"Itt van újra az én időm.../ a jövőnek őrzött rögeszmék ideje"

Minden nap ellátogatok a Nominativus blogra, gyönyörködni képben, versben, zenében - és mazochista módon talán kéjelegni, hogy milyen műveletlen bunkó vagyok. Jó, tudom, minden relatív, de akkor is. A blog hívja fel időről időre a figyelmemet egy-egy Orbán Ottó-versre - mint most is. A vers születési dátuma egyébként - ki hinné - 1991.

Orbán Ottó: Kora középkori freskó
variáció egy Weöres Sándor-témára

89 lánghajú lelkesedése kilobbant,
a világ sokszínű ismét, mint a zúzott seb környéke,
lényegileg nem változott, de ezer színt játszva rothad,
az égbolton vastagszik az őszi szürkehályog,
a földön taknyos szortyogás.

Az angyal az ősmagyar jogászbutaság képét felöltve szónokol:
„Elfogulatlan pártatlanság fényes pallosa sújtson az árulóra,
s bízhattok bennem, hazámfiai, én majd megmondom, ki az áruló!”
Első indulatunkban még káromkodnánk egy sort, aztán csak rálegyintünk.
Terjed a rosszkedv és a gyomorpanaszok.
Még a falból is szivárog a csöndes undor…
S a gondos háziasszony, mint válságos időkben szokta, bespájzol,
nagy történelemtudós ő, tudja, mi mennyit ér,
őt nem lehet becsapni szónoki fordulatokkal,
állt sorban ő már háborúban, forradalomban, békeidőben,
kenyérért, kenyérjegyért, és most a lába, ajaj,
sajogva jelzi az újabb időváltozást…


Eközben házról házra jár a korszakváltás két elszánt apostola.
Az egyik azt üvölti: „Dicsőség a jelennek!”,
a másik azt: „Nyomorultak,
elfuseráltátok!” Majd benzinnel leöntik
és meggyújtják egymást. Hideg fejű üzletemberek
gyűlnek karéjba köröttük
és röhögnek.


Itt van újra az én időm,
a túlélés ideje,
a hallgatás és fogcsikorgatás ideje,
a magad a magad bírája ideje,
a próféták ideje,
a jövőnek őrzött rögeszmék ideje –
az éjszakán a képzeletünket tartva fejünk fölé
úsznánk át a holnapi ébredésbe.


Látni való, nem történt semmi, csak megint elmúlt a nap.
Csak ismét kiderült, kik vagyunk.
Az angyal a fejére húzza a dunyhát.
Horkol.