(Persze megint a levéltári "horgászatból")

Egy, az 50-es évektől pályán kívülre, a magánéletbe szorított erdélyi értelmiségi - és értelmiséginek megmaradó - nő életbölcsessége a 80-as évekből:

"Akinek nincs módjában szembeszállni  a hatalmán kívül álló napi bajokkal, az fogózzon meg erősen kis emberek kezében, mert ott mindig talál segítséget, no meg segíteni valót is."

Nehéz eldönteni, hogy hozzám, az olvasóhoz, vagy önmagához kegyetlenebb Nádas:

"A dokumentumok ismeretében nem tudom nem megkérdezni, hogy azon a bizonyos szerdán, október 14-én, az elátkozott Úr 1942. esztendejében, amikor a mizoczi gettó 1947 lakóját az Einsatzkommando 9. emberei kora reggel kihajtották a közeli völgykatlanba, ugyan mi végett születtem meg a ragyogó napfényben úszó Budapesten. Miközben levetkőztették és lekaszabolták őket, aztán a sebesülteket egyenként, külön főbe lőtték, a művelet minden egyes fázisát azonos gépállásból, Heinrich Himmler szigorú fényképezési tilalma ellenére, gondosan lefényképezték, hogy otthon, Németországban, a családi albumokban ez is meglegyen, s az ünnepi gyöngédségtől eltelt karácsonyi ebéd után mutogatni lehessen a zabálástól ellazult családtagoknak, lássátok feleim saját szemetekkel, hogy édes kis családi boldogságunk érdekében micsoda mészárosmunkát végeztünk el ennyi emberen, akkor vajon miért nem akadtam el a szülőcsatornában. Miért nem akadtam fenn a köldökzsinóron. Még előbb, miért kellett megfogannom. Anyám látta, milyen világra tol.Nem volt tudatlan, nem volt tájékozatlan, igazán nem volt ostoba, még csak felkészületlen vagy tétlen sem. Miért nem nyúlt fel egy kötőtűvel. Miért nem kérte meg Hirschler Imrét, hogy csináljon el. Hetvennégy évesen most azt mondom, hogy elcsinált állapotomban sokkal jobban éreztem volna magam, mint túlélőként. Akkoriban Tauber Klárának már igazán nem lehetett kétsége afelől, hogy Epikurosz hipotézise helytálló. Isten nem Mindenható, nem jó, vagy nincs. Vagy később miért nem volt elég erőm hozzá, hogy legalább én magam öngyilkos legyek. Ez is egy kézenfekvő kérdés. Az öngyilkossági tilalom csupán egy olyan világban érvényes, amelyben gondviselés működik. Miért tudtam mégis az átkozott öngyilkossági késztetésemet legyűrni. Miért tűnt értelmesebbnek, ha egyszer semmiféle értelme nem volt az erőfeszítésnek."

(Második kötet, 210. oldal)

"Az ú.n. emberi melegség mint a córesz létezési és mozgásformája..."

A fenti, kissé gúnyos mondattöredék levéltári önkéntes munkám hozadéka - mondhatnám azt is, hogy számos hasonlóval együtt "kollaterális" jutalma. Ez egy Erdélyből Nyugat-Németországba kivándorolt értelmiségitől származik, 1973-as hazalátogatása emlékeként. Önmagában is szép - és amúgy jellemző filozófus szerzőjére, de bennem számos emléket hívott elő. Arról, hogy a 60-as, 70-es években nálunk jóval szegényebb ú. n. szocialista országokba - Bulgária, Szovjetunió - látogatva bőségesen részesültem az emberi közvetlenség, melegség, az őszinte, baráti kapcsolatok áldásában. Magam is úgy láttam, hogy összefügg a két dolog: a zordabb, primitívebb viszonyok, illetve az emberi melegség. Igaz volt ez a közép-orosz falvakból származó főiskolásokra éppúgy, mint a szófiai értelmiségiekre.

Egyébként a jövő héten két napra "elugrom" Szófiába, hogy régen látott barátaimmal találkozzam...

A felénél tartok, most kezdek bele a második 600 oldalas kötetbe. Hol birkózom a szöveggel, hol csak élvezem, de mindenképpen lenyűgöz. Nem az a fajta könyv - már a Párhuzamos történetek (itt írtam róla, tizenegy éve) se volt az, amelyet az ember szeret, de olyan, amiről érzed, tudod, el kell olvasni. Önéletrajz, családtörténet, magyar történelem. Kommunista szülőktől indítva száguldozik ide-oda négy nemzedéken át a zsidó nagypolgári felmenőkig - nem hogy egy bekezdésen, de akár egy mondaton belül. Tiszaeszlár és a Rabbiképző alapítása vagy a zsidó emancipáció egyaránt családtörténet, a nagy-, déd- és ükszülők érzékletes, aprólékos és gyakran szórakoztató leírása váltakozik történelmi tények szikár ismertetésével vagy éppen egy huszadik század eleji nagypolgári háztartás mindennapjainak - hierarchiájának, szolgálószemélyzetének, az ebédnek, a nagymosásnak - a több oldalas leírásával, esetleg - dehogy esetleg! - egy társadalompszichológiai esszével. "Világló részletek": egy figura vagy akár egy szó emlékek egész bokrát hívja elő Nádasból, ez adja ennek az izgalmas és fontos könyvnek a szerkezetét.

Na, megyek, olvasok tovább.

... múltunkról (amelynél csak a jelenünk szégyenletesebb).

Király István irodalomtörténésznek, hajdani ideológusnak nemrég megjelent Naplójáról írt nagyon érdekes és informatív recenziót Tamás Gáspár Miklós a múlt heti Magyar Narancsban. Az utolsó bekezdéseket idézem:

"[L]áthatunk itt egy értelmiségit, akit olykor alantas megszállottságai, mániái mellett is a legnagyobb kérdések foglalkoztatnak, akinek autentikus erkölcsi dilemmái vannak, aki halálosan komolyan veszi "a nép sorsát", azaz a történelmet, akinek a bűntudat nem szórakozás. Akinek még volt (rossz) lelkiismerete.

Dekadens formái között is tragikomikus tanúságtétel ez a korról, amelyben még volt nagyság, amelyben a kultúra nem dekoráció volt még, hanem élet és halál kérdése, összevegyülve persze a diktatúra kicsinyességeivel, palotaintrikáival, irigykedéseivel, őszintétlenségével és rangkórságával. A törpe utódokkal összemérve ez a szörnyű, boldogtalan, ellenszenves, tehetséges férfi volt valaki. Naplója pokoli olvasmány, tele föl nem robbant taposóaknákkal. Az írástudatlan utókornak elmagyarázhatatlan.

Világéletemben hevesen utáltam Király István munkásságát, a szívből jövő szenvedély és a képmutatás elegyét - különös tekintettel "a mindennapok forradalmiságát" és "a szabadságharcos hagyományt" megéneklő, görcsös szövegekre és az "Aczél György" álnéven publikált szónoklatokra (hiszen ő írta a KB-titkár rengeteg beszédét, amint a naplóból is tudjuk) -, az írásaiból sütő rosszindulatú neheztelést és gyűlölködő bizonytalanságot, gőgös önbizalomhiányt. És nem tudom, miközben leírom ezeket az elítélő, megvető mondatokat, miért érzem magam árulónak."

Az Astoriánál csatlakoztam fél 7-kor, és fél 9 után jöttem el a Kossuth térről. Az ember a szabad levegőn van, sétál - ad az egészségének. Mentálisan is: megint jó volt a soros - hehe: Soros - tüntetésen, jó volt látni a mellettem, körülöttem, VELEM demonstráló ezreket, s persze az ablakokból integetőket. Jó felfedezni a tömegben egykori diáktársat, kollégát, jó látni a nyakban ülő vagy zászlóval rohangáló négy-öt éves kölyköket. Sokféle ember, korra, külsőre, s nyilván belsőre - gondolkodásra, érdeklődésre. Ami összeköt bennünket ezeken a sétákon, az a szabadság - a szabad gondolat, a szabad élet igénye, s annak az egyre inkább formálódó igénye, hogy ez csak együtt menthető meg ezektől. Meg a mosoly, a jókedv.

Folytatás május 29-én, a civilekkel való szolidaritás jegyében, s aztán június 18-án, a ma Vágó Gábor által meghirdetett, egyelőre rejtélyes "Pikniken".

Nem hiszem, hogy Orbánék megváltoznak, bármit mond - mert úgyis csak mond - az EU. Az EU ugyanis - szemben a gátlástalanul hazudozó gengszterrezsim propagandájával - nem "Brüsszel", hanem 28 ország, 28 állam, kormány, a 28 kormány által delegált képviselők, a 28 államban megválasztott EP-képviselők, s ezért a nagy kérdésekben, amelyek egyetértést kívánnak, szinte tehetetlen. Kb. 2020-ig, amikor - a 2019-es új EP-választás után - beindulhat a két- (vagy három-)körös EU kialakítása, amelyben mi a perifériára szorulunk, s ezzel együtt megszűnik az a pénzözön, amely ma lényegében az egyetlen forrása a magyar gazdaság növekedésének, s ezzel az életszínvonalnak. Utána új fejezet kezdődik...

(A mai EP-határozatról itt)

Megint találomra leemelt, zsebbe dugható RaRe könyv - és megint telitalálat. A villamosra, bármennyire sajnálom, nem cipelhetem magammal a tekintélyes méretű, új Nádas-könyvet (Világló részletek), így most intermezzóként ékelődött be a csaknem húsz éve halott Császár István novellafüzér-kisregénye. Szórakoztató és egyben zavarba ejtő olvasmány az 1985-ben Gyilokjáró, egy karikaturista néhány vonalával felrajzolt kép a 60-as, 70-es évek magyar irodalmi életéről, az értelmiségi lét pereméről - meg úgy általában az életről. 

Nem tudom, milyen a film, most már eszem ágában sincs megnézni, de a bemutató híre adta a lökést, hogy levegyem a polcról a regényt. Döbbenetes olvasmány. Úgy is mint időjáték: megjelenése után húsz évvel olvasom azt a könyvet, amelynek cselekménye 25-30 évvel korábban játszódik, de felöleli az egész huszadik századi Amerikát. Roth úgynevezett Amerikai trilógiájának első része. Biztosan el fogom olvasni a másik kettőt is, a második is itt várakozik régóta - bár mi biztos ebben a világban? Leírtam ezt a mondatot, és rádöbbenek, hogy a könyv tulajdonképpen erről szól: a biztosnak, rendíthetetlennek látszó világ, a biztos, rendíthetetlen emberi kapcsolatok széthullásáról. A főhős, a Svéd, ez a tökéletes fizikumú, makulátlan erkölcsű, a világot egyszerűenek látó ember azzal szembesül, hogy tizenhat éves lánya a vietnami háború - meg a saját jómódú, sikeres polgári családja - elleni lázadásból felrobbant egy postahivatalt, megölve egy véletlenül arra járó embert, aztán tudatosan megöl még hármat...

Hosszan lehetne, kéne írni még róla, idézni csodálatos mondatokat, belső monológokat, amelyek aligha lehetnek benne a filmben, de most nincs rá időm. Legalább ennyit akartam rögzíteni nektek - magamnak.

*

Egy tavaly olvasott Roth-könyv a Sabbath színháza

"Mig megvilágosúl gyönyörû
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erõket odakint s az
ösztönöket idebent..."

Ez az ünnepi - vagy "ünnepi"? - bejegyzés József Attila versével fog befejeződni. Természetesen. Természetesen, még akkor is, ha A város peremén írása óta eltelt több mint nyolc évtized alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a világ, benne a munka, a gyárak, s a gyárakban dolgozók, viszonyuk egymáshoz és - bármilyen ósdinak tűnik is a valóságot ma is leíró szó - kizsákmányolóikhoz.

Lehetne - kéne - most írni arról, a munkások érdekérvényesítő harcának feltételeit alapvetően megváltoztató technikai fejlődésről, amely lényegében felszámolta a sokezres gyárakat, a munkásmozgalom legfőbb színtereit. Írni a részmunkaidővel, munkaerő-kölcsönzéssel, féléves szerződésekkel, minimálbérrel és zsebbe juttatott (vagy végül mégsem juttatott) és ezért nyugdíjat sosem "termelő" fizetéssel sakkban tartott dolgozókról. És persze a közmunkásokról, akik még minimálbért se kapnak, de a falvakban ezáltal tökéletesen kiszolgáltatottak a munkát "adományozó" vagy megvonó polgármesternek. Lehetne és kéne írni a rendszerváltással létrejött és baloldalinak nevezett kormányok által is híven szolgált neoliberális rendszerről, amelyet a mai cinikus kormányzat - antiliberális szlogenek közepette - csak tökéletesített azzal, hogy lényegében szétverte a Munka Törvénykönyvét, felszámolta a kötelező társadalmi érdekegyeztetés fórumait, gyakorlatilag lehetetlenné tette a sztrájkot - és pofátlan, állami szintű lopással, rablással mélyítette el a jövedelmi különbségeket. És még sok mindenről lehetne írni... 

Vagy tüzelni az apátiába süllyedt társadalmat, hogy "kaszára, kapára!"...

Vagy ünnepelni, azzal, hogy legalább tudatosítjuk magunkban, hol, hogyan élünk. És hogy ezen csak mi magunk tudunk változtatni. Talán.

p>