Az Igazgyöngyös L. Ritók Nóra Facebook-oldaláról lopott rajzzal kívánok szép karácsonyt és boldog új évet - nyugalmat, sikert, egészséget minden olvasómnak.

igazgyongy2.jpg 

Szerző: rás  2023.12.23. 19:48 6 komment

Hogy rögtön válaszoljak a címben feltett kérdésre: azt gondolom, hogy a gázai háborúval Izrael önmaga hozta meg önmaga halálos ítéletét.

Október 7-e, a Hamász által végrehajtott barbár, állatias mészárlás teljes mértékben indokolja, hogy az izraeli vezetés a palesztin terrorszervezet megsemmisítését tűzte ki célul. De semmi nem igazolhatja azt a népirtást, amit – ennek „járulékos veszteségeként” – az izraeli hadsereg a palesztin civil lakosság ellen elkövet. Arab, izraeli, amerikai és ENSZ-források lényegében egybehangzóan kb. 19–20 000-re teszik a civil áldozatok számát, akiknek kb. 70 százaléka nő és gyermek. A pusztítás részletei, adatai bőségesen olvashatók a világsajtóban, és vannak, akik a Drezda elleni 1945. februári – katonai, politikai, emberi logikával ugyancsak igazolhatatlan – terrorbombázáshoz hasonlítják azt, ami ma Gázában történik. Az egyetlen magyarázat minderre a tehetetlen düh azért a borzasztó – borzasztó következményekkel járó – hibáért, amivel a világ legjobbjának tartott izraeli titkosszolgálat, a világ egyik legkorszerűbb hadserege lehetővé tette október 7-ét.

De ez természetesen nem csak, nem egyszerűen katonai ügy. Egyrészt ott van a Netanjahu-kormány(ok) politikai felelőssége azért, hogy politikájával – Gáza elszigetelésével, életképtelenné tételével, valamint a ciszjordániai telepítésekkel – lényegében lehetetlenné tette a valamikori kétállami megoldást, egy a zsidó állammal mégiscsak megbékélő, kiegyező Palesztina létrejöttét, az ismételt háborúkhoz vezető, lassan évszázados arab-izraeli konfliktus feloldását. Tisztában vagyok vele, hogy e kilátástalanná, megoldhatatlanná vált konfliktusért milyen felelősséget viselnek az arab országok és a pár évtizede már palesztinoknak nevezett palesztinai – vagy a (földrajzi) Palesztinából elmenekült/elüldözött arabok; erről írtam korábbi bejegyzéseimben, de most nem ez foglalkoztat, Izraelen gondolkodom. Arról, hogy – ezt is sokan megírták, elmondták már – illuzórikus cél a Hamász megsemmisítése. Eltekintve attól, hogy nem ez az egyetlen palesztin/arab terrorszervezet, Izrael ezekben a napokban biztosítja a következő évtizedekre a terrorszervezetek utánpótlását, ha kell, újjászületését. Van ugyanis olyan politikai és tömegpszichológiai helyzet, amikor egy társadalom számára csak az erőszak látszik lehetséges útnak. És ebből a szempontból annak is nagy jelentősége van, hogy a tízmilliós Izraellel egy többszázmilliós arab/muszlim világ áll szemben. Igen, tudom, Izraelnek meg atombombája van… Gázában Izrael most semmisíti meg annak lehetőségét, hogy a belátható – komor – jövőben tárgyalópartnere legyen.

Másrészt a gázai lakosság elleni kíméletlen pusztítást az az állam hajtja végre, amelynek létrehozását a zsidók ellen elkövetett népirtás és a civilizált világ efölötti lelkiismeret-furdalása indokolta és igazolta. Gáza ezt is kérdésessé teszi.

x

Korábban e témában:

Palesztina és Izrael

A múlt kútja mint Rubik kocka II.

Tépelődő: Egy háborús bűnös halála

 

Szerző: rás  2023.12.21. 23:40 5 komment

Címkék: Izrael Gáza Közel-Kelet

Ami a filozófiát illeti, legfeljebb, némi jóindulattal, félműveltnek nevezhetem magam. Sznob is vagyok, tisztelem a tekintélyt, még ha nem is mindig tudom pontosan, min alapul a tekintély. Vajda Mihálytól a töredékét olvastam annak, amit róla. Most, hogy meghalt, megnéztem, van-e tőle valami itthon, a polcon. Hála filozófia szakot végzett feleségemnek, megtaláltam az 1969-es Husserl tanulmányát: A mítosz és a ráció határán-t. A tartalomjegyzék alapján választottam ki azt a fejezetet, amelyet most olvasok, s amely Európa válságával foglalkozik. A háttér a nácizmus győzelme, de ez tényleg csak a háttér. S innentől a kései Husserlt idéző-értelmező Vajdát idézem:

"Az 'európai' ember, a 'filozófiai létmód' embere, az önmagát, önmaga sorsát, történelmét autonóm módon formáló ember a görög filozófiai gondolat szülötte. A mítoszt, a vallást, a transzcendenciát leküzdő-elutasító ember folytonossága azonban az újkori tudományos fejlődésben megszakadt. A filozófiában és a filozófia által kiküzdött emberi autonómia a filozófiában uralkodóvá vált szkeptikus pozitivizmus, a filozófia valóságos funkcióját megtagadó filozófia által veszélyeztetetté vált. Ebben rejlik az európai létmód válsága. A pozitivizmussal 'elveszett az >>abszolút<< észbe vetett hit, az a hit, hogy az ember képes individuális és általános emberi létezésének észszerű értelmet adni.' Az emberiség elvesztette 'önmagában való hitét', megszűnt a 'küzdés önmaga igazságáért, azért, hogy önmagát igazzá tegye'.

[...]Nem arról van immáron szó, hogy... a pozitivisztikus szemléletmód végső soron minden fajta elméletalkotás lehetőségének tagadását jelenti... Ennél sokkal fontosabbról: arról, hogy legyen ez a szemléletmód logikai értelemben akár abszurd, akár megalapozható, elfogadása ember-voltunk megtagadását jelenti. Mert embernek lenni annyi, mint az ész vezetése szerint élni, mint saját eszünkkel megalkotni létezésünk értelmét. Ember-voltunk racionalitásunkban gyökerezik. Csakhogy ennek az igazi racionalizmusnak nem egyedüli és nem is legfőbb ellenfele az irracionalizmus. Az igazi emberi racionalitás kibontakozását-továbbhaladását elsősorban egy rossz racionalitás akadályozza, a 'tények' racionalitása, az a racionalizmus, amely az embert a tények, a racionális szaktudományok, az 'adott' világának függvényévé teszi, amelyik az emberi ész szerepét az adott világ tényszerűségeinek feltárására és az ahhoz való alkalmazkodásra szűkíti le."

Szerző: rás  2023.12.11. 21:45 4 komment

Címkék: racionalitás fenomenológia Husserl Vajda Mihály

"[E]ljutottam életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges és elviselhetetlen.

Vége a távlatoknak, szűrtem le szomorúan, miközben a Boeing élesen húzott föl a magasba, bezárultam, kész vagyok, befejeződtem, s most leülnék lustálkodni, enni, tűnődni, szundikálni, s nem hajszolni magamat ettől fogva a világ felé. Én már nem fogok többé belenézni egy messzeségbe, szögeztem le, s megpróbáltam azon az ovális ablakocskán át kinézni máris józanul, kint tiszta volt az ég, a kék szinte ragyogott benne, s alattam, úgy háromezer kilométeren felhők álomi vonulata úszott a végtelenbe. Figyeltem, utoljára, ezt a messzeséget, s hirtelen nagyon megkívántam a napfényt, azt, amelyik délután süt, nagyjából négy és öt között, azt gondoltam, ha majd megérkezem, kiülök ebbe a délutáni napba, és egyszerűen csak sütkérezem. Sütkérezem, s csak azzal foglalkozom, amit ez a délutáni nap megvilágítani képes, mert engem mostantól kezdve semmi más nem érdekel, semmi, csak a porszemek, gondoltam ott a repülőgép fedélzetén, a porszemek, ahogy táncolnak ebben a délutánban, meg ez a napfény, meg ez a délután.

És itt, talán érezni is, arra a küszöbre értünk, amelyen ez a beszámoló már nem vezet át, nem marad hátra tehát más, mint a búcsú – meg még egy utolsó kérés az értő lelkekhez, hogy abba az irányba, mely túlvisz ezen a küszöbön, legalább ők, semmiképp ne haladjanak tovább. Maradjanak ott, ahol vannak, hallgassák a kakaskukorékolást a szomszéd faluból, sütkérezzenek és idézgessenek, idézzék fel például néha ezt az írást, de ne úgy, ha kérhetem, hogy „ez az a majrés abban a Kvangcsuban, vagy hogy az ördögbe hívják…” és ne is úgy, hogy „hát az a guggolós, meg ahol az a szomszéd a rács mögött a legyezővel”, hanem úgy, hogy „tudod, ez az, amelyikben a Dél kapuját elrejtik a Jangce fölött”."

 Egy olvasókör miatt ideiglenesen megszakítottam a Lenz-regény olvasását és belemerültem (néha majdnem bele is fúltam) Krasznahorkai egy-másfél oldalas mondataiba, filozofikus-misztikus gondolataiba, a néha brutálisan realista környezetből is megszülető spiritualitásba, egy 140 oldalas, kínai és mongóliai helyszíneken játszódó (de többnyire inkább álló) - egy méltatója szerint a Styx partjáig elvezető - kisregénybe. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája meg a Háború és háború után ezúttal is megérte az intellektuális erőfeszítést.

Szerző: rás  2023.12.10. 20:42 2 komment

Címkék: irodalom Krasznahorkai

"...Vagyis ha maga azt hiszi, hogy a haza a fölbuzdult korlátoltság találmánya, akkor én saját tapasztalatomból azt mondom, hogy sokkal inkább a melankóliáé. Az ember a mulandóság kihívására megpróbálja számbavehetően maradandóvá tenni a léte bizonyítékait, ez pedig csak körülhatárolt helyen lehetséges, ott, ahol 'otthon' van...

...

Bernhard fiam...üdvözölt az áhítathodály elpusztítása alkalmából - annak hívta a mazuri honi gyűjteményünket -, gratulált a cselekedetemhez, bizony, az értelem nagyon időszerű aktusának nevezte... Áhítathodály, mondta egyszer: olyan tömény benne a történelmi lelkület alomgőze, hogy minden fűtést pótol..." (Ford. Bor Ambrus)

Előzmény: Honismereti gyűjtemény

 

Szerző: rás  2023.11.29. 21:30 14 komment

 Egy imént olvasott mozgalmi hírlevéllel kezdődött, amelynek mintegy zárópoénja volt a Bruce Springsteen-dal refrénje, miszerint "szikra nélkül nem lesz láng", (ott James Blunt előadásában szerepelt) s a dalról eszembe jutott fiatalon, még a covid-járvány elején, elhunyt blog-barátom, drc, aki - egyebek közt - Springsteen-rajongó volt, s tőle hallottam először "A Főnök" becenevet.

Drc - Ricsi - amikor kb. 15 éve elkezdtem olvasni a blogját, még Don Ricardo néven írt, s az avatárja egy szivarozó Che Guevara kép volt; én a Guevarára haraptam rá - elvtársat sejtve -, ő (aki amúgy, mint kiderült, liberális volt) - a szivarra. Barátok lettünk, személyesen is megismerkedtünk, s most egyszerre fájdalmas és jó rá emlékezni.

Szerző: rás  2023.11.22. 20:35 Szólj hozzá!

Címkék: blog Bruce Springsteen

Muszáj írnom róla, még ha semmi újat nem is tudok hozzátenni mindahhoz, amit mások már összeírtak erről a szörnyű háborúról. De foglalkoztat.

Kb. három héttel ezelőtt – más időszámítás szerint három héttel a Hamász 1400 halottat követelő terrorakciója után – rövid bejegyzést tettem a Facebookon: „Vajon elképzelhető (netán megvalósítható-e) egy közös szolidaritási megmozdulás – arab és zsidó részvevőkkel – a gázai háború zsidó és palesztin áldozatai mellett?” A reakciók vegyesek voltak. Volt, aki (Linzből) egy ilyen New York-i tüntetésen készült videót küldött; a legfrappánsabb választ pedig egykori, török nemzetiségű rádiós kollégám adta: „elképzelhető, de nem megvalósítható”. Abszolút – és ingerült – elutasítást zsidó ismerősöktől kaptam: Hamász=palesztinok; ne próbáljam összemosni a gyilkosokat az áldozatokkal stb. A bejegyzésem születésekor már vagy két hete tartottak a sok ezer polgári áldozatot követelő izraeli bombázások, a mondjuk ki: megtorló terrorbombázások.

Pár napja vitába bonyolódtam aktuális – baloldali – politikai közösségem egyik ifjú tagjával, aki a nyugati baloldali értelmiség (látható) többségéhez hasonlóan eléggé egyoldalúan foglalt állást a palesztinok mellett. A vita konkrét tárgya az volt, hogy a palesztinok által és a propalesztin tüntetéseken hangoztatott „A folyótól [értsd: a Jordan] a tengerig! Szabad Palesztina!” jelszó szerintem ma is ugyanazt jelenti, mint 1960-as évekbeli megszületésekor: Izrael Állam felszámolását és a zsidók tengerbe szórását. Szerinte akkoriban talán tényleg volt ilyen értelmezése (is), de most valójában azt a célt – álmot? – fejezi ki, hogy a földrajzi Palesztina, az egykori brit népszövetségi, majd ENSZ-mandátum területén egy olyan egységes állam jönne létre, amelyben szabadon, békésen együtt élnének zsidók és arabok. Nem hiszem, hogy meggyőztem volna, amikor chat-vitánkat azzal zártam le, hogy ennek a szép álomnak semmi realitása. De a dolgok persze nem most romlottak el, nem most váltak végletesen és végzetesen megoldhatatlanná, kilátástalanná. Mert szerintem ez a helyzet.

Az okokat keresve nem mindegy, hogy honnan kezdjük: október 7-étől? az izraeli bombázások kezdetétől? az 1967-es hatnapos háborútól, amikor Izrael elfoglalta a Gázai övezetet és Ciszjordániát? 1947-49-től, amikor ENSZ-határozat osztotta fel (nagyon bonyolult térképpel) Palesztinát egy zsidó és egy arab államra, s amit az arab államok nemcsak elutasítottak, hanem Izrael Állam függetlenségének kikiáltása után háborút indítottak, s vesztettek? 1917-től, a Balfour-deklarációtól, amelyben a brit külügyminiszter „zsidó nemzeti otthont ígért” a törököktől elfoglalt területen? az 1880-as évektől, amikor az élesedő európai antiszemitizmus (Dreyfus-per, oroszországi pogromok) nyomán megindult a spontán zsidó bevándorlás (az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó, gyéren lakott Palesztinába? netán 70-től, a jeruzsálemi Nagytemplom lerombolásától és a zsidóknak az „Ígéret Földjéről” való szétszórásától? Mit veszünk tekintetbe? Az évtizedek alatt meg-megújuló és jórészt elbukó békekísérleteket, Szadat és Begin 1978-as Nobel-békedíját (Begin a 30-as években az Irgun zsidó terrorszervezet vezetője volt), amit 1994-ben (a sokak által még akkor is terroristavezérnek tekintett) Arafat, illetve az izraeli vezetők, Rabin és Peresz közös Nobel-béke-díja követett – egy végső soron elbukott békekísérletért, a kétállami megoldást elvileg előirányzó Oslói Megállapodásért? (Nem mellesleg Rabint egy szélsőséges zsidó fiatal ölte meg „árulásáért”.) És megintcsak: mit veszünk tekintetbe? A Hamász, a Hezbollah meg az Iszlám Dzsihád támadásait, terrorakcióit vagy a kilátástalan helyzetben élő gázai palesztinokat, netán a Ciszjordániában felgyorsított zsidó telepítést, amely fizikailag is lehetetlenné tesz egy kétállami megoldást? Hosszan lehetne még sorolni a szempontokat, eseményeket. Ki a felelős? A történelem? „És lőn az Úr szava hozzám, mondván: Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele.” (Ezékiel próféta könyve 18., Károli Gáspár ford.)

Visszatérve a mába: vannak, akik az elnyomott, hazájuktól megfosztott palesztinok mellett tüntetnek, vannak, akik Izrael önvédelemhez való jogát hangsúlyozzák, s vannak, akik azonnali tűzszünetet követelnek. Kezdjük az utóbbival: tűzszünetet két (jogilag egyenrangú) hadviselő fél szokott kötni, itt egy ország visel hadat egy terrorszervezet ellen, vagyis maximum arról lehetne szó, hogy ez az ország egyoldalúan szüneteltetné katonai akcióit. Hangsúlyozom: nem megszüntetné, hanem – rövidebb-hosszabb ideig – szüneteltetné, mert aligha kétséges, hogy a Hamász felszámolását végig kell vinni. Az újabb kérdés, hogy mi van utána, hogy a ma szinte elképzelhetetlen politikai rendezés híján – és a Gázában most végbemenő pusztítás tapasztalataival – szükségképpen jönnek létre majd újabb terror-/felszabadító szervezetek. A reménytelenségnek ez a logikája.

Mint fentebb írtam, én kilátástalannak tartom a helyzetet. Fenntartás nélkül támogatni tudom, hogy a Hamászt fel kell számolni – igen, ez emberek, egy terrorszervezet tagjainak a megölését (is) jelenti – mert Izraelnek joga van a létezésre, polgárainak a békés, félelem mentes életre. És fenntartás nélkül nevezem emberiesség elleni (ezt régebben emberiség elleninek nevezték), háborús bűntettnek, ahogy ezt most Izrael végrehajtja. És persze fenntartás nélkül álmodozom együtt a békéről, a palesztinok hazához, egyenjogúsághoz, szabadsághoz való jogainak megvalósulásáról

Szerző: rás  2023.11.17. 20:20 10 komment

Címkék: háború Izrael Gáza Közel-Kelet Hamász

Ez Siegfried Lenz 1978-ban megjelent regényének a címe - de nem erről akarok írni, csak eszembe jutott egy másik, hasonló gyűjteményről, amit ma láttam, és felkavart.

A Németországtól a második világháború után elcsatolt Kelet-Poroszországból, Mazúriából származó Lenz regénye az elvesztett otthonról szól, meg arról - az ellen -, ahogy ezt a veszteséget, az akkoriban még sokak számára élő, sajgó sebet életveszélyes és amúgy irreális politikai törekvésekkel próbálják orvosolni.

Temetésen voltam egy egykori "sváb" faluban. A rokonok, ismerősök utána a község közösségi házában ültek le beszélgetni, falatozni. Egy idő után kicsit unatkoztam, és elkezdtem körülnézni. A mennyezet alatt két falon polc futott végig főleg egykor használt háztartási eszközökkel, sajtártól a tökgyalun át szódásüvegig, meg egy régi rádiókészülék. Amikor fölálltam, a székem mögött, a falon kétnyelvű tablókat fedeztem fel. Az egyik a helység 19.  századi térképének precíz másolata volt, magyarázatokkal. A másik címe "A kitelepítettek - betelepítettek" volt. Utcák szerint sorolta fel azokat, akiket 1946-ban Németországba telepítettek ki, de azokat a német nemzetiségűeket is, akik maradtak. Rákérdeztem: a sógornőm rokonsága nagy részének is távoznia kellett; a nagyapja - másokhoz hasonlóan - azért maradhatott, mert a bányász volt, szükség volt rá, s az utolsó pillanatban az illetékesek úgy döntöttek, hogy csak a parasztoknak kell távozniuk.

Rövid történelmi magyarázat: az 1945. júliusi potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak kimondták a német nép kollektív bűnösségét, és elrendelték a német nemzetiségűek kitelepítését Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. (Igen, etnikai tisztogatás...) Túl a magyar kormányt is kötelező döntésen, az akkori koalíciós pártok közül elsősorban a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt szorgalmazta elsősorban a németek kitelepítését. Az alapelv az volt, hogy aki az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát, annak távoznia kellett - függetlenül attól, hogy a háború alatt a hitlerista Volksbund tagja vagy közismert antináci volt. Végül is a kb. négyszázezres magyarországi németség felét telepítették ki, mert 1947-ben leállították a folyamatot.

Epizód (mert anélkül nincs igazi elbeszélés): a beszélgetésbe bekapcsolódó egyik rokon nevetve meséli, hogy a 60-as évek elején egy falubeli - tréfásan? komolyan? - megjegyezte: kéne egy újabb kitelepítés, mert már kinézett magának egy "sváb" házat.

A szembelévő falon egy egészen más tablót fedeztem fel; a címe valami olyasmi volt, hogy "30 év kulturális sikerei". A Magyarország-térképre felkasírozott fényképek a község iskolai kórusainak, néptáncosainak fellépéseit örökítették meg. Az amúgy sablonos összeállítás igazi érdekessége a 30 év kezdő dátuma volt: 1955. április 4.

Amit kommentárként meg akarok jegyezni, az a dolog - a saját múltra való emlékezés - természetessége.

 

Szerző: rás  2023.11.14. 22:04 16 komment

Címkék: történelem svábok helytörténet

A gyönyörű regény, egy trilógia befejező darabja, egy nap - és egy félévszázad - története. A magyar-zsidó Uri egy évvel az 1948-49-es arab-izraeli háború után leszerel a katonaságtól, és visszautazik korábbi lakóhelyére (illetve egész pontosan nem is derül ki útjának végcélja). Útközben találkozások és ismerős - arab, illetve zsidó lakosságú - települések révén felidézi Palesztina történetét a zsidó bevándorlástól Izrael Állam megalapításáig.

Már idéztem a könyv elejéről, most az utolsó oldalakról egy részlet:

"Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között." 

 

Szerző: rás  2023.10.26. 21:05 1 komment

Címkék: irodalom Izrael Kardos G. György

A véres és kilátástalan izraeli-palesztin konfliktus újabb fordulója, a Hamász brutális terrorakciója láttán (szerencsére csak a biztos[?] távolból) a pesti (budai) zsidó értelmiségi mi mást tehet: Kardos G. Györgyöt olvas. Ezúttal nem a gyönyörű Avraham Bogatirt vettem le a polcról, azt már kétszer olvastam, hanem a trilógia harmadik kötetét, A történet végét. Az Avraham Bogatir hét napja Izrael Állam kikiáltása előtt, 1947 nyarán játszódik, A történet vége a függetlenség kikiáltását követő első arab-izraeli háború befejezését követő évben, 1950-ben. Még eléggé az elején tartok, úgyhogy lehet számítani további részletekre a regényből.

Kardos G. György (1925-1997) a bori kényszermunka-táborból való szabadulása után vándorolt ki Palesztinába, egy kibucban élt, dolgozott, aztán katona lett a háborúban. 1951-ben hazatért Magyarországra. 

"Vége felé jár a rövid tavasz, a nap már a föld utolsó nedveit szívja, némely makacs, kemény levelű növény kivételével minden szárad és fonnyad, közeledik a teljes szárazság ideje, a pusztaság lakói készülődnek a vándorlásra, de az ősidők óta kialakult vándorlási rendet most aligha lehet követni. A katonai kormányzat mindig újabb körzetet nyilvánít biztonsági övezetnek, ilyenkor egy szakasz katona éjszaka körülveszi a tiltott területen táborozó törzs sátrait. Egyetlen órát adnak a beduinoknak a tábor kiürítésére, ennyi idő arra sem elég, hogy tisztességesen összeszedjék barmaikat. Ezért a tapasztaltabb törzsek már nem is cövekelik le a sátraikat, összekötözött sátorlapokon hálnak a szabad ég alatt, az egybeterelt állatok és a gyors menekülésre rendezett tárgyaik között. De nyár végére a pusztaság így is megtelik elhullott birkákkal, s a járőrök éjszaka, a valószínűtlenül alacsonyra ereszkedett csillagokon kívül, fehérre aszalódott csontokból is tájékozódnak. A beduinok holdtalan éjszakákon visszalopóznak az elhagyott táborhelyekre, learatják a bokáig érő gabonát, megkeresik az elcsavargott állatokat, s vállalják a kockázatot, hogy a katonák tüzet nyitnak rájuk. Ez a kockázat azonban nem túlságosan nagy, a pusztaság lakói a katonáknál jobban ismerik a vízmosta vádik útvesztőit, amelyekben nyomtalanul eltűnnek, ha felfedezik őket. A sivatag repedéseiben kóborolva, meglehetős kerülővel, egészen Transzjordániáig vagy Egyiptomig is eljutnak, így azután, a vádikon át, némi szegényes árucserét is lebonyolíthatnak. A katonai kormányzat üldözi a csempészetet, de sokáig semmit nem tett meg azért, hogy a beduinok igénytelen készleteiket a városban szerezzék be, s csak a legutóbbi időkben nyitottak meg számukra Beér-Sevában egy piacot, ahová a törzsek a hét bizonyos megszabott napján felküldik embereiket. Napnyugtakor indulnak el, hogy reggelre megérkezzenek. Estig a földön kuporogva, végtelen türelemmel eladják az apró tojásokat, az átszűretlen, nyers bogyóolajat s az agyagtálakban magasra púpozott és nedves zsákokkal frissen tartott, savanykás birkavajat. Este azután vásznakkal, edényekkel, kávéval és petróleummal térnek vissza a pusztaságba. Ezeken a piaci napokon a beduinok a város határában gyülekeznek először, itt bevárják a hatósági kíséretet. Rosszkedvű lovas rendőrök között végiglovagolnak a kijelölt utcákon, s fejüket kendőikkel a szemük nyílásáig beburkolva, védekeznek az idegen emberek gyanakvó pillantásai ellen. A beduinok minden követ ismernek a városban, s a néma fejbólintások egy-egy ház előtt azt jelentik: lám, itt lakott a marhakereskedő, Amin Habibi, ez itt Dzsamal Tubi udvara, ez volt Muhammad Hasszuni vegyeskereskedése, s abban a kőpalotában, ahol az ablakból most két borzas kisgyerek selypíti: büdösz arabok, büdösz arabok, ott fogadta a betegeit a hakim…

A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat, s így nem látják a képeket, melyeken kecskéket forgatnak nyárson a parázs felett, s arcukról sugárzik az elégedettség. Izraeli tisztekkel szorítanak kezet ezeken a képeken, és a sátrak csúcsára kék-fehér zászlókat tűznek. A beduinok nem tudják, hogy valósággal családi kapcsolat alakult ki közöttük és a zsidó rendfenntartó alakulatok között… hogy a törzsek seihjei keserűen emlékeznek a török jüzbasik és az angol inspectorok zaklatásaira… és hogy végre az ígéret földjén élnek. A beduinoknak még arról is csak bizonytalan sejtelmeik vannak, hogy a háború már egy esztendeje véget ért…"

Szerző: rás  2023.10.13. 16:24 4 komment

süti beállítások módosítása