Megint úgy érzem, az életemből szakadt le egy darab. Futólag, a köszönésig, egy-egy mosolyig ismertük egymást a Rádió pagodájából. (Jut eszembe: szellemi halála után ezekben a hetekben-hónapokban a hajdani Magyar Rádió fizikai megsemmisítése folyik.) De szebbnek, biztonságosabbnak éreztem a világot, ha láttam, hallottam. És ez azért is fontos volt, mert ő tette emlékezetessé számomra a baloldal (vagy amit annak hívtak/hívnak) bukását, az Orbán-rendszer megszületését, amit akkori bejegyzésem is bizonyít. Akkor, 2010. április 11-én a Gát utcában olvasta fel József Attila összes versét. .

Most egy másik felvételét idézem: 

Ennyire azért nem szép a történet, de mint Arany János írta: 

"Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:"

"Minden ember különböző személyiségmagvakat hord magában, mintha különféle lehetséges emberek föl nem fakadt rügyei lennének. Az ember életében csak az fejlődik ki, amelyikből domináns, valódi személyiség lesz. De a többi is tovább él benne, csak éretlenül, ki nem teljesedve, alig hagyva nyomot, mégis igen konkrét módon. Ha olyan körülmények adódnak, amikor valamilyen oknál fogva elgyöngül a domináns személyiség, akkor a többiek jutnak szóhoz. Innen  ered az őrület, a téboly érzése, a széthullás. Innen ered a szerelem is, mert megesik néha, hogy meglepő hasonlóságot fedezünk fel magunkban olyan emberekkel, akikkel véletlenül találkoztunk életünk folyamán, mert rokon magvakat hordozunk magunkban. Ha egymásra találnak az ilyen emberek, és saját csillagpályájukra vonzzák a másikat - azt hívjuk szerelemnek."

Fura könyv a 2019-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett lengyel írónő (és pszichológus) első regénye: misztikum, filozófia és történelem fonódik össze egy 17. századi díszletek közt lassan kibomló történetben. Egy fura társaság - többek közt egy márki, egy kurtizán, egy néma lovászfiú - kel útra, hogy megtalálja az Őskönyvet, az Isten által adott Könyvek Könyvét.

"Az Őskönyv jelkép - azt jelképezi, hogyan próbáták az emberek megtalálni az Abszolút Igazságot... Mert az emberekben él a sejtelem, hogy minden, ami történik velük, kozmikus vagy isteni dimenziót ölt."

Слава Україні! – vagyis Dicsőség Ukrajnának! -, akár ennyiből is állhatna egy, az Ukrajna elleni orosz agresszió kezdetének harmadik évfordulójára születő bejegyzés, kiegészítve esetleg a háborús pusztítás képeivel. (Meg hozzáfűzve, hogy elátkozom az „Ukrajna nevű területet” emlegető piócát.) De ez nem csak kevés lenne - a bejegyzés címe is mást, más megközelítést sugall -, hanem pontatlan is. Az orosz agresszió 2014-ben kelet-ukrajnai – egyébként többségében orosz lakosságú – területek és a Krím elfoglalásával kezdődött, amit a világ nagyjából tudomásul vett, akárcsak hat évvel korábban Grúzia megtámadását és megcsonkítását. Hát istenem, így jártak…

Blogom olvasói korábbi posztjaimból már értesülhettek Oroszország és Ukrajna, az oroszok és az ukránok iránti személyes elkötelezettségemről (ezek közül egyet-kettőt csatolok majd ehhez a bejegyzéshez – ha el nem felejtem.)

Szóval, amiről most írni akarok, az az, hogy mi a viszonya az Ukrajnán kívüli világnak ehhez a háborúhoz. Kezdjük Oroszországgal! A dolog nagyon egyszerűnek tűnik: Vlagyimir Putyin – minden jel szerint maga mögött tudva az orosz társadalom többségének, benne a katonai vezetésnek a támogatását –, az Orosz Birodalom (lehetséges mértékig való) helyreállítására törekszik. Ezt a birodalmat mintegy hetven évig Szovjetuniónak hívták, de ez most mellékes. Oroszország Nagy Pétertől, vagyis a 18. század elejétől egyre jobban kiterjedve elsősorban mérhetetlen területe és katonai ereje révén vált birodalommá. Apropó „mérhetetlen”, essünk túl a kötelező – és mélyen igaz – Tyutcsev-idézeten:

„Oroszországot, ész, el nem éred;/méter, sing sose méri fel:/külön úton jár ott az élet -/Oroszországban hinni kell!” (Szabó Lőrinc ford.)

Merthogy a birodalomhoz birodalmi – pravoszláv-keresztény (Dosztojevszkij, Szolzsenyicin…) vagy éppen világforradalmi (Lenin…) – tudat tartozik. De persze nemcsak az, hanem a birodalmat növelő, de legalábbis megőrző stratégia és az azt biztosító politikai és katonai erő. Amikor Putyin a 20. század – orosz szempontból – legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió szétesését, akkor nyilvánvalóan nem a kommunizmust siratta, hanem a birodalmat, és szorosan stratégiai szempontból az addig az orosz központi területeket is védő Ukrajna, Belarusz, a kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságok elvesztését. A soha nem bizonyított politikai legenda szerint az 1989, decemberi máltai találkozójukon Bush amerikai elnök megígérte szovjet partnerének, Gorbacsovnak, hogy a NATO fegyveres erői nem fognak megjelenni a szovjet határoknál; ez először a függetlenné váló balti államok NATO-tagságával dőlt meg. De ez még katonailag tolerálható volt Oroszország számára. Amikor azonban 2008-tól már Ukrajna EU- és NATO-tagsága került szóba, és 2014 elején a kijevi tömegtüntetések megbuktatták az oroszbarát – kelet-ukrajnai bázisú – Janukovics elnököt, az orosz vezetés (és nem csak Putyin!) közvetlen fenyegetést érzett. Nemcsak azért, mert a Kijev központjában, a Majdanon tüntetők között megjelent Viktoria Nuland amerikai külügyi államtitkár-helyettes, hanem mert orosz stratégiai nézőpontból a síkvidéki Ukrajna elvesztése Moszkváig szabaddá teszi az utat a NATO-harckocsik előtt. (Az Ukrajna elleni támadás tanúsága szerint az orosz katonai doktrína még 2022-ben is a tankhadosztályok központi szerepéből indult ki.) Mint az az orosz támadás visszaveréséből kiderült, Ukrajna és a Nyugat csak látszólag maradt tétlen 2014 után, fegyverekkel, katonai tanácsadókkal és információkkal látták el Kijevet, és ismét felmerült Ukrajna NATO-csatlakozása. Erre volt válasz az orosz támadás, a lényegében sikertelen, de pusztító háborúvá váló „különleges katonai művelet”. Rövidre fogva: Oroszország nem tud és nem akar lemondani Ukrajnáról (meg Belaruszról), és szándékától csak erővel lehet eltéríteni. Azt viszont nem gondolom, hogy ezen túlmenő katonai céljai (kelet-közép-európai, pláne nyugat-európai NATO-országok megtámadása) lennének.

Mi a Nyugat szerepe mindebben. Szerintem nemcsak most – Trumppal – nincs, hanem nem is volt egységes nyugati (és most ide számítom a keleti NATO-országokat is) álláspont, politika, pláne nem stratégia, s részben ennek is vált áldozatává Ukrajna. Az USA elsősorban világpolitika riválisnak – igaz, megkopott fényű és potenciájú vetélytársnak – és potenciális katonai ellenfélnek tekinti Oroszországot. (Ebben csak rövidéletű epizódot jelentett Obama „restart” kísérlete.) Ukrajna leválasztása, pláne valamilyen formában a nyugati szövetségi rendszerbe való bevonása elemi érdeke az Egyesült Államoknak. Ugyanakkor ismét kísért – és Trumppal megerősödik – a 70-es évek háromszögpolitikája: akkor Nixon játszotta ki Kínát a Szovjetunóval szemben, most úgy tűnik Moszkvára tekintenek lehetséges szövetségesként a fő vetélytárs Peking ellen.

 Európában a balti államok történelmi tapasztalataik alapján állandó egzisztenciális fenyegetésnek tartják Oroszországot, és 2022 februárja után csatlakozott hozzájuk Lengyelország, s ma ez a blokk az Oroszország ellen harcoló Ukrajna legelkötelezettebb támogatója. Ugyanakkor a nagy nyugat-európai államok, élükön Németországgal, elsősorban gazdasági partnernek tekintették Oroszországot, miközben a három éve kezdődött háború előhívta a – három évtizedre háttérbe szorult – veszélyérzetüket.

Az akár egy ország számára is egymással ütköző politikai, gazdasági és katonai megfontolások magyarázzák a Nyugat „hozzon is, meg ne is, adjon is, meg ne is” szankciós, illetve támogatási politikáját Oroszországgal, illetve Ukrajnával szemben.

És most jött Trump, aki – racionálisabb napjain – üzleti alapokra akarja helyezni az ukrajnai háborút, amikor őrültebb, akkor orosz ügynökként működik.

*

Ukrajna 

Ukrajna, Európa és a Putyin-projekt

Történelem, politika - és tragikus elmebaj

Béke = Putyin?

Dosztojevszkij háborúról, Európáról, Oroszország küldetéséről

Petinek

"Elmondom, ami... Adrian és Rudolf Schwerdtfeger közt lejátszódott, és hogyan játszódott le - mert tudom, hogy mi történt, és ha tízszeresen rám olvassák, hogy nem tudhatom, mert 'nem voltam jelen', akkor is tudom. Igaz, nem voltam jelen. De ma már úgy vehetjük, hogy jelen voltam, mert aki valamit úgy átélt, újra meg újra megélt, mint én ezt a történetet, amelyet elbeszélek, az szörnyű beavatottsága révén a titkos fázisoknak is szem- és fültanújává válik."

Elképesztő - és néha fárasztó - a regény polifóniája. Az egyik "szólam", hogy az elbeszélő, a humanista tanár Serenus Zeitblom némileg Thomas Mann gondolatait is képviseli, amikor reflektál a kor - két kor: a cselekmény kora, a most következő részletben az 1920-as évek, illetve a fiktív visszaemlékezés idejének, a II. világháború időszakának eseményeire, közéletére, kulturális életére, szellemi áramlataira - s mindezt már a háború utáni években megfogalmazva.

Mostanában már közhely. hogy a 21. századdal beléptünk a post truth korszakba, vagyis hogy - elsősorban a média, a social media hatására -  már nem számítanak a tények, az igazság. Ehhez képest egy a 20-as évek elején egy müncheni értelmiségi társaságban Georges Sorel egy 1908-ban megjelent - s az elbeszélő által korszakalkotónak nevezett könyvéről (Réflexions sur la violence) beszélgetnek:

Sorel szerint "a tömegek korszakában a parlamenti vita végképp alkalmatlanná válik a politikai akarat formálására, ehelyett a tönegeket mítikus fikciókkal kell ellátni, ezek fogják primitív csatakiáltásokként felszabadítani, aktivizálni a tömeg politikai energiáit. Sorel könyve tehát azt a meghökkentő, izgalmas jóslatot tartalmazza, hogy a jövőben népszerű, azaz inkább tömegszerű mítoszok lesznek a politika mozgatói: fabulák, agyrémek, káprázatok, melyeknek nem kell, hogy bármi néven nevezendő közük legyen igazsághoz, józan észhez, tudományhoz, mégis formálóan hathatnak, meghatározhatják az életet, a történelmet, s ezzel dinamikus realitásoknak bizonyulhatnak. Látni való, Sorel könyve nem ok nélkül viselte fenyegető címét, valóban az erőszakról szólt mint az igazság győztes ellenlábasáról. A szerző kifejti, hogy az igazság sorsa fölöttébb hasonlít az egyén sorsához, sőt azonos vele: mindkettő devalválódásra van ítélve. Gúnyosan vigyorgó szakadékot tár fel igazság és erő, igazság és élet, igazság és közösség között. Burkoltan értésünkre adja, hogy emez sokkalta előbbrevaló amannál, hogy amannak célja is csak emez lehet, s aki a közösség részesévé akar válni, annak komoly áldozatot kell hoznia igazság és tudomány terén, késznek kell lennie a sacrificium intellectus-ra.

Képzeljük el ezek után[...], hogy ezek az urak, maguk is tudósok, főiskolai tanárok [...] pompásan mulattak egy olyan tényálláson, amelytől engem kirázott a hideg, s amelyet ők vagy már befejezett ténynek, vagy szükségszerűen bekövetkezendőnek láttak."

Zsigerileg (gyáván?) tiltakozni szoktam, amikor a mai Európát, Magyarországot a weimari Németországhoz hasonlítják és a fasizmussal fenyegetnek, de most nagyon elgondolkoztam... De hát Thomas Mann is csak Hitler hatalomra jutása után, 1933 és 1938 között írta meg azokat az esszéit, amelyek Achtung, Europa! - vagyis Európa, vigyázz!" címmel megjelenve a fasizmus veszélyére figyelmeztettek.

Olvasónapló - Thomas Mann

Olvasónapló: Doktor Faustus (2)

Olvasónapló: Doktor Faustus (3)

Beírtam a Wikipédia keresőjébe. 

A 47 (negyvenhét) a 46 és 48 között található természetes szám.

 A szám a matematikában

 A tízes számrendszerbeli 47-es a kettes számrendszerben 101111, a nyolcas számrendszerben 57, a tizenhatos számrendszerben 2F alakban írható fel.

 A 47 páratlan szám, prímszám. Kanonikus alakja 47¹, normálalakban a 4,7 · 10¹ szorzattal írható fel. Két osztója van a természetes számok halmazán, ezek növekvő sorrendben: 1 és 47.

Eisenstein-prím. Biztonságos prím. Lucas-prím. Keith-szám. Elsőfajú Szábit-prím. Szigorúan nem palindrom szám. Carol-szám.

 Három szám valódiosztó-összegeként áll elő, ezek a 129, 205 és 493. 

A tudományban

A periódusos rendszer 47. eleme az ezüst.

A Facebook emlékként feldobott egy általam 9 éve föltett, de immár 55 évvel ezelőtti fényképet. Vagyok annyira önimádó meg múltba révedő, hogy ismét közzétegyem - ezúttal itt is - együtt egy 2009-es blogbejegyzésemmel.

Egy évszázad hordaléka 5. - Osztaskovo, Internacionálé

Némi kényszerű szünet (mást kellett olvasnom) után ismét belevetettem magam Thomas Mann regényébe. Ez a "belevetés" persze nélkülözi a hevességet, sietséget, vagyis "némileg" lassabban haladok, mint egy Agatha Christie-krimivel; vannak mondatok, bekezdések, amiket kétszer-háromszor is el kell olvasni, aztán a könyvet leeresztve gondolkodni. 

Most két részletet idézek (egymástól kb. 80 oldal különbségre): az elsőt a Leverkühnnek megjelenő (talán belső) ördög mondja, az első világháborúról szóló másodikat az elbeszélő - a regény humanista krónikása, Serenius Zeitblom, illetve a második világháború idején valamikori nacionalista önmagára visszatekintő Thomas Mann.

"Hogy mi a beteg, mi az egészséges, fiam, ebben a kérdésben sose engedjük át nyárspolgárnak a döntést. Nyílt kérdés, hogy a nyárspolgár vajon szakértő-e élet és halál dolgaiban. Gyakran megesik, hogy az élet kapva kap olyasmin, ami halál vagy betegség útján jött létre, és ettől váratlan távlatokba, magasságokba lendül. Elfelejtetted-é, amit a főiskolán tanultál, hogy Isten a rosszból jót tud csinálni és nem szabad megfosztani Őt az erre való alkalmaktól? Item: egyvalakinek mindig betegnek, eszelősnek kellett lennie, hogy a többieknek ne kelljen. És hogy az eszelősség hol kezd igazán betegséggé fajulni, nem könnyű ám eldönteni. Ha valaki révülten odaírja a margóra: 'Idvezültem! Önkivületben lebegek! Ez új, ez nagyszerű! Ó, megvilágosodás túláradó gyönyöre! Orcám izzik, mint az olvadt acél! Örjöngök, és ti is örjöngeni fogtok valamennyien, ha ez eljut hozzátok! Isten legyen akkor irgalmas szegény lelketeknek!' - akkor ez vajon még eszelős egészség-e, normális eszelősség vagy pedig meg van támadva a meninxe?"

***

Kitört a háború. A végzet, mely oly sokáig lebegett vészterhesen Európa fölött, most lecsapott, és előre látott, begyakorolt események fegyelmezett és pontos lebonyolításának álcázva tombolt városainkban, ijedelmet, megrendülést, szorongatottságot, sorstudatot, erőérzetet és áldozatkészséget keltve az emberek szívében, elméjében. Meglehet, s hajlandó vagyok elhinni, hogy egyebütt, ellenséges, sőt szövetséges országokban a végzetnek e rövidzárlatát sokkal inkább érezték katasztrófának, 'grand malheur'-nek, amint ezt gyakran hallottuk a háború során francia asszonyok szájából, akik, igaz, aháborút saját hazájukban, szobájukban, konyhájukban élték át: 'Ah, monsieur, la guerre, quel grand malheur!' Nálunk, Németországban azonban a háborút tagadhatatlanul emelkedésnek, történelmi ünnepnek, örömteli indulásnak, a hétköznapok levetkezésének fogták fel, szabadulásnak az egyetemes tespedésből, amelyet nem lehetett már tovább kibírni, lelkesítő jövő kibontakozásának, kötelességteljesítésre és férfias bátorságra való felhívásnak, egyszóval: a hősiesség fesztiváljának. [...]

Általában nem tagadom, teljes mértékig kivettem részemet a fentebb jellemzett tömeglelkesedésből, noha ennek mámor és részegség jellege távol esett egyéniségemtől, és kissé megfélemlített. Lelkiismeretem - a szót itt nem egyéni, hanem egyetemes értelemben használom -, lelkiismeretem nem volt teljesen tiszta. [...] Ha a háborút többé-kevésbé tudatosan, egyetemes megpróbáltatásnak érezzük, amelyben minden egyén és minden nép külön-külön hajlandó megállni a helyét, és kész vérével vezekelni a korszak bűneiért, gyarlóságaiért (amelyben mindenkiéi benne foglaltatnak); ha ezt a háborút, ezt a megpróbáltatást affréle áldozatbemutatásnak érezzük, melynek segítségével levetkezzük az Ó-Ádámot, és egyesült erővel új, magasabb rendű életet küzdünk ki - akkor a köznapi morál érvényét veszti, el kell hallgatnia a rendkívüli előtt." (Szőllősy Klára ford.)

Olvasónapló - Thomas Mann

Olvasónapló: Doktor Faustus (2)

Uj Péter ezzel a szomorú megjegyzéssel tette közzé - Marianne Faithfull halála alkalmából - ezt a felvételt. Nekem, mondjuk, nem ők jelentették/jelentik a 60-as éveket, de ez most mellékes.