őket. 1979-ben azonban (sok minden egyéb között) még valami történt: az iráni iszlám forradalom. A 80-as években iráni támogatással új, engesztelhetetlenül Izrael-ellenes, síita mozgalom bontakozik ki Libanonban: a Hezbollah.

(Mindezek után mellesleg az is érthető, hogy miközben Libanon lakosság kb. 3,5 millió, 10-14 millióra teszik a világ más országaiban élő libanoniak számát.)

Szerző: rás  2020.08.06. 15:48 Szólj hozzá!

Címkék: blog Libanon Közel-Kelet

Valaki javasolta, ezért hoztam ki a könyvtárból. Korábban csak a Sakknovellát olvastam, a wiki szerint ez a leghíresebb - egyben az utolsó - műve. Azzal először egyébként tévéjáték formájában találkoztam valamikor a 60-as években, ha jól emlékszem, Pálos György főszereplésével. (Miután ezt leírtam, ellenőriztem magam a Google-lal: ez volt az első magyar tévéfilm, 1959-ben mutatták be, és tényleg Pálos György, akinek fantasztikus baritonja volt.)

Szóval A tegnap világa. Memoár, 1940-ben, brazíliai emigrációban, másfél évvel az öngyilkossága előtt kezdte írni. Szeretet- és gyönyörteljes leírás, néha szinte szerelmi vallomás egy széthullott világról és fájdalmas jajkiáltás a széthullásról.

Gazdag bécsi, zsidó polgárcsaládba született, és ennek a meghatározásnak minden eleme fontos. A könyv első fejezete "A biztonság világa" címet viseli, és magával ragadó leírása a zsidó életnek és az első világháború előtti Bécsnek, a kávéházi és kulturális életnek - tényleg egyfajta szerelmi vallomás. A következő fejezetekben aztán szó van a korabeli egyetemi életről (az oktatás pocsék volt, de az óralátogatást mellőző diákok naprakészek voltak Rilkéből, Hofmannstahlból, Freudból, akiknek a nevét tanáraik talán nem is ismerték) vagy éppen a szexuális életről. Gyönyörűek az íróbarátok - többek közt Rilke, a belga Verhaeren, a francia Romain Rolland - meg a szobrász Rodin szeretetteli portréi. Az ízig-vérig humanista, européer - a könyv alcíme: "Egy európai emlékezései" - Zweig a "nagy háború" alatt részese a háborúellenes értelmiségiek nemzetközi összefogás-kísérletének; Zürich kavargásában, ahova egyébként színdarabjának bemutatójára utazik, Lenin is feltűnik. Érzékeli - és érzékelteti azonban ., hogy mennyire elszigeteltek maradtak a pacifista hangok a háborús "hazafias" közéletben.

Aztán jön a háborús vereség és nyomában a káosz, a nyomor, a politikai szélsőségek színrelépése. Mindez nemcsak Zweig (és Európa) életében, hanem a könyv hangnemében is törést jelent: egyre inkább uralkodóvá válik a veszteségérzés, a kétségbeesés, a fájdalom. Ez alól talán csak a 20-as évek berlini színes kulturális kavargásának a csodálata jelent kivételt. De aztán tudjuk, mi következett... Az emlékezés a második világháború - már angliai emigrációban, hontalanként - átélt - kitörésével fejeződik be. A háború döbbenet, de a külvilág eseménye, a hontalanság személyes tragédia.

Szerző: rás  2020.08.06. 10:06 2 komment

Címkék: irodalom stefan zweig Európa

Hát mégse járja, hogy ezen a blogon ne írjak az indexről, hogy úgy tűnjék, nincs véleményem a dologról. A helyzet az, hogy a Facebookon osztottam,/osztom az észt. A (lényegében) teljes szerkesztőség felállása után, péntek délelőtt tettem közzé azt az Arany-idézetet, amely elsőként jutott az eszembe a dologról:

"A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
'No hát, no!' így kiált; 'én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!'" 

S hozzáfűztem: "az elvhűség tiszteletre méltó, a hiszti hiba". 

Igen, miközben elismerem a gesztus emberi értékét, a kiállást a kirúgott főszerkesztő valamint a sajtó szabadsága mellett, (volt) újságíróként súlyos szakmai és politikai hibának tartom, hogy megkönnyítették a Fidesz dolgát, a harakirivel segítettek felszámolni a legfontosabb - vagy legalábbis a legolvasottabb - ellenzéki beállítottságú internetes portált. Az index távozó munkatársai - és a velük egyetértő, szolidaritásukat kifejező rengeteg ember - azt mondják, fel kellett állni, mert lehetetlenné vált a portál független, politikai befolyástól mentes működése; nyilvánvalóvá vált, hogy Orbánék eldöntötték az index bedarálását, erkölcsileg vállalhatatlan a további működés. Nincs helye kompromisszumnak, alkudozásnak.

Orbánék szándéka tényleg nyilvánvaló - értek egyet velük. Csak éppen... Egyrészt ezt nem mindenki látja így, és a szituáció, amiben és ahogy az önfeloszlatás történt, nem alkalmas ennek bizonyítására. Az index nemcsak újság (internetes portál), hanem üzleti vállalkozás is. A tulajdonosnak joga leváltani a főszerkesztőt, ha úgy véli, az bármi módon sérti cége üzleti érdekeit. Ahhoz, hogy bizonyítani lehessen, valójában ezzel a portál eddigi, szakmailag-politikailag független működése került veszélybe, minimum meg kellett volna várni az első olyan esetet, amikor valaki - a tulajdonos, az őt képviselő alapítványi kuratórium elnöke vagy egy politikus - beleszól egy cikk tartalmába, megjelenésébe. (A média, egy médiatermék függetlenségének értelmezése külön téma.)

Másrészt - és ezt tartom fontosabbnak -, a mai politikai és sajtóviszonyok közepette súlyos hiba feladni egy hadállást. Igen, azt gondolom, hogy ha kell, akár alkudozva, taktikázva, visszavonulva is meg kellett volna tartani az indexet, amely a legolvasottabb azon médiumok közül, amelyek nem az Orbán-rezsim hazugságait szajkózzák, és amely ráadásul eljut(ott) a nem ellenzéki beállítottságú emberek tömegéhez is. Hiú remény, hogy most majd a semmiből ("semmin" az anyagi hátteret értem) fel lehet építeni egy hasonlóan befolyásos, tekintélyes médiumot.

Mondom mindezt úgy, hogy én speciel nem szerettem és csak nagyon ritkán olvastam az indexet. 

Szerző: rás  2020.07.27. 00:15 16 komment

Címkék: média

Írni a lehetetlenről, a pokolról, aminek szemtanúja voltam. Bő két évtizeden át küzdött Vonnegut azzal a belső kényszerrel, hogy megírja azt, amit fiatal katonaként és hadifogolyként átélt: Drezda 1945. februári bombázását, felégetését, amelynek 130 ezer áldozata volt. Az angolszász légierő terrorbombázása nagyobb pusztítást végzett, mint félévvel később a Hirosimára ledobott atombomba.

Hirosimáról már gyerekkoromban rengeteget hallottam, olvastam - Drezdáról semmit. Rotterdam, Varsó, Coventry német terrorbombázásáról - s persze Guernicáról - sokat tudtam, Drezdáéról, Hamburgéról csak évtizedekkel később olvastam. A 70-es években jártam Drezdában, láttam a romos Frauenkirchét; igen, háborús mementó, gondoltam. De hogy valójában minek a mementója, azt nem tudtam.

Vonnegut könyvében az a döbbenetes, ahogy fekete humorban és a szó szoros értelmében vett mesében - elmesélésben - keveredik a fantázia, az álom és a háború realitása. Mert az emlékezőnek csak így válik kimondhatóvá.

Régi adósságot törlesztettem.

Szerző: rás  2020.07.17. 22:40 5 komment

Címkék: Drezda Vonnegut

A jövő héten a Fidesz országgyűlési határozattal kötelezi Orbánt, hogy vétózza meg a következő hétéves költségvetést, valamint a - segély- és hitelkeretből álló - európai helyreállítási alapot, ha nem ejtik a Magyarország ellen folyó jogállamisági eljárást, illetve ha bármilyen politikai feltételhez kötnék a pénzek folyósítását. (Erről itt olvashatsz.) Ugyanakkor több vezető európai politikus, legutóbb az Európai Tanács elnöke és a német kancellár is szükségesnek mondta a pénzkifizetés bizonyos feltételekhez kötését, a költéseknek a korábbinál szigorúbb ellenőrzését, például az Európai Ügyészség felügyelete alá helyezését, amelyhez, ugye, Magyarország (Orbán) éppen ennek elkerülése végett nem hajlandó csatlakozni. Patthelyzet vagy blöff?

Az Európai Unió alapokmány és jelenlegi eljárási rendje szerint Orbán valóban megakadályozhatja a költségvetés elfogadását. Ezzel azonban azt kockáztatná, hogy leállna a különböző támogatások kifizetése. A helyreállítási alap elvben akár leválasztható is lenne a hétéves költségvetésről, vagyis a gyors pénz reményében Orbán megteheti, hogy az előbbit megszavazza, az utóbbit, a távolabbi pénzt blokkolja, amíg a többiek nem engednek neki (meg a lengyeleknek, cseheknek). A kérdés csak az, hogy Merkel, Macron, Michel és a többiek meddig hagyják magukat zsarolni egy kis közép-európai ország diktátorától. 

Szerintem nem sokáig. Orbán pókerpartija felgyorsíthatja azt az elkerülhetetlen folyamatot, amit egyesek az Európai Unió szétesésének tartanak, mások viszont "többkörös" vagy "többsebességes" uniónak neveznek. Vagyis a jelenleg is létező "megerősített együttműködés" elvére és gyakorlatára támaszkodva, lényegében az eurózónára alapozva létrejöhet egy szorosabb együttműködés - ami öltheti egy Új Európai Unió, egy Európai Konföderáció formáját, kiüresítve a jelenlegi huszonhetek szervezetét. Ez a kör elfogadná saját költségvetését, újból meghatározná az együttműködés alapelveit, minden bizonnyal megerősítve a jogállami kritériumokat is. A többiek, a szegényebb peremországok pedig majd eldöntik, hogy akarnak-e csatlakozni. Ha nem, hát be kell majd érniük némi alamizsnával és a "körön kívüliek" másodrendű szerepével.

Magyarország viszont reménykedhet a Türk Tanács támogatásában. (Ezt viccnek szántam.)

Szerző: rás  2020.07.10. 17:05 5 komment

Címkék: Európai Unió

Politikai határokon átívelő, "össznépi" felháborodás söpör végig a Facebookon (meg, gondolom, máshol is) a volt perui nagykövet bűnügyében hozott bírói ítélet nyomán. Mint ismert, egy nemzetközi pedofil hálózat felgöngyölítése során 19 000 gyermekpornó képet találtak a számítógépén, és a külügyminisztériumnak kellett hazamenekítenie. 

Semmi kétségem, hogy az enyhe ítéletben (egy év börtön, felfüggesztve) szerepet játszott Kaleta státusza, politikai beágyazottsága. Ha, teszem azt, Kalányos Józsiról lenne szó (nem jellemző), évekig rohadna a börtönben. De most nem erről akarok írni, ebben nincs semmi meglepő a mai ítélkezési gyakorlatban. Ami foglalkoztat, az az autodafé hangulat, a felháborodva tiltakozók érvelése. Hogy ugyanis a "mocskos pedofil". Az pedig hab a tortán, hogy nekimentek a védőügyvédnek is, hogy merészel "egy ilyet" védeni.

A pedofília szerintem is mocskos dolog. Ha valaki védtelen gyerekkel szexel, védtelen gyereket erőszakol meg, valamint aki ilyet fényképez, filmez, azt én is hosszú évekre börtönbe küldeném, az előbbieket esetleg kasztráltatnám is. Viszont sehol se láttam, hogy Kaleta ilyet tett volna. Ha felmerült volna, hogy a képeket azért gyűjtötte, mert ennek alapján rendelt, akkor aligha ússza meg. Valószínűleg már haza se lehetett volna hozni. Ő - feltételezem - csak jókat maszturbált a képeket nézegetve. Márpedig - túl azon, hogy ilyen képek birtoklása is bűncselekmény - ez betegség. A pedofília mentális betegség, hajlam, amin vagy tud uralkodni valaki, vagy nem. Ennek megfelelően nekem az ítéletből a kényszergyógykezelés hiányzik.

Ami pedig az ügyvédet illeti. Súlyos tévedés, ha valakit a - legális - hivatása miatt ítélnek el erkölcsileg, ha összetévesztik a foglalkozást a személlyel. Mester Csaba "számláján" súlyosbító körülményként szerepel, hogy a Fehér Liliom Egyesületben (is) tevékenykedik, amely szexuális abúzus áldozatain igyekszik segíteni. Feltételezem, nem ugyanazért a tarifáért, mint amit Kaletától kapott. Sőt, azt feltételezem, hogy a sztárügyvédi gázsijából fedezi a különbséget.

Szerző: rás  2020.07.04. 19:52 9 komment

Címkék: pedofília

A bejegyzés címe szándékom szerint egyszerre tükrözi, hogy fontos dolgok történnek Amerikában, illetve azt, hogy bizonytalan vagyok e fontos dolgok megítélésében.

Az utóbbi napokban sok okosat olvastam arról a forrongásról, ami George Floyd meggyilkolása nyomán végbemegy az Egyesült Államokban. Sok egymásnak ellentmondó okos véleményt. Faji lázadás? Több évszázados bűnök számonkérése? Felkelés a súlyos társadalmi igazságtalanságokat szülő rendszer ellen? Egy olyan társadalmi rendszer ellen, amelyben a faji diszkrimináció csak egyike az igazságtalanságoknak. "A múltat végképp eltörölni! Rabszolgahad, indulj velünk!" ?? Azt látom, hogy a Föld nem fog "sarkából kidőlni", hiszen a világ sorsát kézben tartó multicégek gyorsan "felvették a ritmust" - lásd a Johnson & Johnson fekete és barna sebtapaszait, az Uncle Ben's névváltoztatását stb. Innen, a fotelemből nézve nevetséges gesztusok. De hát én nevetségesnek - illetve felháborítóan primitívnek - tartottam azt is, amikor a píszí jegyében megtisztították a nigger szótól Mark Twain Huckleberry Finnjét, vagy hogy lényegében feketelistára tették a Tamás bátya kunyhóját, ifjúságom kedves regényét. Persze, tudom, ma már nem niggerezünk, és nem hatódunk meg egy készséges rabszolga sorsán. Sőt, ma már ott tartunk, hogy Tamás bátyának kell tekintenünk a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalmának vezéralakját, Martin Luther Kinget, mert békés úton akarta elérni az egyenjogúságot. Az egyenlő jog - ha a törvény betűjét tekintjük - meg is valósult, az egyenlő lehetőségek távolról sem. Vagyis sz...t se ért, amit King tiszteletes elért?! Vissza a 60-as évek másik útjához, Malcolm X-hez, a Fekete Párducokhoz, a nagyvárosok nyaranta lángba boruló fekete gettóihoz?

Vagy a jogos elégedetlenséget, indulatokat levezeti a szobordöntés, a 19. századi polgárháború rabszolgaságpárti - vesztes - alakjainak száműzése a közterekről, a nemzeti emlékezetből? És nem csak az övéké. Hiszen rabszolgatartó volt az Egyesült Államok alapító atyáinak sora, élükön George Washingtonnal és Thomas Jeffersonnal. És rémséges történelmi bűnökért felelős Kolumbusz is, aki nemcsak felfedezte Amerikát, hanem megkezdte az őslakosság kiirtását is, és tulajdonképpen első számú jelképe a földrész feletti európai, fehér uralomnak.

Tegyük fel, hogy eltávolítják Lee tábornok, Jefferson és Kolumbusz összes szobrát, átneveznek többezer utcát és teret. És akkor mi van? Úgy értem, a szimbolikus téren kívül mi változik? Egy olyan társadalomban - nevezzük nevén: a kapitalizmusban - amelynek lényegéhez tartozik az egyenlőtlenség. Tegyük hozzá: a növekvő egyenlőtlenség, mert úgy tűnik, a második világháború utáni évtizedek (inkább nyugat-európai) "gondoskodó", "szociális" kapitalizmusa a múlté. 

Lesz-e egy lefilmezett aljas gyilkosság okozta zsigeri felháborodásból tudatos rendszerváltoztatást szándékoló, forradalmi mozgalom? Szimpatizálok a seattle-i utcafoglalókkal - ahogy szimpatizáltam 1968 berkeley-i egyetemfoglalóival, a párizsi diákokkal. De tartok tőle, hogy a rendszer erősebb, végül is integrálja, semlegesíti őket. (Is.)

Vissza a szobrokhoz. Politikusok, más közéleti emberek, de akár írók művészek köztéri szobrai (meg a róluk elnevezett utcák, terek) egy társadalom konkrét időszakának, állapotának értékrendjét fejezik ki. Vagyis részei az adott társadalom történetének, eszmélésének - és persze ezek zavarainak. És ez a történelem nem tüntethető el, akkor sem, ha a következő évtizedek, századok emberei - ugyanazon társadalom ma élő egyedeinek bizonyos csoportjai - már másképp ítélik meg a tevékenységüket.

Nem szabad hát szobrot dönteni? Marhaság. Nyilván nem kívánom vissza a budapesti Sztálin-szobrot. De van egy lényeges különbség, mondjuk, Jefferson és Sztálin szobra között. Thomas Jeffersonnak, a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjének egy egész társadalom (jó, mínusz indiánok, fekete rabszolgák) értékítélete állított szobrot, Sztálinnak egy szűk, a társadalmon erőszakot tevő, talpnyaló politikai csoport. És bár most a Jefferson rabszolgatartó mivolta miatt a szobrát (is) eltávolítani kívánók van előtérben, nincs kétségem afelől, hogy az Egyesült Államok társadalmának többsége más véleményen van. Miként - hogy visszaugorjak Európába - Churchillt (Angliában egyesek az ő szobrát, emlékét is kikezdték) se azért "szeretjük", mert a brit gyarmatbirodalmat védelmezte, hanem mert képes volt összehozni a Hitlert végül térdre kényszerítő koalíciót. (Plusz persze vannak, sokan, akik kérlelhetetlen antikommunistaságáért is tisztelik.) 

A szobordöntéssel - és tulajdonképpen magával a szoborállítással! - alapvető probléma az is, hogy nem lehet megmondani, hol a határ. Jó, Sztálin szobrát el kellett távolítani. De Károlyiét? Miért kéne jobban tisztelnünk a helyére visszaállított Tisza Istvánt? Száz évvel ezelőtt élő és indokolt volt minden Trianon-emlékmű, egy társadalom valódi fájdalmát fejezte ki. De most indokolja valami a Kossuth téri Trianon-árkot? Már a sebek kéjes felvakarásán túl? (Persze. Egy velejéig hazug politikai banda - amúgy szerintem téves - napi taktikázása.)

Mint már többször megírtam, szemben ifjúkori önmagammal, már nem hiszem, hogy a múltat el lehetne törölni. A múltat, a múltunkat megérteni kell.

Szerző: rás  2020.06.22. 12:17 12 komment

Címkék: történelem szobrok szobordöntés

Az úgy van, hogy napok óta motoszkál bennem, hogy írni kéne az amerikai (és már brit) szobordöntési - azaz múlteltörlési - hullámról. Valamiért még nem szántam el rá magam; talán az zavar, hogy alapjában véve rokonszenvezem azokkal, akik csinálják, bár azzal, amit csinálnak, nagyon nem. Az élet ilyen bonyolult. Úgyhogy addig is, idemásoltam egy 2013. szeptemberi - merőben irodalmi fogantatású - bejegyzésemet:

Az úgy volt, hogy tegnap föltettem a blogra egy Doderer-idézetet, amely olvasás közben nagyon megfogott, aztán – mikor már kinn volt – nyomban ráébredtem, hogy mennyire nem értek egyet vele. De otthagyom. Hiszen nyilvánvalóan van valami mélyebb oka annak, ha megfogott.
"Az élet szüntelenül feltételezi a szakítást mindennel, ami volt… jelen csak így van. Minden valódi elhatározás, minden döntés megsemmisíti a múltat…”
Az egy dolog, hogy maga a regény (még javában benne vagyok) szerintem cáfolja ezt a tételt. Ennél fontosabb, hogy én pontosan az ellenkezőjét gondolom: tudniilik, hogy a múlt megsemmisíthetetlen, benne van a jelenünkben – és így a jövőnkben is. Bennünk van. Egy dolog, egy ember bizonyos szempontból azonos önmaga történetével. Ezzel a múlttal – a múltunkkal, a múltammal, a múltaddal – sok mindent lehet tenni: lehet rá büszkének lenni, és lehet megbánni; vállalni vagy letagadni; tanulni belőle, vagy elfeledni… Egy dolog lehetetlen: meg nem történtté tenni, megsemmisíteni. Illetve csak úgy lehet, ha magamat is megsemmisítem. Illetve... mégse lehetetlen: magánéletből és politikából egyaránt tudok rá példát…
Egy személyiség önmegsemmisítése (vigyázat! nem fizikai öngyilkosságról beszélek) valóban szakítás mindennel, ami volt, de akkor kicsit módosítani kell az idézetet: „így csak jelen van”. Élet nincs.
És a múltat akkor se lehet eltörölni.

Szerző: rás  2020.06.17. 20:04 1 komment

 „Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.”

Már régóta József Attilának ezek a sorai jutnak eszembe a hol őszinte, hol álságos trianonozásokról; tíz éve is ezzel kezdtem az évfordulós bejegyzésemet .

A többségnek még ma is fáj Trianon, noha alig tud róla valamit – írta tegnap a hvg.hu egy friss felmérést ismertetve. Lássuk be, igazán így lehet búsmagyarkodni, Nagy-Magyarországot siratni, vagy eszelősen – vagy inkább nevetségesen – skandálni, hogy „Nem, nem soha!” meg „Vesszen Trianon!”

A félreértések elkerülése végett: az 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-palotában aláírt békeszerződést igazságtalan, megtorló jellegű diktátumnak, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom.

Egyéb, nem lényegtelen előírások (max. 35 ezer fős, önkéntes hadsereg – vagyis a hadkötelezettség tilalma –; Magyarország nem gyárthat vagy vásárolhat tankokat, repülőket, páncélosokat, hadihajókat; később megállapítandó jóvátétel fizetése 30 éven át – zálogul a magyar állam minden vagyonát és bevételét a Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá helyezése stb.) mellett és előtt természetesen a területi rendelkezések voltak a legsúlyosabbak, beleértve azok gazdasági következményeit is.

A Magyar Királyság (Horvátország nélkül számított) 282 ezer km²-es területe egyharmadára, 93 ezer km²-re csökkent, vagyis Magyarország közepes méretű európai országból  - és egy birodalom egyenrangú részéből! - a térség egyik kisállama lett. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra (43 %-ra) csökkent. Színmagyar területek kerültek az utódállamokhoz, de az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,2 millió (=30,2 %) volt magyar, ami – figyelem! – azt is jelenti, hogy csaknem 70 százalékuk nem magyar volt.

S ezzel – minden hisztérikus összeesküvés-elmélettel szemben – máris Trianon tényleges okainál vagyunk. Ez egy soknemzetiségű ország volt, ahol a 19. század végén még kisebbségben voltak a magukat magyar anyanyelvűnek vallók (a népszámlálások nem nemzetiségre, hanem a mindennapi érintkezésben használt nyelvre kérdeztek rá); 1890-ben a lakosság 48,61 százaléka vallotta magát magyarnak, 1900-ban 51,48, 1910-ben 54,56 százaléka. A változás, a magyarok enyhe többségbe kerülése, mind a természetes – elsősorban az urbanizálódásból adódó – asszimilációnak, mind az erőszakos – állami – asszimilálásnak volt köszönhető. Utóbbi legismertebb példája az 1907-es „Lex Apponyi”, amely megvonta az állami támogatást a csak anyanyelven oktató nemzetiségi – elsősorban egyházi fenntartású – iskoláktól. (Egyáltalán nem mellékesen: a korabeli Nyugat-Európa liberális felfogásának megfelelően a lakosság kb. 5 százalékát kitevő zsidókat nem nemzetiségnek, hanem hitfelekezetnek tekintették, így hát a magyar többséghez az asszimilálódott zsidók is hozzájárultak.)

A magyar – mai kifejezéssel – politikai elit (tisztelet a kivételnek) képtelen volt kezelni a soknemzetiségű létet; emlékezzünk: az 1848-as forradalom vezetői is sokáig (szinte a bukásig) azt az álláspontot vallották, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van: magyarul és nem magyarul beszélő magyarok. S ez a megközelítés lényegében nem változott az első világháborúig, Tisza Istvánig és Apponyi Albertig. Mire a világháború – amelynek Osztrák-Magyar Monarchiaként a kirobbantói, ha nem is egyedüli okozói voltunk – véget ért, lényegében már minden el is dőlt. A románokkal, csehekkel, szerbekkel és horvátokkal folytatott titkos tárgyalások és megállapodások garantálták az „utódállamok” létrehozását, a győztesek szemében agresszív, ellenséges Magyarország tudatos meggyengítését. Ami Magyarországgal történt a világháború után, az ugyanis csak része volt a győztesek érdekeit – és bosszúvágyát – kifejező általános európai újjárendezésnek.

A múlt heti Élet és Irodalomban TGM – szokottan fensőbbséges stílusában – ostorozza a műveletlen magyar értelmiséget, politikusokat és közvéleményt, amiért nem érti, hogy Trianon nemcsak magyar ügy volt, hanem szlovák, román, horvát sorskérdés is. TGM-nek sajnálatosan igaza van, hogy valójában nem is meg nem értésről van szó, hanem súlyos ismerethiányról, sőt a megismerés igényének hiányáról. Nem érthetjük meg, hogy mi történt velünk száz éve – sőt, hogy mi történik a jelenben –, ha nem figyelünk a többiekre, akiknek sorsa történelmileg, kulturálisan és a mindennapokban is összefonódott a mienkkel.

Visszatérő kérdés, hogy mire való a történelemre emlékezés. Merengjünk a múltunkon, sirassuk az elveszített nagyságot vagy „nagyságot”? Vagy igyekezzünk megérteni a jelent, alakítani a jövőt? A „legnagyobb magyar” szerint a Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. 

Szerző: rás  2020.06.03. 22:40 19 komment

Címkék: történelem Trianon

Kicsit olyan vagyok, mint a viccbeli Móricka: mindenről az (=ő) jut az eszmbe:

https://hvg.hu/cegauto/20200526_Itt_egy_Hummer_terv_ami_lehet_jobb_mint_a_gyariake

 

Szerző: rás  2020.05.26. 13:43 4 komment