k mint…
élet
halál
játék
játék az élettel
játék a halállal
játék életre-halálra
élet-játék
élet
k mint..
k
m

Az előbb olvastam a hírt, hogy lemondott az úszóválogatott éléről (meg a százhalombattai al-polgármesterségről); nem érzek elégtételt, nem gondolom, hogy ezzel helyreállt volna a világrend, vagy akár igazság tétetett volna. Ebben az ügyben nincs, amit igazságnak tudhatnánk.

Egy lány (egyéni vagy csoportos) megerőszakolása vagy akár egy ember - legyen nő vagy férfi, fiatal vagy öreg - "egyszerű" megalázása mocskos bűn. Kiss László a bíróság akkori ítélete szerint 1961-ben részt vett a csoportos erőszaktételben, s ezért börtönbüntetésre ítélték, aminek több mint a felét letöltötte, aztán valamiért kiengedték... Erre még visszatérek.

Nem szerettem az embert (személyesen persze nem ismertem), és óriási élményt jelentettek a könyvei. A 20. század egyik legnagyobb magyar írója volt. A történelem (is) tette azzá – a történelem, amely végzetesen megnyomorította az embert. Számomra a világirodalom egyik legszörnyűbb, hátborzongató mondata, amikor a Sorstalanságban Köves egy transzporttal félholtan érkezik vissza Buchenwaldba, és arra gondol: „Szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.”

És bár az én személyes kedvencem a Kaddis, de tudom, hogy a Sorstalanság fontosabb. Befejező mondataiból idézek:

"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...

... ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...

...Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek."

Többször is írtam róla, most egy Olvasónaplót illesztek ide.

("hajnali vers")

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

"Pozsgay igazi történelmi szereplő. Talán botcsinálta történelmi szereplő, de tagadhatatlanul az.
Akkoriban ő afféle demokratikus nacionalista volt, sőt – remélem, ez nem kegyeletsértés – némileg nemzeti liberális. Nem volt nagyon okos ember, nem volt nagyon rendes ember, de úgy esett, hogy egy darabig nagy ember volt. Kissé riadtan és mintegy eltévedve nézte ezt az új világot – evvel nem volt egyedül – , és teljességgel érthető botladozását a semmiből fölbukkanó politikai ragadozók kihasználták. Erről ő alig tehet."

Természetesen Tamás Gazsi. Tényleg érdekes, nemcsak, amit Pozsgayról ír, hanem az is, amit a történelmi-politikai-ideológiai háttérről. Itt olvasható.

…vagy egy ország cinikus hiszterizálása?

Csuklyás-géppisztolyos TEK-esek, csuklya nélküli géppisztolyos katonai rendészek, géppisztolyos készenléti rendőrök városszerte. A nemzetbiztonsági „Operatív Törzs” ülése (az asztalon egyetlen laptop, okos telefon nem látható), amiről képet posztol a miniszterelnök. A fickó utána azonnal nyilatkozik az állami médiának, hogy fenntartják, sőt emelik a készültségi fokozatot, és hogy utasította a belügyminisztert, vegyenek elő minden jegelt, talonban tartott tervet, a többi között a neki személyesen korlátlan felhatalmazást biztosító alkotmánymódosítást. Ja, még azt is mondta, hogy Brüsszelben Európát érte támadás. Brüsszel, Európa – azok a fogalmak, intézmények, amelyek ellen hónapok óta cinikusan uszít, legutóbb március 15-én hirdetett ellenük szabadságharcot…

(Három - illetve hét - évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem meg - végül is ugyanazt gondolom róla ma is, és vannak új olvasóim, a sötétség viszont egyre nagyobb. Lásd OV március 15-ei, a forradalmakat általában is, 1918-19-et különösen gyalázó szavait.)

„A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!"

Az Internacionálét, a nemzetközi munkásmozgalom 1884-ben született himnuszát idézem, abból az alkalomból, hogy ma 97 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot, a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúrát.

Igen, diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta - egy messianisztikus álom igézetében -, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt húsz évben végző magyar ember - mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy egy magát magyarnak és baloldalinak tartó újság, a Népszabadság, „elfelejt" megemlékezni az évfordulóról. (A mai, 2016. március 21-ei szám Fórum rovatában egy politológus, történész mégiscsak megemlékezik.)

Eltűnt a világból a jó, a nemes, az emelkedett; minden tönkrement és lealjasodott. Megint vége...

Mondatok a Krasznahorkai regényét megalapozó Megjött Ézsaiás című "levél"-ből. (Hiányos bibliai műveltségemen átsegített a két Radnóti-sor: "...méltó szavakat itt úgysem tudhatna más -/a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.")

Nehéz olvasmány a Háború és háború, birkózni kell a gyakran kétoldalnyi mondatokkal, amelyeken belül hirtelen váltja egymást az elbeszélő és valamely szereplő, a múlt és a jelen, netán a római kori Britannia és a Kolumbusz-kori Mediterráneum. Egy rejtélyes kézirattal a vidéki kisvárosból a "világ közepébe", New Yorkba menekülő levéltáros, dr. Korin György az örökkévalónak hitt internet segítségével akarja tudatni a világgal, hogy vége, nincs tovább. Megsemmisült, feloldódott a történelmi idő, a tér, nincs menekvés. És önmagukat - meg a történetet - semmisítik meg Krasznahorkai mondatai.

Többször is abba akartam hagyni, de aztán győzött... mi is? a sznobizmus? a kíváncsiság? Átküzdöttem magam rajta, és utólag azt mondom, megérte. Már csak a regény szinte hihetetlen utóélete miatt is, amiről Krasznahorkai a regény weboldalán valamint egy lebilincselő interjúban (köszönet érte egy bloggertársnak) mesél el.

*

Két másik Krasznahorkai-regényről itt írtam.

Most először tudatos elhatározásból nem mentem tüntetni. Ráfoghatnám arra, hogy éppen csak kiláboltam egy ronda (felsőlégúti) betegségből, de nem erről van szó. (Illetve szó van erről is, mert a betegség hagyott bizonyos, a mulandóságra vonatkozó lelki nyomokat.) Szóval arra gondoltam, hogy tüntettem én már eleget, most már tüntessenek azok, akiknek a jövőjéről van szó. Tüntettek, sokan voltak, talán elegen is.

A demonstráció végén Pukli István valóban nagy horderejű bejelentést tett. Ha Orbán Viktor és Áder János március 23-áig nem kér bocsánatot az elmúlt hat évért; ha Orbánék nem oszlatják fel a jelenlegi, csak látszattárgyalásokat jelentő köznevelési kerekasztalt és nem hívnak össze érdemi tanácskozást a megfelelő érdekképviseleti szervekkel a Tanítanék mozgalom 12 pontjának megtárgyalására, a hitelét vesztett Balog és Palkovics helyett érdemi tárgyalópartnerekkel, akkor március 30-án egyórás országos sztrájkot tartanak. Csatlakozásra szólítanak fel mindenkit, azt kérve, hogy egy órára bénuljon meg az élet Magyarországon. Mindezt úgy - hangsúlyozta Pukli -, hogy a Fidesz által hozott sztrájktörvény lényegében lehetetlenné teszi a sztrájkot, tehát polgári engedetlenségre van szükség hozzá.

Kizártnak tartom, hogy Orbán az ultimátum bármely pontját teljesítené, és nem hiszem, hogy Pukliék ne így gondolnák. Vagyis amikor ilyen magasra emelték a tétet, hosszú és kemény harcra szánták el magukat.

Ha így lesz, legközelebb kénytelen leszek megint kivonulni. Nem a jövőmért (ugyan már!), hanem a becsületemért.

Az Értelmező kéziszótár szerint német-spanyol eredetű szó pénzhelyettesítő érmét, Magyarországon elsősorban telefonérmét jelent. Gyerekkoromban 60 fillér volt egy, az utcai nyilvános telefonfülkékben használatos tantusz. Az ember bedobta az érmét, tárcsázott, és ha a hívott fél felvette a kagylót, akkor a tantusz leesett a szerkezetben és ezzel hozta létre a kapcsolatot hívó és hívott között. Innen ered a mondás: leesett neki a tantusz, azaz hirtelen megértett valamit. Valamikor a 60-as években 1 forintra emelték a tantusz árát, amely ezzel értelmét is veszítette, és nemsokára valóban ki is vonták a forgalomból, és egyforintossal – további áremelések után többször egy forinttal, majd kettő-, ötforintossal és így tovább, mígnem jöttek a telefonkártyák, majd a mindenki zsebében ott lapuló mobil, ami az egész rendszert feleslegessé tette; és az aluljárók telefonfülkéibe hajléktalanok költöztek. (A telefonfülkékről részletesebben)

Az 50-es, 60-as, 70-es években nagyon fontos szerepet játszottak a nyilvános telefonok, utcaiak vagy egy közeli presszóban, étteremben találhatók, ugyanis nagyon kevés volt a lakástelefon. A háború előtt is a polgári komforthoz tartozott, a háború után pedig – az infrastruktúra általános elhanyagolásán túl – talán ez az ideológiaivá vált megszokás is hozzájárult ahhoz, hogy a telefon kinccsé és státuszszimbólummá vált. A szocialista hiánygazdálkodásnak a társbérlethez hasonló jelensége volt az ikertelefon, vagyis hogy egy vonalon (különböző hívószámokkal) két előfizető osztozott. Ez azzal járt, hogy ha az ikrem beszélt, az én telefonom süket maradt, én se telefonálhattam, engem se hívhattak.

A telefonhiány és a telefonvonalak általános túlterheltsége miatt a telefonfülkékben elhelyezett táblácskák arra szólították fel a telefonálókat, hogy gondoljanak a fülke előtt sorban állókra és lehetőleg 3 perc alatt bonyolítsák le a beszélgetéseket. Ezt később, amikor bevezették az egyforint alapú hívásokat, azzal fejelték meg, hogy az egy forint már csak 3 perces beszélgetésre volt elég.

Az igazi telefonmizériát aztán 1969–70-ben, szovjetunióbeli kollégiumi évemben tapasztaltam meg. Régebben már írtam róla (például itt), hogy orosz szakosként a harmadik évet Vlagyimirban, egy Moszkvától kétszáz kilométerre keletre lévő, kétszázezres kisvárosban töltöttem. Ha valaki budapesti családjával, szüleivel, szerelmével akart beszélni, azt csak a város telefonközpontjában tehette meg, éjfél tájban, több órás várakozással, és a kapcsolás után is vagy értették egymást – megpróbálva átüvölteni a kétezer kilométeres távolságot – vagy nem. De az illúzió az utóbbi esetben is megvolt… Sokszor kísértem évfolyamtársnőimet ezelre az éjszakai kalandokra. Abszolút önzetlenül, amilyen hülye vagyok.

És végül egy – a mai húszévesek számára már érthetetlen –, klasszikus rádiókabaré-tréfa azokból az időkből.