notre_dame_20190415.jpg

Vannak helyzetek, amikor az ember átéli Európát, és hogy mit jelent az, hogy ő európai. Ez is ilyen. 

Hosszú évekkel ezelőtt voltam a Notre Dame-ban. A szájtátáson és szemmeresztésen túl, tudtam, éreztem, hogy fontos, hogy ott vagyok. Vannak ilyen helyek Európában, a velencei Szent Márk tér Quadri Kávéházától a Stonehange-ig, az Akropolisztól a Brandenburgi kapuig.

A Notre Dame-ot persze újjá fogják építeni - történetében nem először.

mostari-oreg-hid.png

 

 

 

 

Ahogy újjáépítették a mosztari Öreg hidat is. Az nem véletlennek esett áldozatul: a nagyon európai horvátok lőtték szét a boszniai háborúban. Két évvel korábban sétáltunk át rajta. Számomra az is történelem lett.

 

 Párizs, Mosztar - az asszociációs lánc vége egy általam itt a blogon már többször felhasznált Andric-idézet:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)

Szerző: rás  2019.04.15. 22:48 2 komment

Címkék: Európa Párizs Ivo Andric Mosztar

Szerző: rás  2019.04.08. 21:49 2 komment

"A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond sem szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült, szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. A forradalmár ifjú hírlapírók, akik már Sardou-ra, Dumas-ra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld színkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjúság, aki klerikális vagy konzervatív lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét”, többnyire Budára járt, és az ottani operetténekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatánszoknyácskája a gellérthegyi alagúton túl, igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fújta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomorú szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr”, s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint egy meleg, pufók amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik felvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespeare-t. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hírlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak, és a befolyásos emberek csúnya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját." (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi)

A színésznő és lába címet viselő második fejezet kezdődik így Krúdy regényében. Krúdy nekem kimaradt, noha vagy ötven éve egy barátom azt mondta, ez nagyon nekem való. Megpróbáltam, untam. Mint az a korábbi Olvasónaplókból is kiderülhetett, a nagy, mondhatni szégyenteljes, hiányok ledolgozásának korát (is) élem. Talán a kötelességtudat vetette elő most velem Krúdyt - de nagyon élvezem. A közelmúltban volt két-három némileg szabadabb hetem, és Szinbád novellákat olvastam, aztán egy Szinbád regényt, A francia kastélyt, most meg A vörös postakocsit. Megint dolgosabb napokat élek, úgyhogy csak esténként, elalvás előtt kortyolgatok belőle néhány oldalt, Gyönyörűség. Szinte lubickolok a (múlt) század eleji hangulatot árasztó, finom, elegáns, nyugodt mondatokat olvasni. Némelyiket úgy olvasom el még egyszer, ahogy egy finom konyakot forgat meg az ember a szájában. Habent sua fata libelli... Nem csak a könyveknek, könyv és olvasó találkozásának is megvan a maga sorsa.

Szerző: rás  2019.03.31. 20:59 9 komment

Címkék: irodalom Krúdy Gyula

Az első világháború alatt és után létrejött különböző nacionalista akciócsoportokból Benito Mussolini 1919. március 23-án Milánóban alapította meg a Fasci di combattimentót (Harci Szövetség), ezt a dátumot tekintik a fasiszta mozgalom születésnapjának. Ebből az alkalomból az ELTE BTK és a budapesti Olasz Kulturális Intézet (Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a MAZSIHISZ részvételével) kétnapos tudományos konferenciát rendezett; első napja történetesen egybeesett a Magyar Tanácsköztársaság és a Kommunista Internacionálé centenáriumával.

A tervezett nyitó előadás - sokat ígérő címe ez volt: Mussolini-típus a történelemben - Ormos Mária betegsége miatt sajnos elmaradt, de azért sok érdekességet hallhattunk így is. Az első rögtön a fasiszta, fasizmus szó - és fogalom - története. Azt természetesen tudtam, hogy a szó az ókori Római Köztársaság egyik hatalmi jelvényéből, a vesszőnyalábból (benne bárd), a fasces-ből ered, és jelentése, hogy az egyenként gyenge, hajlítható, törhető vessző, összefogva erő, fegyver. Azt viszont most Pankovits József előadásából tudtam meg, hogy a fascio (többesszám: fasci) már a 19. század vége óta használatos volt a legkülönbözőbb - és legkülönbözőbb politikai, ideológiai irányzatú - közösségek, szövetségek jelölésére. Ennél persze fontosabb Mussolini mozgalmának, a később minden szélsőjobboldali diktatúrára - sokszor tévesen - rávetített fasizmusnak a valóságos eredettörténete. Mindenekelőtt összefüggése a kor baloldali mozgalmaival, főként az anarcho-szindikalizmussal. Kevesen tudják, hogy a háború előtt Mussolini az Olasz Szocialista Párt egyik vezető személyisége, a pártlap, az Avanti szerkesztője volt, és Olaszország háborús részvételének támogatása vezetett a szakításhoz. A tegnapi tanácskozáson Federigo Argentieri hívta fel a figyelmet a nem csak formális egybeesésre a tanácsköztársasági és Komintern-évfordulóval. Vagyis arra, hogy a társadalmi ellentéteket kiélező háború nyomán Európában két forradalmi - vagyis a fennálló rendszer megdöntésére irányuló - mozgalom jött létre. Mindkettő elutasította a liberalizmusnak az egyént, az állampolgárt és annak jogait középpontba állító ideológiáját, és a közösség - a munkásosztály, illetve a nemzet, a faj - érdekeit tekintette elsődlegesnek. Az olasz professzor idézte azt a megállapítást is (elfelejtettem, kitől, talán Benedetto Crocétól), hogy a fasizmus olyan országokban jutott hatalomra, ahol korábban polgári, liberális rendszer volt. Alapvető különbség a kommunisták internacionalizmusával szemben a fasiszták nacionalizmusa vagy éppen rasszizmusa. Kis kitérővel érdemes arra is emlékeztetni, hogy Hitler pártjának nevében is szerepelt a "szocialista" és a "munkás" jelző (a Szovjetunióban épp ezért soha nem emlegettek nemzetiszocializmust vagy akár nácizmust, hanem a "német fasizmus" volt a (ma is) használatos terminus. És persze érdemes tudni azt is, hogy mind a náci, mind a fasiszta állam nagyszabású szociális intézkedéseket is hozott (túl azon, hogy a fegyverkezési és azzal összefüggő infrastruktúra-fejlesztési programok felszívták a munkanélküliséget). 

A fasiszta mozgalom másik forrása az arditizmus volt, erről Horváth Jenő beszélt. A talán leginkább "vakmerőnek" fordítható ardito-k az első világháborús olasz hadsereg különleges kiképzésű, bátor akcióikról és kegyetlenségükről is ismert harcosai (mai terminológiával kommandósok) voltak, akik a háború után sem tudtak/akartak beilleszkedni a békés, polgári életbe. Leghíresebb alakjuk Gabriele D'Annunzio költő, író és "próféta" volt, akit sokan az olasz fasizmus szülőatyjának tekintenek.

Számomra az egyik legérdekesebb előadás - Ordasi Zsuzsáé - a 20-as, 30-as évek olaszországi szociális építészetéről szólt. Munkások és tisztviselők számára épültek Róma és más nagyvárosok peremén szellős kertvárosok, amelyek egyszerre adtak teret a reneszánsz "ideális város" elképzeléseinek és a lakóközösségek kollektivista eszméjének, a barocco romanesco stílusnak és a korszak ma is lenyűgöző modernista építészetének. Szociális bérlakások.

Volt előadás a fasizmus és az olasz futball felemelkedésének összefüggéseiről, és végül egy kuriózum: Rákosi Mátyás a 20-as évek elején többször is hosszabb időt töltött Olaszországban, hogy a Komintern megbízásából megpróbálja kikényszeríteni az olasz kommunisták és szocialisták újraegyesülését a fasizmus ellen. minthogy ezt igazából egyik fél sem akarta, a tárgyalásai eredménytelenek maradtak, viszont az olasz kommunisták nagyon utálták az erőszakos stílusát. Rákosi egyébként egy szibériai hadifogolytáborban egy olasz tiszttől tanulta meg a nyelvet. 

Szerző: rás  2019.03.22. 22:34 1 komment

Címkék: fasizmus 1919

Száz éve kiáltották ki a Tanácsköztársaságot, és száz éve alakult meg a Kommunista Internacionálé. 

vilag_proletarjai.jpgtk_plakat.jpg

Szerző: rás  2019.03.21. 20:21 Szólj hozzá!

Keszthelyi András politikai elemző írja Facebook-bejegyzésében:

"Nem tudom, hány Baló Györgyre lett volna szükség ahhoz, hogy Magyarország olyan ország legyen, amilyennek a rendszerváltáskor elképzeltük. Ötvenre, százra, esetleg ezerötszázra? Ügyészek, bírák, cégvezetők, rektorok, iskolaigazgatók, főszerkesztők, bankvezérek, főrendőrök, akik nem csak tisztességesek, professzionálisak és megalkuvás nélküli demokraták, de képesek mindezek kultúráját megteremteni és terjeszteni. Ahogyan ő tette ezt televíziós vezetőként, szerkesztőként vagy műsorvezetőként. A rendszerváltáskori illúziókért így részben ő is felelős: műsorait nézve azt hihettük, hogy minden olyan civilizáltan és okosan alakul, ahogyan az a képernyőn látszik. Utólag sejtjük, hogy leginkább Baló civilizált okossága volt, amit láttunk."

Tudtam, hogy nagyon beteg, de megrendített a halálhíre. A legtisztességesebb, legfelkészültebb és az egyik legtehetségesebb televíziós újságíró volt. "A tények tisztelete, amit újságíró apámtól tanultam" - valahogy így szólt a mottója az 1988-ban általa elindított évi Tények könyve sorozathoz. Egyetem után az (akkori egyetlen) Tévéhíradónál kezdte a pályáját külpolitikai újságíróként. Osztálytársa voltam a gimnáziumban, mindenki tudta róla, hogy sportriporternek készül, és emlékeim szerint annak az 1984-es Los Angeles-i olimpiának - külföldi filmösszefoglalókra alapozott - budapesti stúdióközvetítése jelentette számára a nagy szakmai áttörést, először itt győződhettem meg nézőként félelmetes profizmusáról.

Nem csak kollégaként gyászolom. Kiskamasz koromban, az általánosban, közeli barátok voltunk, és  később is becsültük egymást. És ebben az évben már ő a harmadik halott egykori gimnáziumi osztálytársaim közül...

Szerző: rás  2019.03.18. 17:26 2 komment

Címkék: Baló György

Először március "idusát" akartam írni a címbe, s erről azonnal beugrott, hogy az tulajdonképpen a zsarnokölésről szól. Ami ellen persze semmi kifogásom, de nem remélem... Tempora mutantur.

A bejegyzésre azonban nem ezért szántam el magam, hanem mert piszkált valami, és egyébként is szégyen (bár jelent valamit), hogy szinte teljesen eltűnt a blogról a politika. Pedig érdekel, továbbra is buzgó rádióhallgató és újság- (hetilap- meg internetes hírlevél-)olvasó vagyok. Tüntetésen azonban rég nem voltam, és némileg röstelkedve, de ma se mentem. A korommal mentegethető kényelemszeretet meg a bizonytalan időjárás mellett és előtt azonban a fő ok a belengetett 20 felszólaló volt. Ami egész egyszerűen dilettantizmus, balfaszság; a magamutogatás, az exhibicionista szereplésvágy győzedelmeskedett a politikai (és tömegrendezvény-szervezési) racionalitáson. Ha mélyebb magyarázatot keresek a "20"-ra, akkor viszont azt találom - és ez az igazi oka a passzivitásomnak -, hogy hiányzik az egyszerűen, lelkesítően és mozgósítóan megfogalmazott politikai célkitűzés, vízió - és a megvalósításba vetett hit. Alibi foci.

Fura dolog ez, hiszen egyrészt vérlázító dolgok történnek az országban, másrészt meg tényleg fontos dolog, hogy az Orbánnal - az autoriter rendszerrel és a keresztény blablával leöntött etnonacionalista ideológiával (valamelyikkel vagy mindkettővel) - szembenálló politikai szereplők, a szocialistának nevezett liberálisoktól a néppártosodó neonácikig összefognak egy rendszerváltás érdekében. Ha meggondolom, nem különösebb "egységfront" ez, mint a 80-as évek végének Vásárhelyi Miklóstól és Kis Jánostól Csurka Istvánig terjedő rendszerváltó ellenzéke... Igaz, azt is meggondolhatom, hogy a Kádár-rendszert, az államszocializmust nem Kis és Csurka döntötte meg, hanem a világpolitika. És ha ez igaz, akkor értelmetlen az a minduntalan felmerülő kérdés, hogy érdemes volt-e...

Elnézést, a némileg szaggatott gondolatmenetért, de nehéz megfogalmazni, hogy mi a bajom. Talán az, hogy bár teljes mértékben azonosulok a meghirdetett céllal, az Orbán-rendszer megdöntésével - ami minden egyéb szempontot, politikai különbséget, áthidalhatatlan ellentétet alárendel -, de nem látom az erőt, amely erre képes lenne. Pedig Karácsony, Márky-Zay, Szabó Tímea vagy a momentumosok tényleg szimpatikusak. Csak hát...

Szerző: rás  2019.03.15. 21:35 5 komment

Címkék: politika ellenzék apátia

Ha (iskolai cukorkalopásban való orgazdai - orfogyasztói? - bűnrészesség miatt) kétheti csúszással is, de szerdától máig nálam volt "eltávon" Ricsi. A születésnapjára a fenti ok miatt végül is nekem kellett egy tortával lemenni hozzá, most viszont itt volt. Mozi, cirkusz, gyermekvasút (kicsit unta), plázázás, állatkert, séta a Várban (kicsit unta), látogatás a cigánytelepi rokonoknál... Némi olvasás- és írásgyakorlás (hááát...). Ami a lényeg: barátaink minden előzetes félelme, óvása, feleségem visszafogott aggódása ellenére semmi probléma. Az egész olyan volt, mint amikor (jó régen) unokaöcsém vendégeskedett nálunk. Az egyetlen konfliktusforrás az volt, hogy túl gyakran kérezkedett ki az erkélyre cigizni. Érzelmileg pedig a csúcs az volt, amikor két este is a szőnyegen ülve-fekve kettesben marokkóztunk, társasoztunk...

Délután visszavittem a javítóba. Ideges volt, nehogy elkéssünk.

Szerző: rás  2019.03.10. 22:33 7 komment

Címkék: Ricsi

Herskó János Párbeszéd című filmjéből (1963)

Szerző: rás  2019.03.02. 09:38 4 komment

Címkék: Gara György

Múlt szombaton is gyönyörűen sütött a nap, melegebb is volt, úgyhogy jó volt állni a hajó korlátjánál és nézni a vizet. Jó volt? Fura volt. A víz az unokatestvérem hamvait tartalmazó urnát vitte, mögötte a sodrás szép sorba rendezte a vagy negyven egyenként utána dobott virágszálat. Először voltam ilyen temetésen.

Péter az unokatestvérem volt, három évvel idősebb nálam. Apját nem ismerte, munkaszolgáltosként halt meg, édesanyja, egy kivételes intellektusú, műveltségű zenetarnárnő nevelte. Gyerekkorunkban nagyon szoros volt köztünk a kapcsolat, szinte a bátyám volt. Gyakran aludtam náluk, a még apja által tervezett lakás (természetesen az egész Bauhaus stílusú házat  tervezte) a második otthonom volt.

Péter tehetségesebb, bizonyos területeken műveltebb és mindenképpen sokoldalúbb volt nálam. Felnéztem rá akkor is, amikor már nem volt olyan közeli a kapcsolatunk. Egy dolog hiányzott belőle: az önbizalom, az érvényesülési, bizonyítási vágy, s ez alighanem a történelemmel függ össze, azzal a  génekbe ivódott tapasztalattal, hogy nem jó kitűnni, különbözni. Harmincas fiai ezt már nem érzik, és valószínűleg nem is értik, ami persze jó. Számomra viszont vele múlt el, amit nekem az a bizonyos lakás és mindenekelőtt persze Anna néni jelentett: családom asszimilált pesti zsidó polgári-értelmiségi ága – a jelzők mindegyike fontos. Amennyire tudom, Pétert ez nem foglalkoztatta, nem érdekelte a múlt – legalábbis a családi múlt nem –, de mindez benne volt a génjeiben, a zsigereiben, a tudatalattijában. És természetesen nemcsak a visszahúzódó természetében, hanem – és mindenekelőtt – a műveltségében, a magától értetődő baloldaliságában, az emberi tartásában, a tisztességében.

Tőle búcsúzva - a szép dunai napsütésben - a saját életem egy darabjától búcsúztam.

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Szerző: rás  2019.02.24. 19:50 5 komment

Címkék: család