meglepett.

Az utóbbi hónapokban meglazult a kapcsolatunk. Nem nagyon találkozunk, bár amikor szükségem volt a segítségére, azonnal jött, de nem igazán tudom, mi van vele. Egy-két hetente jelentkezik messengeren, olyankor váltunk pár mondatot. Már kétszer is előfordult, hogy azzal hívott fel: mindjárt indul a vonata, de otthon (az utógondozó intézetben) felejtette a pénztárcáját, gyorsan vegyek neki online vonatjegyet (309 Ft). De valójában nem tudom, dolgozik-e, nem tudom, miből él, nem ismerem a kapcsolatait. Igyekszem minél kevesebbet kérdezni, mert akkor kisebb a kockázata, hogy hazudik - vagy igazat mond és azon elkezdünk (elkezdek) veszekedni.

Három napja ráírtam, hogy hogy van. Azt válaszolta, hogy jól, éppen edzésre megy, majd utána felhív. Persze nem hívott. Tegnap este jelentkezett:

- Ne haragudjon, hogy nem hívtam. 

- Megszoktam 

A viszontválasz egy pár másodperces, a taszos filmből kivágott videó volt arról, hogy megérkezik hozzám és megölelem. Meghatódtam.

Aztán kiderült, hogy valójában miért hív. Kérte, küldjem át azokat a képeket, amiket 2018 őszén akkor csináltam, amikor először vittem ki Kalocsán az intézetből sétálni; meg akarja mutatni éppen aktuális barátnőjének.

Olyan, amilyen, de a fiam.

Vannak fura napok az ember életében. Ma arra ébredtem, vagyis az volt az első, még homályos gondolatom, hogy "Romlásnak indult, hajdan erős magyar", és hogy nekem most azonnal el kell olvasnom Berzsenyi ódáját. Ahhoz még kába voltam, hogy a könyvespolcról a Hét évszázad magyar versei-ből keressem ki, eléggé méltatlan módon telefon, Google. Két meglepetés ért. Az egyik, hogy az első versszakon kívül is több ismerős sor, fordulat köszönt vissza. A másik, hogy ez egy k... jó vers, és akár aktuálisnak is érezhető.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod Árpád vére minként fajul?
    Nem látod a bosszús egeknek
        Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
        Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
    Dúlják föl e várt, mely sok ádáz
        Ostromokat mosolyogva nézett,

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár kán xerxesi tábora,
    S világot ostromló töröknek
        Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze;
    A szent rokonvérbe feresztő
        Visszavonás tüze közt megálltál

Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérelt fergetegid között;
    Birkózva győztél s Herkulesként
        Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt,
Nézd, a kevély tölgy, melyet az éjszaki
    Szélvész le nem dönt, benne termő
        Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
    A tiszta erkölcs, melly ha megvész,
        Róma ledűl s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
    S hazája feldúlt védfalából
        Rak palotát heverőhelyének.

Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
    A nemzet őrlelkét tapodja.
        Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Ó! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
    A félvilággal szembe szállott
        Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője Árpád a Duna partjain.
    Ó! más magyarral verte vissza
        Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk.
    Tündér szerencsénk kénye hány-vet,
        Játszva emel s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent; ledűlt már a nemes Ilion,
    A büszke Karthagó hatalma,
        Róma s erős Babilon leomlott.

Vagyis hogy nyolcvan éve ért véget Európában a második világháború, ekkor lépett életbe a szövetségesek előtti német feltétel nélküli fegyverletétel.

Van értelme ma, 2025-ben megemlékezni erről, ünnepelni – egyáltalán gondolnunk rá? Talán igen – még ha némi keserűséggel is.

Az 1945. április 26-án az Elba menti Torgauban készült képen amerikai és szovjet katonák ünneplik a németek feletti győzelmet. Együtt, összeölelkezve. Mert hogy közösen győztek. Torgau, ahol a náci Németország ellen harcoló amerikai és szovjet hadsereg katonái először találkoztak, a hidegháború éveiben is szerepelt a magyar történelemkönyvekben. Jó, mellette – inkább előtte – azért ott volt, hogy „a háború fő terhét a Szovjetunió viselte”, s ily módon, értelemszerűen a dicsőségből is őket illeti a nagyobb rész.

És itt álljunk meg egy pillanatra: a második világháborúban messze a legtöbb halottat a Szovjetunió vesztette, 20–22 milliót; azok közül a szovjet – orosz, ukrán, örmény, üzbég stb. – fiúk közül, akik 1941-ben (Hitler ekkor támadta meg a Szovjetuniót) csak minden tizedik érte meg a háború végét. Igen, tudom, mert Sztálinnak, a Vörös Hadseregben, nem számított az emberélet. Ami persze így nem is igaz, mert a Vörös Hadsereg katonájának igenis számított a mellőle kilőtt társa, barátja. (És akkor az áldozatok családjáról még nem is beszéltünk.) Ezt is tudni kell, amikor undorodva vagy furcsállva nézzük a moszkvai ünnepséget, amely persze a – cári és szovjet – Birodalom iránti putyini nosztalgia megnyilvánulása is. Is. Valamint az ezt övező társadalmi támogatásé… Amely kiterjed az Ukrajna elleni – a „nácítlanítás” perverz jelszavával folyó – háborúra is.

A közös győzelemből nem lett közös ünnep. A szövetségesek még a háború vége előtt felosztották maguk közt Európát, s a hamarosan „beköszöntő” hidegháború évtizedeiben szovjetek és angolszászok, franciák, mindenki a maga áldozatára és győzelmére emlékezett – a hallgatólagos közös ünnep az volt, hogy a háború hideg maradt, hála az osztozkodás szigorúan betartott szabályainak. Aztán, a jaltai rendszer, s benne a Szovjetunió szétesésével eljöhettek a közös ünneplés évtizedei, aminek 2022. február 4-e vetett véget. De ettől még él 1945. május 8. emléke. Már csak azért is, mert ebből a győzelemből született az új Európa; a fasizmus, a faji, nemzeti megkülönböztetés elutasításából. Meg a béke vágyából, az államok, nemzetek közti érdekellentétek erőszakmentes rendezésének elvéből. Az idei évforduló aktuális, égető kérdése, hogy érvényesek-e még ezek az eszmék. Érvényesek-e, legalább elvként, célként, ha már a gyakorlatban nem.

Mindenesetre reményt keltő, hogy nemcsak Moszkvában, hanem Londontól Párizson át Varsóig és Bécsig is ünnepelnek. Fontos, hogy Berlinben is: ott a háborús vereség napja a felszabadulás – a nemzeti szocializmus alóli felszabadulás – ünnepe. A történelemmel való szembenézésé. És szükségképpen a jelennel való szembenézésé. Tragikus, hogy Magyarországon – legalábbis, ami a hivatalos politikát illeti – nincs ilyen; sem ünnep, sem szembenézés.

Ugyanerről korábban:

 Az (ámeneti) Győzelem Napja

2015. májusi bécsi beszamoló

Történelem, politika - és tragikus elmebaj

Ma a Face-profilomon megemlékeztem május elsejéről, a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepéről. A bejegyzés végére beillesztettem József Attila Tömeg című versét. Igenám, de  a verset az Arcanum oldaláról másoltam be, mint kiderült egy hatalmas Arcanum-logó kíséretében, amit nem tudtam eltüntetni. A következő lépésben az egész bejegyzést törölni akartam, hogy újraírva más, szelídebb helyrl szerzem be a verset. Ez se sikerült, nem tudom, miért nem, hiszen máskor már előfordult - legalábbis úgy emlékszem, de lehet, már nagyon szenilis vagyok -, hogy visszavontam, töröltem egy bejegyzést. . Annyit tehettem az ügy érdekében, hogy kommentben elnézést kértem informatikai tudatlanságomért.

Erről viszont eszembe jutott, hogy bő másfél évtizede csetlő-botló (már akkor is túlkoros) kezdő bloggerként ketten is voltak, akik időnként technikai segítséget nyújtottak. Az akkor ötvenes éveiben járó Thomas és a harmincas Máté. Thomas kb. 15 éve halott (és halott, a Covid első áldozatai között volt, drc is, aki olvasómként tudná kiről beszélek). Máté halának októberben volt a 10. évfordulója...

Mondhatni: fura asszociációs lánc, amit leírtam. Másrészt viszont - ugyancsak furán - megnyugtató, hogy hiányukkal is velem vannak.

És ha már, akkor (az ELTE oldaláról)

József Attila: Tömeg

Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.

Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővízű, alföldi kútért - -

Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, -
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat - -

Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező - -

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrugja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább! tovább!

1930. szeptember 1.

Megint úgy érzem, az életemből szakadt le egy darab. Futólag, a köszönésig, egy-egy mosolyig ismertük egymást a Rádió pagodájából. (Jut eszembe: szellemi halála után ezekben a hetekben-hónapokban a hajdani Magyar Rádió fizikai megsemmisítése folyik.) De szebbnek, biztonságosabbnak éreztem a világot, ha láttam, hallottam. És ez azért is fontos volt, mert ő tette emlékezetessé számomra a baloldal (vagy amit annak hívtak/hívnak) bukását, az Orbán-rendszer megszületését, amit akkori bejegyzésem is bizonyít. Akkor, 2010. április 11-én a Gát utcában olvasta fel József Attila összes versét. .

Most egy másik felvételét idézem: 

Ennyire azért nem szép a történet, de mint Arany János írta: 

"Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:"

"Minden ember különböző személyiségmagvakat hord magában, mintha különféle lehetséges emberek föl nem fakadt rügyei lennének. Az ember életében csak az fejlődik ki, amelyikből domináns, valódi személyiség lesz. De a többi is tovább él benne, csak éretlenül, ki nem teljesedve, alig hagyva nyomot, mégis igen konkrét módon. Ha olyan körülmények adódnak, amikor valamilyen oknál fogva elgyöngül a domináns személyiség, akkor a többiek jutnak szóhoz. Innen  ered az őrület, a téboly érzése, a széthullás. Innen ered a szerelem is, mert megesik néha, hogy meglepő hasonlóságot fedezünk fel magunkban olyan emberekkel, akikkel véletlenül találkoztunk életünk folyamán, mert rokon magvakat hordozunk magunkban. Ha egymásra találnak az ilyen emberek, és saját csillagpályájukra vonzzák a másikat - azt hívjuk szerelemnek."

Fura könyv a 2019-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett lengyel írónő (és pszichológus) első regénye: misztikum, filozófia és történelem fonódik össze egy 17. századi díszletek közt lassan kibomló történetben. Egy fura társaság - többek közt egy márki, egy kurtizán, egy néma lovászfiú - kel útra, hogy megtalálja az Őskönyvet, az Isten által adott Könyvek Könyvét.

"Az Őskönyv jelkép - azt jelképezi, hogyan próbáták az emberek megtalálni az Abszolút Igazságot... Mert az emberekben él a sejtelem, hogy minden, ami történik velük, kozmikus vagy isteni dimenziót ölt."

Слава Україні! – vagyis Dicsőség Ukrajnának! -, akár ennyiből is állhatna egy, az Ukrajna elleni orosz agresszió kezdetének harmadik évfordulójára születő bejegyzés, kiegészítve esetleg a háborús pusztítás képeivel. (Meg hozzáfűzve, hogy elátkozom az „Ukrajna nevű területet” emlegető piócát.) De ez nem csak kevés lenne - a bejegyzés címe is mást, más megközelítést sugall -, hanem pontatlan is. Az orosz agresszió 2014-ben kelet-ukrajnai – egyébként többségében orosz lakosságú – területek és a Krím elfoglalásával kezdődött, amit a világ nagyjából tudomásul vett, akárcsak hat évvel korábban Grúzia megtámadását és megcsonkítását. Hát istenem, így jártak…

Blogom olvasói korábbi posztjaimból már értesülhettek Oroszország és Ukrajna, az oroszok és az ukránok iránti személyes elkötelezettségemről (ezek közül egyet-kettőt csatolok majd ehhez a bejegyzéshez – ha el nem felejtem.)

Szóval, amiről most írni akarok, az az, hogy mi a viszonya az Ukrajnán kívüli világnak ehhez a háborúhoz. Kezdjük Oroszországgal! A dolog nagyon egyszerűnek tűnik: Vlagyimir Putyin – minden jel szerint maga mögött tudva az orosz társadalom többségének, benne a katonai vezetésnek a támogatását –, az Orosz Birodalom (lehetséges mértékig való) helyreállítására törekszik. Ezt a birodalmat mintegy hetven évig Szovjetuniónak hívták, de ez most mellékes. Oroszország Nagy Pétertől, vagyis a 18. század elejétől egyre jobban kiterjedve elsősorban mérhetetlen területe és katonai ereje révén vált birodalommá. Apropó „mérhetetlen”, essünk túl a kötelező – és mélyen igaz – Tyutcsev-idézeten:

„Oroszországot, ész, el nem éred;/méter, sing sose méri fel:/külön úton jár ott az élet -/Oroszországban hinni kell!” (Szabó Lőrinc ford.)

Merthogy a birodalomhoz birodalmi – pravoszláv-keresztény (Dosztojevszkij, Szolzsenyicin…) vagy éppen világforradalmi (Lenin…) – tudat tartozik. De persze nemcsak az, hanem a birodalmat növelő, de legalábbis megőrző stratégia és az azt biztosító politikai és katonai erő. Amikor Putyin a 20. század – orosz szempontból – legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió szétesését, akkor nyilvánvalóan nem a kommunizmust siratta, hanem a birodalmat, és szorosan stratégiai szempontból az addig az orosz központi területeket is védő Ukrajna, Belarusz, a kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságok elvesztését. A soha nem bizonyított politikai legenda szerint az 1989, decemberi máltai találkozójukon Bush amerikai elnök megígérte szovjet partnerének, Gorbacsovnak, hogy a NATO fegyveres erői nem fognak megjelenni a szovjet határoknál; ez először a függetlenné váló balti államok NATO-tagságával dőlt meg. De ez még katonailag tolerálható volt Oroszország számára. Amikor azonban 2008-tól már Ukrajna EU- és NATO-tagsága került szóba, és 2014 elején a kijevi tömegtüntetések megbuktatták az oroszbarát – kelet-ukrajnai bázisú – Janukovics elnököt, az orosz vezetés (és nem csak Putyin!) közvetlen fenyegetést érzett. Nemcsak azért, mert a Kijev központjában, a Majdanon tüntetők között megjelent Viktoria Nuland amerikai külügyi államtitkár-helyettes, hanem mert orosz stratégiai nézőpontból a síkvidéki Ukrajna elvesztése Moszkváig szabaddá teszi az utat a NATO-harckocsik előtt. (Az Ukrajna elleni támadás tanúsága szerint az orosz katonai doktrína még 2022-ben is a tankhadosztályok központi szerepéből indult ki.) Mint az az orosz támadás visszaveréséből kiderült, Ukrajna és a Nyugat csak látszólag maradt tétlen 2014 után, fegyverekkel, katonai tanácsadókkal és információkkal látták el Kijevet, és ismét felmerült Ukrajna NATO-csatlakozása. Erre volt válasz az orosz támadás, a lényegében sikertelen, de pusztító háborúvá váló „különleges katonai művelet”. Rövidre fogva: Oroszország nem tud és nem akar lemondani Ukrajnáról (meg Belaruszról), és szándékától csak erővel lehet eltéríteni. Azt viszont nem gondolom, hogy ezen túlmenő katonai céljai (kelet-közép-európai, pláne nyugat-európai NATO-országok megtámadása) lennének.

Mi a Nyugat szerepe mindebben. Szerintem nemcsak most – Trumppal – nincs, hanem nem is volt egységes nyugati (és most ide számítom a keleti NATO-országokat is) álláspont, politika, pláne nem stratégia, s részben ennek is vált áldozatává Ukrajna. Az USA elsősorban világpolitika riválisnak – igaz, megkopott fényű és potenciájú vetélytársnak – és potenciális katonai ellenfélnek tekinti Oroszországot. (Ebben csak rövidéletű epizódot jelentett Obama „restart” kísérlete.) Ukrajna leválasztása, pláne valamilyen formában a nyugati szövetségi rendszerbe való bevonása elemi érdeke az Egyesült Államoknak. Ugyanakkor ismét kísért – és Trumppal megerősödik – a 70-es évek háromszögpolitikája: akkor Nixon játszotta ki Kínát a Szovjetunóval szemben, most úgy tűnik Moszkvára tekintenek lehetséges szövetségesként a fő vetélytárs Peking ellen.

 Európában a balti államok történelmi tapasztalataik alapján állandó egzisztenciális fenyegetésnek tartják Oroszországot, és 2022 februárja után csatlakozott hozzájuk Lengyelország, s ma ez a blokk az Oroszország ellen harcoló Ukrajna legelkötelezettebb támogatója. Ugyanakkor a nagy nyugat-európai államok, élükön Németországgal, elsősorban gazdasági partnernek tekintették Oroszországot, miközben a három éve kezdődött háború előhívta a – három évtizedre háttérbe szorult – veszélyérzetüket.

Az akár egy ország számára is egymással ütköző politikai, gazdasági és katonai megfontolások magyarázzák a Nyugat „hozzon is, meg ne is, adjon is, meg ne is” szankciós, illetve támogatási politikáját Oroszországgal, illetve Ukrajnával szemben.

És most jött Trump, aki – racionálisabb napjain – üzleti alapokra akarja helyezni az ukrajnai háborút, amikor őrültebb, akkor orosz ügynökként működik.

*

Ukrajna 

Ukrajna, Európa és a Putyin-projekt

Történelem, politika - és tragikus elmebaj

Béke = Putyin?

Dosztojevszkij háborúról, Európáról, Oroszország küldetéséről

Petinek

"Elmondom, ami... Adrian és Rudolf Schwerdtfeger közt lejátszódott, és hogyan játszódott le - mert tudom, hogy mi történt, és ha tízszeresen rám olvassák, hogy nem tudhatom, mert 'nem voltam jelen', akkor is tudom. Igaz, nem voltam jelen. De ma már úgy vehetjük, hogy jelen voltam, mert aki valamit úgy átélt, újra meg újra megélt, mint én ezt a történetet, amelyet elbeszélek, az szörnyű beavatottsága révén a titkos fázisoknak is szem- és fültanújává válik."

Elképesztő - és néha fárasztó - a regény polifóniája. Az egyik "szólam", hogy az elbeszélő, a humanista tanár Serenus Zeitblom némileg Thomas Mann gondolatait is képviseli, amikor reflektál a kor - két kor: a cselekmény kora, a most következő részletben az 1920-as évek, illetve a fiktív visszaemlékezés idejének, a II. világháború időszakának eseményeire, közéletére, kulturális életére, szellemi áramlataira - s mindezt már a háború utáni években megfogalmazva.

Mostanában már közhely. hogy a 21. századdal beléptünk a post truth korszakba, vagyis hogy - elsősorban a média, a social media hatására -  már nem számítanak a tények, az igazság. Ehhez képest egy a 20-as évek elején egy müncheni értelmiségi társaságban Georges Sorel egy 1908-ban megjelent - s az elbeszélő által korszakalkotónak nevezett könyvéről (Réflexions sur la violence) beszélgetnek:

Sorel szerint "a tömegek korszakában a parlamenti vita végképp alkalmatlanná válik a politikai akarat formálására, ehelyett a tönegeket mítikus fikciókkal kell ellátni, ezek fogják primitív csatakiáltásokként felszabadítani, aktivizálni a tömeg politikai energiáit. Sorel könyve tehát azt a meghökkentő, izgalmas jóslatot tartalmazza, hogy a jövőben népszerű, azaz inkább tömegszerű mítoszok lesznek a politika mozgatói: fabulák, agyrémek, káprázatok, melyeknek nem kell, hogy bármi néven nevezendő közük legyen igazsághoz, józan észhez, tudományhoz, mégis formálóan hathatnak, meghatározhatják az életet, a történelmet, s ezzel dinamikus realitásoknak bizonyulhatnak. Látni való, Sorel könyve nem ok nélkül viselte fenyegető címét, valóban az erőszakról szólt mint az igazság győztes ellenlábasáról. A szerző kifejti, hogy az igazság sorsa fölöttébb hasonlít az egyén sorsához, sőt azonos vele: mindkettő devalválódásra van ítélve. Gúnyosan vigyorgó szakadékot tár fel igazság és erő, igazság és élet, igazság és közösség között. Burkoltan értésünkre adja, hogy emez sokkalta előbbrevaló amannál, hogy amannak célja is csak emez lehet, s aki a közösség részesévé akar válni, annak komoly áldozatot kell hoznia igazság és tudomány terén, késznek kell lennie a sacrificium intellectus-ra.

Képzeljük el ezek után[...], hogy ezek az urak, maguk is tudósok, főiskolai tanárok [...] pompásan mulattak egy olyan tényálláson, amelytől engem kirázott a hideg, s amelyet ők vagy már befejezett ténynek, vagy szükségszerűen bekövetkezendőnek láttak."

Zsigerileg (gyáván?) tiltakozni szoktam, amikor a mai Európát, Magyarországot a weimari Németországhoz hasonlítják és a fasizmussal fenyegetnek, de most nagyon elgondolkoztam... De hát Thomas Mann is csak Hitler hatalomra jutása után, 1933 és 1938 között írta meg azokat az esszéit, amelyek Achtung, Europa! - vagyis Európa, vigyázz!" címmel megjelenve a fasizmus veszélyére figyelmeztettek.

Olvasónapló - Thomas Mann

Olvasónapló: Doktor Faustus (2)

Olvasónapló: Doktor Faustus (3)