A II. kerületben, a Rózsadomb aljában húzódó Buday László utcában fényképeztem tegnap délben ezt a feliratot. A cirill betűs szöveg azt adja tudtul, hogy 1945. március 7-én a „Refleksz" egységhez tartozó bizonyos Gusztarjev a házat átvizsgálva nem talált aknát. II. világháborús emlék. A városban sok olyan ház van, amelyet utoljára, úgy 65 éve, a Vörös Hadsereg golyószórói „renováltak", s bizonyára több helyen is láthatók még ehhez hasonló feliratok. Ezt sablonnal festették fel, elterjedtebb volt a szabadkézzel felpemzlizett „Min nyet" - vagyis „Nincs akna" - felirat. Ami meglepett, hogy ennek a háznak a vakolata egyáltalán nem omladozik, szépen karbantartott, két- vagy háromemeletes épület. Vagyis a feliratot a felújításkor tudatosan hagyták meg, szinte emléktáblaként gondozzák. Tetszik.

*

Október 23-a van. Sokan, és nem csak fiatalok, nem értik, miért felejtették el az emberek 1956 után olyan gyorsan az október-novemberi napokat - miért akarták elfelejteni -, miért fogadták el (igen, elfogadták, nem csak beletörődtek) a nyugalmat ígérő és hozó Kádár-rendszert. Mert alig egy évtizede jöttek elő a pincéből. Mert a szétlőtt körúti, Üllői úti házak, a kiégett portálok, az utcán temetetlenül fekvő halottak, a légópincében töltött újabb néhány nap a háború - egy iszonyatos háború - emlékét idézték fel. (Tudom, a dolog ennél összetettebb, de most engem ez az aspektus érdekelt.)

*

Némileg nosztalgiatúra volt a tegnapi a rövid időre visszatért, késő őszi napsütésben: gyerekkorom ismerős utcáin sétáltam. A Millenáris Park akkor még Ganz-gyár volt (később Klement Gottwald Villamossági Művek, oda jártam gimistaként politechnikára - juszt se mondom meg, „ki a pöcs" volt K.G. és hogy mi volt az a politechnika), reggel 7-kor (?) szólt a munkaidő kezdetét jelző sziréna. A „szülőházam" (hatéves koromig laktunk ott) erkélyéről rá lehetett látni a gyárra, a Kis Rókus utcán időnként elhaladt egy-egy lovas kocsi, anyám gond nélkül elengedett minket a húgommal, 4-6 éves gyerekeket, egyedül a két sarokra lévő Marczibányi térre játszani. Káplár utcának hívták, és a 27-es számmal kezdődött, ma Tizedes utca, normális számozással. A Káplár utca eleje ugyanis a az Óperencián túl volt - a gyár túloldalán. Ma csak az a Káplár utca, de ahhoz semmi közöm.

*

Káplár utca, Kis Rókus utca, Baka utca, Marczibányi tér, Keleti Károly utca és a távoli Margit körút (akkor Mártírok útja) - az Országút vidéke. Az önkormányzat honlapja szerint a II. kerület 33 városrészből áll; én az iskolában még úgy tanultam, hogy háromból: Víziváros, Országút, Pesthidegkút. Másodikban vagy harmadikban tanultuk, valószínűleg olvasásóra keretében, mert akkor még nem volt olyan tárgy, hogy környezetismeret. Tehát Rózsi néni vagy Erzsi néni tanította. Fura: nekünk az alsó tagozaton minden évben más volt a tanító nénink. Rózsi néniről két emlékem van. Az egyik a helyesírás, amit nagyon igyekezett belénk verni. A másik, hogy egyszer valószínűleg megpofozta az egyik osztálytársamat. Nem erre emlékszem, hanem arra, hogy egyszer csak óra közben kivágódott az ajtó, berohant egy alacsony, vékony, szürke bőrű, szegényesen öltözött nő és elkezdett ordítani Rózsi nénivel: „azt pofozza, akit maga szart a világra!" Pontosan emlékszem a mondatra - semmi másra. Fejtörést okozott ugyanis ez, a gyerekszületésre vonatkozó információ: hogy is van ez?

Két év múlva, negyedikesként már többet tudtam az életről. Zahorecz volt a padtársam, és az egyetlen emlékem róla, hogy egyszer óra alatt a baszás szinonimáival és metaforáival szórakoztattuk egymást (anélkül, persze, hogy sejtelmünk lett volna ezeknek az idegen szavaknak a létezéséről), s közben a szokásos metaforikus jeleket adtuk le jobb kezünk mutatóujja és összeszorított bal markunk segítségével. „Szög a cipóban" - ez az egyetlen ragadt meg bennem, és már arra se emlékszem, melyikünk mondta.

*

Abban az évben volt a forradalom. Az ellenforradalom. Az „októberi sajnálatos események". Jó volt. Kedden nem kellett iskolába menni, nagy kaland volt az óvóhely (lásd még Gárdos Péter Szamárköhögés c. filmjét), a több órás sorbaállás kenyérért, a recsegő Szabad Európa Rádió, az, ahogy a Várban égő Levéltárat néztük Oláh néniék teraszáról.

És két nagyon személyes emlék, amelyek helyszínei mellett tegnap elsétáltam. A Buday László és a Rózsahegy utca sarkán áll a Miniatűr eszpresszó (ma már talán bár); háztartási alkalmazottunk, Ica ott randevúzott egy forradalmárral (csak erre emlékszem a pasasból, és bizonytalan vagyok, hogy sárga viharkabátja vagy világosbarna műbőrkabátja volt; a géppisztolyt nyilván szovjet partizánfilmek alapján képzelem hozzá), s ezekre a találkozókra kénytelen volt néha minket is elvinni. (Akkor már az Ady Endre utcában laktunk.) A másik: a Buday László utcából fut le a Mechwart térre egy nevenincs lejtő, ahol jól lehetett szánkózni. 56/57 telén is. Akkor viszont külön érdekességként szovjet katonákat is kaptunk a hó mellé: a mai önkormányzati épület akkor ugyanis kerületi pártház volt. A „ruszkik" barátságosak voltak, cigarettát kaptunk tőlük (erről megemlékeztem már egy korábbi opuszomban is).

*

Jó dolog sétálni.