(Mert az nem lehet, hogy pont csak én ne értékeljek.)

Azt gondolom, hogy az amerikai választók Trumpra voksoló többsége az erőre szavazott, egy erős férfira egy ingatag, bizonytalan világban. Egy - a kampánya alapján - semmilyen nővel szemben.

Eltekintve leghívebb, legelvakultabb - nem csekély számú - rajongóitól az emberek tisztában voltak/vannak, hogy egy gátlástalan hazudozóra, egy szeszélyes idiótára szavaznak, de egyszer már kipróbálták, volt elnök, és Amerika nem dőlt össze. És egy szeszélyes idiótától az is kitelhet, hogy csak másoknak (migránsok, Kína, a pökhendi potyautas európaiak) árt majd, és az nekünk jó lesz.

Az erőhöz, az egyszerű, gyors kemény megoldást ígérő politikusokhoz, pártokhoz húzás a 70-es évektől uralkodó neoliberális világrend felbomlása, kudarca nyomán világjelenséggé vált, a brazil Mileitől a holland Wildersen és a német AfD-n át Putyinig. Meg Orbánig, Ficóig.

Lásd még Leni Riefenstahl Az akarat diadala című filmjét.

(Amúgy meg szép lesz nézni Orbán pofára esését.)

Я хочу о тебе думать –
  я думаю о тебе.
Я не хочу о тебе думать –
  Я думаю о тебе.
Я хочу о другом думать –
  я думаю о тебе.
Я не хочу ни о чём думать –
  я думаю о тебе.

(Eduardas Mieželaitis litván költő verse, én ebben az orosz változatban ismerem.)

*

Tíz éve halt meg Máté. Hat héttel utána írtam ezt a bejegyzést.

"A megformálás eleven, lelkileg közömbös kézzelfoghatóságában gyönyörűséget talál a polgári érzésű tömeg, de a lázas, korláttalan fiatalságot csak a problémák kötik le: és Aschenbach a problémák embere volt egykor, és korláttalan, mint akármelyik ifjú. A szellemet szolgálta, rablógazdálkodást űzött a megismeréssel, vetőmagot őrölt, titkokat vetélt el, a tehetséget gyanúba fogta, elárulta a művészetet - mi több, mialatt művei szórakoztatást, fölemelő és elevenítő hatást keltettek a hittel élvezőkben, azalatt a fiatal művész a húszesztendősöket megdöbbentette cinizmusával, ahogyan a művészetnek, magának a művészmesterségnek is kétséges voltáról beszélt."

*

"A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde a magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmat is. Így még most is nyugtalanították utasunk kedélyét az ideutazás tüneményei, a szörnyű, vén piperkőc, ahogy a "babájáról" fecsegett, a tilosban cserkésző, bérét elszalasztó gondolás. Bár gondolkodásra voltaképp nem adtak okot, értelmét nem vették igénybe, mégis úgy érezte, hogy gyökeresen elütnek a természettől, és éppen ennél az ellentmondásnál fogva nyugtalanítók. Közben pillantásával üdvözölte a tengert, és örült annak a tudatnak, hogy Velence oly könnyen elérhető közelségben van."

Fürdök a mondatokban, Thomas Mannt olvasni ünnep, hedonista élvezet. Ezt a novelláját se először olvasom, természetesen, de az újraolvasásban az a jó, hogy az ember mindig valami másra, "újra" figyel fel. Emlékeimben elsősorban persze a Tadzio kaland ragadt meg; szerintem volt olyan is, hogy átugrottam az első húsz-huszonöt oldalt Most szinte minden mondatot kétszer olvasok el, élvezem a befutott művész és közmegbecsülésnek örvendő, öntudatos polgár ironikus leírását, a környezetül szolgáló, néha a pillanatnyi percepció torzító tükrében ábrázolt epizódszereplőket. És még az egyharmadánál se tartok...

Tegnap mintegy véletlenül kiderült, hogy a miniszterelnök politikai igazgatója - ez nagyjából olyan tisztség, mint az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadójának lenni (na, jó, vicceltem; mutatis mutandis -, aki ráadásul az Orbán (Viktor)-rendszer legfőbb káderképzőjének, az MCC-nek is a főnöke, buta. Teljesen mindegy, hogy Orbán Balázs valójában mit gondol az orosz-ukrán háborúról vagy 1956-ról vagy általában háborúról vagy a fegyveres honvédelem, ellenállás értelméről, mindegy, hogy a szavai mennyire a gondolatait fejezik ki, amit mondott, az szimpla butaság. Megesik, hogy az ember hülyeségeket mond, mert fáradt, mert előző este sokat ivott, vagy valójában a csalfa/kívánatos szeretőjén jár az esze, de utána, amikor figyelmeztetik, gyorsan, pironkodva (elsőre azt írtam, hogy pitonkodva, Freud) viszaszívja, bocsánatot kér, és közli, hogy pár pillanatra Gyurcsány vagy/és Magyar kerítette hatalmába a súgógépet.

Nem akarom, hogy a fenti szóömlenyben elsikkadjon a mondanivaló: Orbán Balázs buta. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ez az ember - legalábbis e sorok írásakor még - a világstratégiában gondolkodó magyar miniszterelnök tanácsadója. Mármost felmerül a kérdés: O. Viktor látomása a világrendszerváltásról, benne Magyarország jövőjéről (legalább részben) O. Balázstól származik, vagy inkább arról van szó, hogy O. B. azért kerülhetett erre a - képességeit jóval meghaladó - posztra, mert fenntartás nélkül megismétli O. V. gondolatait. (És közben azért mond sajátot is, mint ez a tegnapi Zelenszkijes-56-os hagymáz.)

O. V. és O. B. az utóbbi időben sokszor és hangsúlyosan beszél arról, hogy a világot blokkosodás fenyegeti, ebből Magyarországnak ki kell maradnia, és ennek legfőbb eszköze a gazdasági semlegesség. Na most: a helyzet az, hogy a blokkosodás - újrablokkosodás - már végbement, és Magyarország NATO- és EU-tagsága révén az egyik - a nyugati - blokk része. Az - egyelőre csak gazdaságilag hangsúlyozott - semlegességnek csak úgy van értelme, ha Orbán Viktor eldöntötte, valami módon kivezeti Magyarországot ebből a blokkból. Ez a cél értelmet ad nemcsak az egyre erősebb orosz és kínai kapcsolatnak, hanem az EU-ban ismétlődő magyar külpolitikai vétóknak, valamint annak a látszólag értelmetlen makacsságnak, amivel az Orbán-kormány fenntartja a "brüsszeli" magyar pénzek befagyasztását. Ez utóbbira a családi, haveri korrupció, síbolás lehetőségének fenntartása kevés magyarázat. De ha végleg befagynak az EU-s pénzek, ha a magyar vétó - a "magyar érdekeket védő" álláspont - egyre többször válik megkerülhetővé, akkor a ma még EU-párti magyar közvélemény előtt - és a rogáni propaganda minden eszközének bevetésével - már a siker reményében vethető fel a Huxit, az EU-ból való kilépés, "a magyar szuverenitás visszaszerzése".

Csakhogy: az elmúlt évtizedekben a magyar gazdaság a német függvényévé vált. A kínai akkugyárak magyarországi telepítése is - túl egy téves iparpolitikai koncepción - elsősorban a német autógyárakat szolgálja. Én az EU-t a globális kapitalizmus egyik szervezeti formájának, eszközének tartom, tehát számomra ideológiai, politikai rendszerellenfél, de Magyarország számára (is) a belátható jövőben (a kommunizmus győzelméig) megkerülhetetlen realitás.

A blokkon kívüliség célja (illúziója?) a rendszerváltás után gyorsan elillant, Magyarország 1999-ben a NATO, öt évvel később meg az EU tagja lett. Önként és dalolva. A baloldal néhány marginalizálódott képviselőjén kívül csak Csurka István és "nemzeti, szocialista" MIÉP-je lépett fel ez ellen.

A legnagyobb közhelyek egyike, hogy "a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni". Persze meg lehet próbálni, csak éppen a kerék könyörtelenül átgázol a próbálkozón (vö. "nem vak ez a ló, hanem bátor").

Alain Delon. Az ifjúkorom része. A halálhírére - nagy, jelentős filmjei helyett - elsőként az 1967-es Kalandorok ugrott be. Fura dolog az emlékezet, legalábbis az enyém. Sokkal jelentősebb eseményekre nem emlékszem, erre pontosan. Egyetemista voltam, valami csalódást (arra már nem emlékszem, mit) kellett kiheverni, és beültem a Május 1. moziba (a mai - és háború előtti - Átrium). Hétköznap dél volt, és akkori benyomásom szerint a közeli Rákóczi Gimnázium lógós diákjai töltötték meg a nézőteret. Hogy tetszett-e a film, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy jó "terápiás" hatása volt. Mint ahogy lényegében magára a filmre se emlékeztem, csak a zenéjére, a tengerre és arra, hogy a végén meghal. Az megmaradt, ahogy sebesülten vonszolja magát a földön. Ma délután, Delon emlékének adózva megnéztem. Teljesen jelentéktelen, tucatfilm. De Delon az Delon maradt.

Gyönyörű telihold van. És ilyenkor Mátéra gondolok. És ez jó.

"Az Ordinyin-házban [Ordinyin:  a regény színhelyéül szolgáló, azonos nevű város nemesi családja -- Rás], a végrehajtó bizottság helyiségében (itt nem volt geránium az ablakokban´- fenn az emeleten gyülekeztek a bőrzekés emberek, a bolsevkok. Ezek, a bőrzekések, mind délceg, bőrkötésű férfiszépség, mind erős, és göndör hajuk csigákban csavarodik a tarkójukon a sildes sapka alatt, állkapcsa mindnek keményen összeszorítva, a szájuk körül kemény redők, és mindnek sarkos a mozgása. A lomha, nehézkes orosz népfajból - a legjava. Bőrzekében -- ezeket nem hatod meg. Így látjuk, így akarjuk, így határoztunk -- és kész. Pjotr Oresin, a költő, igazat mondott: -- "Vagy a rongyosok hatalma -- vagy bitófák birodalma!" Arhip Arhipov napközben bent ült a végrehajtó bizottságban, papírokat írkált, aztán ide-oda rohangált a városban és az üzemben -- konferenciákra, értekezletekre, gyűlésekre. Papírokat irkált összeráncolt szemöldökkel (és a szakálla enyhén borzas volt), a tollat, mint egy baltát, úgy fogta. A gyűléseken idegen szavakat használt, így ejtette ki őket: -- konstantálni, enegrikussan, litefonogramma, fukcionálni, büzsdet -- az orosz mógut szót így ejtette: -- maguty. Bőrzekében, Pugacsov-szakállal. -- Nevetséges? -- és még nevetségesebb: Arhip Arhipov a virradattal kelt, és titokban, anélkül, hogy bárki tudott volna róla -- könyveket biflázott: Kiszeljov algebráját, Kisztyakovszkij gazdaságföldrajzát, a tizenkilencedik századi Oroszország történetét (Gránát kiadás), Marx Tőké-jét, Ozerov Pénzügytan-át, Weizmann Számvitel-ét, egy magántanulásra szolgáló német nyelvkönyvet -- és biflázott még egy kis szótárt is a Gavkin által összeállított, az orosz nyelvben meghonosodott idegen szavak szótárát.

   Bőrzekék.

   Bolsevikok. Bolsevikok? -- Igen. Azok. -- Ilyenek ezek a bolsevikok!"

*

Rég nem írtam olvasónaplót, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne is olvasnék - mármint könyvet. Csak éppen nem mindegyik olvasmány ösztönöz írásra is, hogy tudassam másokkal: egy érdekes/izgalmas/jó könyv került a kezembe. A Pilnyak-regény ilyen. A "meztelen év" 1919, az októberi forradalmat követő polgárháború ideje, a helyszín egy képzeletbeli, de tipikus orosz kisváros, távol Moszkvától és Pétervártól. Szilágyi Ákos egyenesen a forradalom enciklopédiájának nevezi, de aki mindebből egy szocreál, sematikusan "forradalmi" történelmi regényre következtet, az téved. Eligazításképpen: A Meztelen év 1921-ben jelent meg - az orosz avantgard fénykorában - Moszkvában (oroszul) és Berlinben (németül), szerzőjét világhírűvé tette; ettől kezdve Pilnyakot az orosz irodalmi nyelv megújítójának (is) tartják. És 1938-ban - a "nagy perek" idején - összeesküvés (hamis) vádjával kivégzik.  következő harminc évben a szovjet olvasó számára Pilnyak nem létezik. De vissza a regényhez és Szilágyi Ákoshoz: "[E]z az enciklopédia nem szócikkekben tagolódó fogalomtára volt az emberi világ egészének, hanem maga az alig tagolható, a pillanat teljességében és egy nemzet drámájának különös közegében megörökített történelmi folyamat. A forradalomnak ez a fantasztikus enciklopédiája - művészi enciklopédia, amely a zűrzavarossá vált szellemi és anyagi valóság elemeiből, ideológiák foszlányaiból, régi és új eszmék törmelékeiből, levelekből, újságcikkekből, utcai beszélgetésekből, jelszavakból, tudományos elméletek hipotéziseiből, dokumentumokból, vallomásokból, más művekből kölcsönzött idézetekből, filozófiai kitérőkből, vallásos prédikációkból és krónikákból, sorsokból, emberi alakokból, látomásokból állt össze. A régi létformát és életformát felforgató, a mindennapiság elidegenített világát felrobbantó történelmi katasztrófa egyszerre mámorító és letaglózó élményét kínálja ez a művészi enciklopédia..." (Sz. Á.: Hamu és mamu. Az orosz irodalmi avantgard 1917 előtt és után. Holnap Kiadó, Budapest, 1989)

*

A (227 oldalas) regény befejező mondatai:

"Szigoróan áll az erdő, mint a cölöphad, és dögseregekként ront rá a hóvihar. Éjszaka. Nem az erdő és nem a hóvihar küzdelmét énekli-e meg a való hősi ének arról, hogyan haltak meg a vitéz daliák? - A hóvihar új és új dögseregeket zúdít az erdő cölöphadára; üvöltenek, vonítanak, nyüszítenek, tombolva, bömbölve, bőgve, vénasszonyos gonosz acsargással; hullanak a hullák, de a nyomukban új dögsereg terem, nem fogynak, de gyarapodnak, mint a sárkányfejek - egy levágott helyén kettő; és áll az erdő, mint Ilja Muromec." (Borisz Pilnyak: Meztelen év. Ford:. Kántor Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979)

Gyurcsány Ferenc ma egy hosszú Facebook-videóban bejelentette, hogy nem mond le, marad, sőt: visszajön. Mert szükség van rá, szükség van a DK-ra, a baloldalra. 

A magam részéről biztos voltam benne, hogy marad. Egy (politikai) kalandor - húsz éve annak tartom - önszántából nem távozik, nem rombolja le a művét (Gy. F. nélkül nincs DK), legfeljebb megpróbál lavírozni, köpönyeget - "ideológiát" - váltani, szocialistából liberálisba, aztán liberálisból szociáldemokratába öltözni. A hitelesség - vagy egyáltalán: politikai létének értelme - érdektelen. Gyurcsány tehát marad. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy hol és minek, de nincs jelentősége. A DK által a választások előtt bekebelezett két baloldali (inkább csak "baloldali") párt - a hajdani létének romjain és emlékén haldokló MSZP és a nem létező Párbeszéd képviseletében Lendvai Ildikó hajdani pártelnök, frakcióvezető - és egy ideológia nélküli párt egyik fő ideológusa, valamint a nála egy generációval - és egy rendszerrel - fiatalabb Barabás Richárd tegnap a Telexnek adott interjúban meglehetősen ködösen, körvonalazatlanul egy új baloldali mozgalom és párt szükségességéről beszélt. Kb. az egyetlen konkrétum az volt, hogy ebben az új baloldali pártban Gyurcsánynak nem lehet szerepe. Tényleg nem lehetne. De Gyurcsány marad, én meg szkeptikus vagyok, és egyik lábammal (és szívemmel) egy számomra hitelesen baloldali mozgalomban, a - hatalom közelébe valószínűleg (ha és amennyiben, esetleg stb.) csak "létem lemerülte" után kerülő - Szikrában vagyok, a másikkal (Figyelem! Képzavar következik:) rövidebb távú - politikai és nem társadalmi - rendszerváltás reményében a Tiszára szavazok (amelyet Magyar Péter kijelentése nyomán jobboldalinak szokás tartani, de ez a besorolás egyelőre bizonytalan).

Szóval Gyurcsány marad, de ennek számomra nem sok jelentősége van. Mindenesetre érdekes - és szánalmas - lesz nézni, ahogy az utolsó töltényig harcolni fog a "Fűhrerbunkerré" változó pártjában.

Mindennek története van, s ennek illusztrálására egy tíz és egy tizenhat évvel ezelőtti blogbejegyzésem:

Van-e egyáltalán szükség az MSZP-re? (2014. május 29.)

Gyurcsányról, baloldalról (2008. március)

Nem tudom, érdekel-e valakit, de elmondom, hogy holnap kire, kikre fogok szavazni - meglehetősen diverzifikáltan. Lehet, ez csak azért érdekes, hogy 24 óra múlva össze lehessen vetni az eredményekkel.

Szóval, addig is, míg győz a proletár világforradalom, vagy legalább feltűnik a magyar politikai színtéren egy választható valódi baloldali párt - a Szikra sajnos még nem ért el oda - megalkuvó módon, de talán nem értelmetlenül - részt veszek a félfasiszta/globálkapitalista rendszer(ek) által kiírt választáson, és különböző módon jobboldali vagy meghatározhatatlan identitású pártokra, politikusokra szavazok.

A lakóhelyemen - Budapest, 12. kerület - eléggé egyértelmű a helyzet: esélyes polgármesterjelölt Kovács Gergely, a Kutyapárt vezetője, és - a Kutyapárt és a Momentum által támogatott önkormányzati képviselőjelöltre is szavazhatok. Ez kezdettől világos választás számomra.

A fővárosi szint bonyolultabb. Végül is Karácsonyra fogok szavazni. Valójában ez volt az induló álláspontom is, de a Partizán által rendezett Karácsony-Vitézy vita után meginogtam: Vitézy feltörölte a padlót a határozatlannak, felkészületlennek, tutyimutyinak mutatkozó Karácsonnyal. A dolgot már napokkal ezelőtt mégis úgy döntöttem el magamban, hogy lehet, hogy szakmailag Vitézy jobb főpolgármester lenne, de ez elsősorban politikai funkció, a legfontosabb, amit ellenzéki politikus tölt(het) be. Aztán tegnap Szentkirályi Alexandra visszavonása és a Fidesz nyílt kiállása Vitézy mellett végleg eldöntötte a dolgot.

Hosszan gondolkoztam a fővárosi listán. A Karácsony mögött álló, DK vezette lista szóba nem jöhet (Gyurcsánynak tényleg pusztulnia kéne a közéletből), de ott vannak a Kutyák, a Tisza meg a Momentum. Végül ez utóbbiakat fogom választani, mert ezzel hátha hozzájárulhatok a túlélésükhöz, amit fontosnak tartok. Balfaszok, és liberális világképük eléggé távol áll tőlem, de tisztességesek, szimpatikusak.

Az EP-lista--választásom az, ami a környezetemben többeknél kiveri a biztosítékot: habozás nélkül a Tiszára - lényegében Magyar Péterre - fogok szavazni. Nagyon más világot, ideológiát képvisel, mnt az enyém, és valószínűleg soha nem barátkoznék vele, de hosszú idő után benne esélyt - és erőt - látok az Orbán-rendszer megdöntésére vagy legalábbis megingatására, és ez a szempont minden mást felülír. Ráadásul (az interneten) végigkísértem a nyolchetes országjárását, a beszédeit, és rokonszenves volt az emberekkel való találkozása, és többségében az is, amit mondott. Utóbbi szempontból nekem különösen fontos volt az ózdi Hétes-telepen tett látogatása, és at, hogy azt követően szinte minden beszédében kitért azokra az infernális viszonyokra, ahogy ott - és más szegregátumokban - a cigányok élnek. És bár nagy elismeréssel, tisztelettel beszélt a Bódis Krisztina vezette "Van Helyed! Alapítvány tevékenységéről, de hangsúlyozta, hogy állami feladat lenne az ilyen életkörülmények, zsákutcás életesélyek megváltoztatása. Úgyhogy már abban sem vagyok biztos, hogy teljesen más lenne a világlátásunk.

Rég írtam ide, furdalt is érte a lelkiismeret, de most anyák napja alkalom arra, hogy megismételjem egy hét és fél éve, a születési évfordulója alkalmából az "Életcserepek" sorozatban (szerettem) írtakat.

*

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal megváltás volt számára a halál. Gyáva, gyenge voltam ahhoz, hogy teljesítsem már betegen, de még ép ésszel, mintegy mellékesen rám bízott kívánságát, hogy tudniillik, ha eljön az ideje, váltsam meg a szenvedéstől. Nekem akkor – pótcselekvés? – az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok, ha néha mégis, akkor öcsém segítségével találom meg. Viszont emlékezem rá, például amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy. És időnként eszembe jut, mikor mivel bántottam meg, hogyan voltam kegyetlen vagy csak türelmetlen vele.

Az egri fakereskedő lánya orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem lehetett, így kozmetikus lett. Amennyire tudom, értett a szakmájához, szerette is. Kolléganőit általában utálta, a tanulólányait általában kedvelte, ők is ragaszkodtak hozzá. Kicsit – talán nem is kicsit – szociopata volt, nem voltak barátnői. A gyerekein (hárman vagyunk) kívül leginkább tizenkét évvel fiatalabb húgához ragaszkodott, akire 44-ben is ő vigyázott. De erről keveset tudok, mint ahogy – most, ezt a bejegyzést írva rádöbbenek – róla magáról, múltjáról se sokat. Nem mesélt. Azt hiszem, a fiatalon átéltek, szülei elpusztítása után a túlélés, a gyerekszülés és –nevelés feltétele lehetett, hogy eltemesse magában a múltat. Ami persze lehetetlen.

Volt két félresikerült házassága, de furán ragaszkodott mindkét férjéhez. Az első az apám volt, hatéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor meghalt, és utána évtizedekig, amíg járni tudott, kicipelt minket a húgommal a temetőbe, a sírjához. Sose bocsátotta meg magának apám korai halálát, bár aligha ő tehetett róla.

Mi jut még eszembe? A kisgyerekkori vadgesztenyegyűjtő séták a Marczibányi téren és a fél évszázaddal későbbi, komótos séták, kis napozással a Vérhalom téren, meg az, amikor már csak az utca túloldalára ment át napozni, a kerítésnek támaszkodva és az utcaseprőnővel társalogva. És persze az, hogy volt operabérletünk (az Operaház III. emeleti oldalerkélyére, mert az anyagi helyzetünk ezt tette lehetővé), és hogy árulásként éltem meg, amikor – úgy tizenhárom éves lehettem – egyszercsak azt mondta, ő még fiatal ahhoz, hogy a fiával járjon operába…

És itt hordom gesztusaimban, hangsúlyaimban, hülye szokásaimban, reflexeimben.

Az anyám.