Szerző: rás  2019.06.10. 21:04 Szólj hozzá!

1./ Győztesnek érzem magam, mert a Momentumra szavaztam. Megalakulásuk óta szimpatizálok velük, reménykedem bennük, annak ellenére, hogy a világról alkotott véleményünk - már csak korom és eltérő politikai szocializációm miatt is - nyilvánvalóan eltér egymástól. Én baloldali vagyok, ők ideológiamentesnek, ideológiák, politikai megosztottságok fölött állónak, s leginkább liberálisnak vallják magukat. Mégis - vagy talán épp ezért - bennük látok lehetőséget a politikai újrakezdésre, a zsákutcába vezető elmúlt három évtized meghaladására. Igen, ezzel együtt arra, hogy végre elzavarják a politikából az én generációmat, s az én generációm által átörökített előítéleteket, gyűlöleteket. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy a fiatalságon, az ártatlanságon (a későn születettség kegyelmén), a lendületen túl mégiscsak pozicionálják magukat a hazai és európai politikai színtéren. Most az ALDE-hoz az EP liberális frakciójához kívánnak csatlakozni, de azt hiszem, ha komolyan gondolják a kampányban vagy akár tegnap este hangoztatott társadalmi szlogeneket, akkor hosszabb távon a Zöldek között lesz a helyük.

2./ Nem fáj az MSZP veresége (elsőre azt írtam, örülök neki, de aztán öncenzúrát gyakoroltam). Nem voltam tagja az MSZP-nek (elődjének két évtizeden át meggyőződéssel igen!), de hosszú időn át, ismétlődően (s néha még ma is) volt velük akár szorosnak is mondható együttműködésem; ezt most nem részletezem, de a megfogalmazás eufemizmus. Ezzel együtt régóta úgy vélem, az MSZP léte a legfőbb akadálya egy igazi baloldali - a társadalmi szolidaritást képviselő - párt létrejöttének. Régóta tartó agóniája egyenesen következik semmilyenségéből: nincs ideológiája, elképzelése a jövőről, tevékenysége a napi taktikázásban, az alibi politizálásban - és legfőképp: a belső, személyes harcokban merül ki. Vannak, voltak benne tisztességes, jó szándékú, igazán baloldali emberek is, őket sajnálom. A tegnapi 6,7 % valószínűleg egy harmincéves történet végét jelenti. Illetve: ősszel önkormányzati választások lesznek, s egy remélt (legalább részleges) ellenzéki sikerhez még szükség van az MSZP megmaradt szervezeti erejére. Aztán jöhet a reset.

3./ Tegnap a DK vált az ellenzék és benne a "baloldal" egyértelmű fő erejévé. Nem örülök. Soha nem fogok rájuk szavazni ("soha ne mondd, hogy soha!"), egyrészt Gyurcsány személye miatt, akit politikai kalandornak tartok, másrészt, mert liberálisok, a (Fidesz mellett) a nagytőke képviselői. Viszonylagos sikerük annak köszönhető, hogy - szemben az MSZP-vel - valamilyenek. E pillanatban újra előállt az a 2006-os állapot, hogy Orbán legfőbb kihívója Gyurcsány, és ez nem tölt el boldogsággal.

4./ A Fidesz elsöprő győzelme tulajdonképpen érdektelen, amennyiben semmi újat, meglepőt nem jelent. A mindenki mást a színpadról lesöprő hatalmi, anyagi és médiafölény ezt eleve garantálta. A tavalyi országgyűlési választásokhoz hasonlóan most is elemzések, riportok tanúsítják - például ez -, hogy a falvakban, az ország legszegényebb vidékein nincs más, "csak a Fidesz" - már csak a polgármesterek, illetve maguk a települések  egzisztenciális érdekei miatt is. De egy autokráciában ez így van rendjén. Lásd még József Attila: 

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

A magyar genetikusan alattvaló - mondta Kertész Ákos, baloldali író, és másnap menekülnie kellett az országból.

A magyar alkatilag jobbágy - írta a napokban Gyurgyák János konzervatív történész (Orbán egykori harcostársa).

Itt élünk. Élünk.

Szerző: rás  2019.05.27. 11:47 4 komment

Címkék: MSZP Magyarország DK Momentum EP-választás

"Sebastian Kurz az elkötelezetten páneurópai osztrák konzervativizmusból jön; egy jól nevelt, viselkedni tudó bécsi úrigyerek, aki azonos szemmagasságban tárgyal a nyugat-európaiakkal – és nem csak sámlin állva ordibál velük, mint Orbán."

Techet Pétert mindig érdemes olvasni. Most ezt.

Szerző: rás  2019.05.19. 11:27 2 komment

Címkék: politika jobboldal Ausztria Sebastian Kurz

... gondoltál arra, hogy felkösd magad, akkor feltétlenül olvasd el ezt a cikket. Amely hosszú, nagyon borús, de elgondolkodtató, de mégis azt sugallja, hogy van valami remény. Bár - tekintettel vezetők és társadalmak felelőtlenségére, tehetetlenségére - erősebbnek tűnnek a földi élet kipusztulása melletti érvek. 

Que será, será..

Szerző: rás  2019.05.09. 09:37 31 komment

Címkék: jövő klímaváltozás Hernádi Judit Jem Bendell

Tudtam, hogy Lemberg (Lwóv, Lviv, Lvov) érdekes város, de hogy nagyjából a világ közepe, az most derült ki. Valami ilyesmi bontakozott ki ugyanis abból a képből, amit négy napos túránk (ebből kettő az utazás és a 4-4 órás határátkelés) vezetője, Sajó Tamás rajzolt/beszélt/mutatott fel nekünk. Galícia nyugati, Lengyelországhoz tartozó részét Krakkótól Lublinig és Przemyslig majd' öt éve barangoltuk be, erről írtam is a blogon. Most az ukrajnai felét abszolváltuk, a látnivalók mellett bőséges történelmi, kultúrtörténeti háttérrel. A két fő szál a zsidó, jiddis múlt emlékei és a görögkatolikus (amely se nem görög, se nem katolikus) jelen, különös tekintettel az ortodox húsvétra. 

Galícia és benne Lemberg magába sűrítette a kelet-közép-európai múltat és benne hangsúlyosan a liberális, multietnikus és multikulturális Monarchiát. A középkorban hol önálló ruszin fejedelemség,(lásd még Halics), hol oroszok, hol lengyelek uralják. Az utóbbi három és fél évszázadban tartozott Lengyelországhoz, a Habsburg Birodalomhoz, majd az Osztrák-Magyar Monarchiához, aztán megint Lengyelországhoz. Lemberget (Lwóvot) 1939. szeptemberben előbb a németek, majd néhány nap múlva a szovjetek szállták meg, aztán 1941-ben megint a németek, 44-től ismét a szovjetek, hogy a következő négy és fél évtizedben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság elhanyagolt, poros - és gyanús tájává váljék. Utóbbi jelzőt az indokolta, hogy Galícia, Nyugat-Ukrajna a nacionalista, antikommunista ukrán ellenállás fészke volt még évekkel a háború befejezte után is. A középkortól itt haladtak át a fontos kelet-nyugati és észak-déli kereskedő útvonalak, aminek egyik folyományaként Európában itt - a gazdag, sokszínű kereskedővárosban - honosodott meg először például a kávéház meg a cukrászda. A 15. századtól játszottak fontos szerepet a térség és a város kereskedelmi és kulturális életében a zsidók, akiket aztán a második világháború idején szinte az utolsó emberig kiirtottak. Irtották a lengyeleket is, őket elsősorban a szovjetek. A megmaradt lengyelek nagy többségét pedig a háború után kitelepítették Lengyelországba, a Sziléziából kitelepített németek helyébe. Ennek egyik emléke, hogy a város katolikus templomait átadták a görögkatolikus egyháznak. (Az alku másik része volt, hogy a Lengyelországból elűzött ukránok (ruszinok) templomait a lengyel katolikus egyház kapta meg.)

Az egymásra rakódó múlt emlékei a főtéren ugyanazon a helyen egymást váltó szobrok: a lengyel múltat idéző Sobieski Jánost Lenin váltotta, ma pedig az ukrán nyelvet és nemzetet a 19. században "kitaláló" (elnézést kérek ukrán nacionalista barátomtól, Gyimától) Tarasz Sevcsenko monumentális emlékműve. És hát a nácikkal fegyveresen is kollaboráló, hol zsidókat, hol lengyeleket, hol oroszokat gyilkoló, ma hivatalosan is nemzeti hősnek tekintett Sztyepan Bandera emlékét is utcák, szobrok őrzik. A Lemberg közelében fekvő Drohobicsban (a galíciai olajbányászat hajdani adminisztratív központjában, ahol az olajmunkások többsége is zsidó volt) történetesen a németek által lerombolt zsinagóga helyén áll a szobra.

 

Ortodox. görögkatolikus és zsidó templomok, százéves lengyel, német, jiddis üzleti "szellemfeliratok" (a későbbi vakolat alól előkapart eredeti reklámok), kávéházak, cukrászdák, ételek, sütemények, romantikus átjárók és gyönyörű szecessziós erkélyek, házhomlokzatok idézik a múltat. Na meg szombat délután a skanzenben (is) megtartott ételszentelés: ukrán népviseletbe öltözött emberek ezrei viszik kis kosárkában a húsvét reggeli kalácsot, tojást, kolbászt megáldatni. Korzó, népünnepély, némi (tényleg csekély) áhitattal, ahogy az éjféli körmenet és szentmise is inkább rutinnak tűnik főpapoktól, közönségtől egyaránt. De persze közösségmegtartó rutin.

Amúgy pedig a város alaphangulatát számomra ezen a hétvégén a bármely európai városhoz hasonlóan az utcán gyülekező, sétáló, szórakozó fiatalok adták meg. (Koldust - keveset - láttam, részeggel nem találkoztam.)

Meg se kísérlem visszaadni mindazt, amit Galíciáról, Lembergről láttam, hallottam, megtudtam, mert például úgyse tudnám elmesélni Vintage nevű szállodánk ötletes belső tereit, ahogy Bolehov haszid temetőjének sok száz éves sírköveit sem. Akit érdekel, menjen, nézze meg, vagy legalábbis olvassa el a Wang folyó versei blog vonatkozó bejegyzéseit. Akár ezt.

*Az utat a Wang folyó versei kultúrtörténeti blog gazdája, Sajó Tamás szervezte.

Szerző: rás  2019.04.29. 20:17 1 komment

Címkék: történelem Ukrajna Galícia Lemberg Sajó Tamás

notre_dame_20190415.jpg

Vannak helyzetek, amikor az ember átéli Európát, és hogy mit jelent az, hogy ő európai. Ez is ilyen. 

Hosszú évekkel ezelőtt voltam a Notre Dame-ban. A szájtátáson és szemmeresztésen túl, tudtam, éreztem, hogy fontos, hogy ott vagyok. Vannak ilyen helyek Európában, a velencei Szent Márk tér Quadri Kávéházától a Stonehange-ig, az Akropolisztól a Brandenburgi kapuig.

A Notre Dame-ot persze újjá fogják építeni - történetében nem először.

mostari-oreg-hid.png

 

 

 

 

Ahogy újjáépítették a mosztari Öreg hidat is. Az nem véletlennek esett áldozatul: a nagyon európai horvátok lőtték szét a boszniai háborúban. Két évvel korábban sétáltunk át rajta. Számomra az is történelem lett.

 

 Párizs, Mosztar - az asszociációs lánc vége egy általam itt a blogon már többször felhasznált Andric-idézet:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)

Szerző: rás  2019.04.15. 22:48 2 komment

Címkék: Európa Párizs Ivo Andric Mosztar

Szerző: rás  2019.04.08. 21:49 4 komment

"A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond sem szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült, szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. A forradalmár ifjú hírlapírók, akik már Sardou-ra, Dumas-ra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld színkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjúság, aki klerikális vagy konzervatív lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét”, többnyire Budára járt, és az ottani operetténekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatánszoknyácskája a gellérthegyi alagúton túl, igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fújta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomorú szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr”, s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint egy meleg, pufók amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik felvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespeare-t. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hírlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak, és a befolyásos emberek csúnya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját." (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi)

A színésznő és lába címet viselő második fejezet kezdődik így Krúdy regényében. Krúdy nekem kimaradt, noha vagy ötven éve egy barátom azt mondta, ez nagyon nekem való. Megpróbáltam, untam. Mint az a korábbi Olvasónaplókból is kiderülhetett, a nagy, mondhatni szégyenteljes, hiányok ledolgozásának korát (is) élem. Talán a kötelességtudat vetette elő most velem Krúdyt - de nagyon élvezem. A közelmúltban volt két-három némileg szabadabb hetem, és Szinbád novellákat olvastam, aztán egy Szinbád regényt, A francia kastélyt, most meg A vörös postakocsit. Megint dolgosabb napokat élek, úgyhogy csak esténként, elalvás előtt kortyolgatok belőle néhány oldalt, Gyönyörűség. Szinte lubickolok a (múlt) század eleji hangulatot árasztó, finom, elegáns, nyugodt mondatokat olvasni. Némelyiket úgy olvasom el még egyszer, ahogy egy finom konyakot forgat meg az ember a szájában. Habent sua fata libelli... Nem csak a könyveknek, könyv és olvasó találkozásának is megvan a maga sorsa.

Szerző: rás  2019.03.31. 20:59 9 komment

Címkék: irodalom Krúdy Gyula

Az első világháború alatt és után létrejött különböző nacionalista akciócsoportokból Benito Mussolini 1919. március 23-án Milánóban alapította meg a Fasci di combattimentót (Harci Szövetség), ezt a dátumot tekintik a fasiszta mozgalom születésnapjának. Ebből az alkalomból az ELTE BTK és a budapesti Olasz Kulturális Intézet (Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a MAZSIHISZ részvételével) kétnapos tudományos konferenciát rendezett; első napja történetesen egybeesett a Magyar Tanácsköztársaság és a Kommunista Internacionálé centenáriumával.

A tervezett nyitó előadás - sokat ígérő címe ez volt: Mussolini-típus a történelemben - Ormos Mária betegsége miatt sajnos elmaradt, de azért sok érdekességet hallhattunk így is. Az első rögtön a fasiszta, fasizmus szó - és fogalom - története. Azt természetesen tudtam, hogy a szó az ókori Római Köztársaság egyik hatalmi jelvényéből, a vesszőnyalábból (benne bárd), a fasces-ből ered, és jelentése, hogy az egyenként gyenge, hajlítható, törhető vessző, összefogva erő, fegyver. Azt viszont most Pankovits József előadásából tudtam meg, hogy a fascio (többesszám: fasci) már a 19. század vége óta használatos volt a legkülönbözőbb - és legkülönbözőbb politikai, ideológiai irányzatú - közösségek, szövetségek jelölésére. Ennél persze fontosabb Mussolini mozgalmának, a később minden szélsőjobboldali diktatúrára - sokszor tévesen - rávetített fasizmusnak a valóságos eredettörténete. Mindenekelőtt összefüggése a kor baloldali mozgalmaival, főként az anarcho-szindikalizmussal. Kevesen tudják, hogy a háború előtt Mussolini az Olasz Szocialista Párt egyik vezető személyisége, a pártlap, az Avanti szerkesztője volt, és Olaszország háborús részvételének támogatása vezetett a szakításhoz. A tegnapi tanácskozáson Federigo Argentieri hívta fel a figyelmet a nem csak formális egybeesésre a tanácsköztársasági és Komintern-évfordulóval. Vagyis arra, hogy a társadalmi ellentéteket kiélező háború nyomán Európában két forradalmi - vagyis a fennálló rendszer megdöntésére irányuló - mozgalom jött létre. Mindkettő elutasította a liberalizmusnak az egyént, az állampolgárt és annak jogait középpontba állító ideológiáját, és a közösség - a munkásosztály, illetve a nemzet, a faj - érdekeit tekintette elsődlegesnek. Az olasz professzor idézte azt a megállapítást is (elfelejtettem, kitől, talán Benedetto Crocétól), hogy a fasizmus olyan országokban jutott hatalomra, ahol korábban polgári, liberális rendszer volt. Alapvető különbség a kommunisták internacionalizmusával szemben a fasiszták nacionalizmusa vagy éppen rasszizmusa. Kis kitérővel érdemes arra is emlékeztetni, hogy Hitler pártjának nevében is szerepelt a "szocialista" és a "munkás" jelző (a Szovjetunióban épp ezért soha nem emlegettek nemzetiszocializmust vagy akár nácizmust, hanem a "német fasizmus" volt a (ma is) használatos terminus. És persze érdemes tudni azt is, hogy mind a náci, mind a fasiszta állam nagyszabású szociális intézkedéseket is hozott (túl azon, hogy a fegyverkezési és azzal összefüggő infrastruktúra-fejlesztési programok felszívták a munkanélküliséget). 

A fasiszta mozgalom másik forrása az arditizmus volt, erről Horváth Jenő beszélt. A talán leginkább "vakmerőnek" fordítható ardito-k az első világháborús olasz hadsereg különleges kiképzésű, bátor akcióikról és kegyetlenségükről is ismert harcosai (mai terminológiával kommandósok) voltak, akik a háború után sem tudtak/akartak beilleszkedni a békés, polgári életbe. Leghíresebb alakjuk Gabriele D'Annunzio költő, író és "próféta" volt, akit sokan az olasz fasizmus szülőatyjának tekintenek.

Számomra az egyik legérdekesebb előadás - Ordasi Zsuzsáé - a 20-as, 30-as évek olaszországi szociális építészetéről szólt. Munkások és tisztviselők számára épültek Róma és más nagyvárosok peremén szellős kertvárosok, amelyek egyszerre adtak teret a reneszánsz "ideális város" elképzeléseinek és a lakóközösségek kollektivista eszméjének, a barocco romanesco stílusnak és a korszak ma is lenyűgöző modernista építészetének. Szociális bérlakások.

Volt előadás a fasizmus és az olasz futball felemelkedésének összefüggéseiről, és végül egy kuriózum: Rákosi Mátyás a 20-as évek elején többször is hosszabb időt töltött Olaszországban, hogy a Komintern megbízásából megpróbálja kikényszeríteni az olasz kommunisták és szocialisták újraegyesülését a fasizmus ellen. minthogy ezt igazából egyik fél sem akarta, a tárgyalásai eredménytelenek maradtak, viszont az olasz kommunisták nagyon utálták az erőszakos stílusát. Rákosi egyébként egy szibériai hadifogolytáborban egy olasz tiszttől tanulta meg a nyelvet. 

Szerző: rás  2019.03.22. 22:34 1 komment

Címkék: fasizmus 1919

Száz éve kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, és száz éve alakult meg a Kommunista Internacionálé. 

vilag_proletarjai.jpgtk_plakat.jpg

Szerző: rás  2019.03.21. 20:21 Szólj hozzá!