Tegnap kimentem Magyar Péter tüntetésére, elsősorban kíváncsiságból, érdekelt, hogy hányan lesznek, milyen a hangulat. Ambivalens érzéseim, gondolataim vannak.

Mint előző bejegyzésemben írtam, a Partizán-interjú óta rokonszenvvel követem Magyar Péter fellépését, de erős ideológiai fenntartásaim és kétségeim vannak. A tegnapi tömeg - s benne az egyes emberek arca, hangulata, derűje - lenyűgöző volt, ahogy imponált az egész rendezvény profizmusa. Az számomra már az elmúlt hetek napi Facebook-bejegyzései alapján kiderült, hogy Magyar profi politikus, illetve profi kommunikációs stábbal rendelkezik. Pontos üzeneteket fogalmaz, amelyekben egyébként semmi új nincs más ellenzéki pártok megszólalásaihoz képest, csak éppen tőle el lehet hinni, hogy képes lenne az ígéreteket, célokat tartalmazó programját megvalósítani. Ugyanis a fellépése erőt, határozottságot sugároz. Nem kiabál, nem jajong, nem maszatol, hanem sallangmentesen, egyszerűen kijelent.

Azt írtam, "tőle el lehet hinni", és az általa keltett érdeklődés- és reménycunami - amit a közvéleménykutatások is igazolnak - azt bizonyítja, hogy sokan hisznek - nemcsak neki, hanem - benne. Úgy tűnik, képes (utolsó?) reményt kelteni egy apátiába süllyedt társadalomban. Az az én bajom, hogy már nem vagyok hívő, s nem abban reménykedem - mert reménykedem! -, hogy M. P. valamiféle politikai messiás -, hanem abban, hogy kellő hitet, elszántságot képes kelteni ahhoz, hogy legalábbis megrendítse Orbán hatalmát. Sokak számára lehet meggyőző, hogy az ellenzéki pártokat is az Orbán-rendszer függelékének, részének nevezi, hogy a magyar társadalom többsége számára csalódást és kudarcot hozó egész "elmúlt harminc évvel" hirdet leszámolást. Ezzel függ össze a szkepszisem. Hajdani önmagamat meghaladva, már nem gondolom, hogy a múltat el lehet törölni, s ezért némileg bonyolultabbnak, nehezebben megvalósíthatónak tartom a Magyar által evidensen és helyesen megfogalmazott célokat. És eltérően a Magyarban őszinte, tiszta embert látó és benne ezért hívő, reménykedő követőktől, nem tudom, hogy M. P. mennyire őszinte, de azért bízom benne, mert azt látom, hogy profi. Majd meglátjuk. (Tegnap este szerintem máris elkövetett két hibát a Partizánban adott újabb interjúban, amikor hajlandó volt belemenni annak megvitatásába, hogy a meghirdetett "árokbetemetés", ideológiai, politikai táborokon felülemelkedés jelenti-e azt is, hogy adott esetben koalícióra lépne a Fidesszel (kitérő, maszatoló választ adott, amelynek sarokpontja az volt, hogy "Gyurcsánnyal soha"); illetve hagyta magát belesodorni konkrét szakpolitikai kérdések megvitatásába, noha hangsúlyozta, hogy ő nem szakpolitikus, és az egészségügy, az oktatás átalakítását vagy a gazdasági hangsúlyok kijelölését szakemberekkel, szakmai szervezetekkel kell megvitatni.

A tegnapi - minek nevezzem: tömeg? közönség? hívek? érdeklődők? -, szóval a tegnap az Andrássy úton Magyar Péter hívására összegyűlt több tízezer ember, ahogy elnéztem, idősebb volt, mint a múltkori influenszertüntetés ennél is nagyobb közönsége; körülöttem inkább 30-60 év volt a jellemző korátlag - vagyis eltérően a Hősök terét megtöltő fiataloktól, az a korosztály, amely inkább elmegy szavazni. Azt gondolom, hogy már a következő közvéleménykutatások a legerősebb ellenzéki tömörülésnek mutatják majd Magyar tömörülését.

Szerző: rás  2024.03.16. 11:46 2 komment

A nevezetes Partizán-interjú óta rokonszenvezem Magyar Péterrel, drukkolok neki. Március 15-ei fel- és meghívásával kapcsolatban azonban ambivalens vagyok, még nem döntöttem el, hogy elmenjek-e. Több problémám is van. 

Baloldali (szélsőbaloldali?) ember vagyok. Magyar önmagát egyértelműen jobboldaliként határozza meg, és nekem ezzel semmi bajom, már 2022-ben, Márki-Zay ellenzéki miniszterelnök-jelöltségét is helyeseltem, mert úgy gondolom, hogy ma Magyarországon csak a mainstream "baloldali" pártoktól (MSZP, DK) elzárkózó tömegek megnyerésével lehet megbuktatni az Orbán-rendszert. Magyar azonban nemcsak a kétosztatú politikai tér lerombolásáról, hanem a "magyar embereket" mesterségesen elválasztó árkok felszámolásáról is beszél. "Aki magyar, velünk tart!" - hangzott az 1956. október 23-ai jelszó, amely már aznap este, a Rádió épületénél hamisnak bizonyult. "[K]özösen, felesleges ideológiáktól mentesen, pozitív célokért küzdve, képesek vagyunk Magyarországon a semmiből egy új, más világot építeni." - írja M. P., és ez nagyon szépen, szívmelengetően hangzik. Csakhogy: mi az, hogy "felesleges ideológiák"? Az ideológia világnézetet jelent, azt, ahogyan gondolkodom az engem körülvevő világról, annak megőrzéséről vagy meghaladásáról, az életemet, közéleti tevékenységemet, céljaimat meghatározó elveket jelent. Ideológia Magyar Péter "jobboldalisága", büszkén hangoztatott konzervatív családi öröksége meg az én (itt most nem részletezendő) baloldaliságom is. Ahogy ideológia a politikai jelszóként használt "magyar" is. Az (ideológiai) zavart fokozza a "a semmiből egy új, más világot építeni" jelszó. Igen, egyetértek, egy új és maitól nagyon eltérő világot kell(ene) építeni, csakhogy egyrészt nem biztos, hogy ugyanazt gondoljuk arról az új világról, másrészt tévedés, hogy a "semmiből" fogunk, a semmiből tudunk - remélhetőleg - építkezni. Nem. Egy adott - szétroncsolt - társadalom, súlyosan sérült mentalitás, valamint egy bizonyos célokra kialakított államszervezet a kiindulópont, ami nagyban meghatározza a jövő lehetőségeit. 

Igen, tudom, egy "forradalminak" szánt, lelkesítő politikai felhívás nem tartalmaz dilemmákat, szükségképpen leegyszerűsítve fogalmaz, de ettől még bennem megszólalhatnak ezek a kétségek. Amelyekhez e pillanatban az a kétség - pontosabban: nemtudás - társul, hogy vajon Magyar Péter egy elhivatott, az általa megfogalmazott célt (talán) megvalósítani képes, profi (vagy legalábbis profivá válni képes) politikus, megfelelő társakkal, szövetségesekkel, támogatókkal; a lózungokon túlmutató programmal, egy profi politikai szervezet lehetőségével - vagy csak egy lelkes, tisztességes amatőr one man show-járól van szó.

Várok, figyelek, gondolkodom - remélek is -, és majd március 15-én délelőtt eldöntöm, hogy délután kimegyek-e a sokat látott Andrássy (Sztálin, Magyar Ifjúság, Népköztársaság) útra.

Szerző: rás  2024.03.05. 12:21 2 komment

Címkék: politika ideológia Magyar Péter

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
– Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.
Szerző: rás  2024.03.04. 11:17 Szólj hozzá!

Címkék: vers Fodor Ákos

Az itt olvasható szöveg harmadik ismétlése egy jó 15 éves bejegyzésnek, s kell-e mondanom, aktualitását a "kegyelem-botrány" kapcsán a magyar gyermekvédelem szomorú helyzetével kapcsolatban napvilágot látott értesülések, vélemények - és országos felháborodás adják. Amikor most rákerestem, kiderült, hogy sok évvel ezelőtti első ismétlésére is egy pedofilügy adott alkalmat.

*

Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála. „Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem (a forgalmas Mező Imre - ma Fiumei - úton rohangált keresztbe, ide-oda), és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.

*

Kiegészítés: vannak frissebb emlékeim is a "gyermekvédelemről". Egy cigánytelepen működő egyesület (Bagázs) önkénteseként 2018-től mentoráltam az akkor a kalocsai, később a zalaegerszegi speciális gyermekotthonba került Ricsit (holnap lesz 21 éves, isten éltesse!). A technikai, civilizációs körülmények természetesen összehasonlíthatatlanok az 50-60 évvel ezelőttiekkel. De a szellem, a légkör, a gyerekek kiszolgáltatottsága...

Szerző: rás  2024.02.23. 22:59 3 komment

Címkék: gyermekvédelem GYIVI

„[E]gy ilyen intézmény vezetésébe csak annyi erkölcs kell, mint só a levesbe. Ha túl kevés, ha túl sok: ehetetlen. Az alapanyag a rutin, a szabály, a szakszerű és célirányos rend. Aki jól ír, az többnyire rosszul parancsol. A moralisták vagy elmamlaszkodják a hatalmat, vagy kárhozott dühvel kegyetlenkednek. Egy filozófus századparancsnok vagy mindent szabadjára hagy, vagy tizedel. Én elvállaltam a feladatot: rendet tartani száz alkalmazott és háromszáz beteg fölött; ehhez ravaszkodnom, politizálnom kell. Ha nem lépek be a pártba, még ma is osztályos orvos lennék. Kiváltottam a tagsági könyvecskét: igazgató vagyok. Cselekedni csak az tud, aki belül van. Neked az a bajod, hogy hittél Marxnak, összekeverted a kritikát meg a cselekvést, ezért is csuktak folyton le.”

"Nekem a társadalom az, ami van. Olyan, amilyen, nem kérhetek másikat helyette. Ha nem tehetek mindent benne, ez nem ok arra, hogy semmit se tegyek. Vigyázva sakkozom, nehogy egy figyelmetlen lépés hanyatt vágjon. Elismerem: mérsékelt reformok. De hozzáteszem: védhetők. Felvilágosult konzervatív bolondokháza: ez még elmegy. Paraszt őseim megszokták, hogy szeszélyes urak alatt boldoguljanak. Mit tehet a kicsi a nagy ellen? Csapja be. Bólogasson, és hízzon az árnyékában. Konzervatív szöveg, liberális gyakorlat; csináld, de ne mondd ki. Butábbnak akarok látszani, mint amilyen vagyok. Nekem az a jó, ha a frázisaimtól elalszanak.”

„Az számít, hogy mire való vagyok, s nem az, hogy nekem mi a jó. Szabadság? Paranoiások rögeszméje. Azt hiszik: ketten vannak: ők meg a világ. Én nem meggyőzni akarom a világot, a helyemet keresem benne. Szeretek játszani, és nem akarok kimaradni a csapatból. Egy kis függetlenség nekem sem árt, csak ne kerüljön túl sokba. Alamuszi vagyok, szeretek túljárni feljebbvalóim eszén. De a sikerhez hozzátartozik, hogy ne kételkedjenek a hűségemben. Tudok áldozatokat is hozni ezért. Hogy Istent meggyőzze a hűségéről, Ábrahám a fiát adta volna. Mit gondolhatott Istenről, amikor elindult azzal a fiúval kézen fogva? Ez az ő titka.”

Részletek egy elmegyógyintézet igazgatójának monológjából, Konrád Györgynek az 1970-es évek végén született, de legálisan csak 1989-ben megjelent regényéből. Annak idején, 1969-ben szenzáció volt Konrád első (kis)regénye, A látogató. Akkor, frissiben olvastam, nagyon tetszett, és nemrég újraolvasva se csalódtam. Második regényéről, az 1977-ben megjelent A városalapítóról az volt az emlékem. hogy úntam. Most az olvasókör miatt újra elővettem, de olvashatatlannak, idegesítőnek találtam a redundáns szóömlenyeket - itt kell bevallanom, hogy Juhász Ferencet se nekem írta verseit -, ötven oldal után feladtam, és elővettem A cinkost, amelyről R. azt mondta, hogy Konrád legjobb regénye. Túljutottam az 50. oldalon (a 450-ből), már tudom, hogy nem tartozik majd kedvenc könyveim közé, de - a helyenként modoros "stílbravúrok" ellenére - egyelőre érdekel, és várom, hogy beigazolódjék a borítószöveg ajánlása, mely szerint ez "történelmi kalandregény", "politikai pikareszk", "kíméletlenül pontos, rendkívüli empátiával megírt s a magyar történelem [1989-től számított] elmúlt öt évtizedének homályban tartott régióit átvilágító próza". A fentebbi rövid részlet mindenesetre sokat elárul - felidéz - a 70-es évek értelmiségi hangulatáról, politikai dilemmáiról.

Szerző: rás  2024.02.20. 23:32 1 komment

Címkék: irodalom 70-es évek Konrád György

"Ma lenne 46 éves" -írja Peti. Nem tudom 46 évesnek elképzelni. 30 volt, amikor - virtuálisan - megismerkedtünk. 36, amikor meghalt. Az elmúlt egy órában neki írt bejegyzések, levélváltások, chatfoszlányok közt tallóztam. "Faszkalap." "Szeretlek, te barom." Ilyesmik (is). Meg sok vers, köztük ez:

                        Kosztolányi Dezső : Vigyázz

Vigyázz.
Ez a nagy pillanat.
Egy ember jön feléd, bemutatkozik,
már tárja kezét, most lát legelőször,
rád néz,
és elviszi majd az arcod, a hangod
s őrzi.
 
Lélek csak az ember a többi
emberek lelkében,
törékeny gondolatokból faragott,
száztitkú, halovány emlék,
mely néha a fellegekig magasul.
Légy méltó e testvér
áhitatos várakozására
s remegjen által a tudat,
hogy most történhet valami,
ami még nem volt,
mióta áll a világ
s Isten kezében se reszketett úgy
sáranyagod, mint most
az ő kezében,
ki megteremt igazán,
fényből, szeretetből,
Ő, a te rokonod,
Ő, a te Urad, Istened.
 
Nézz rá,
büszkén s alázatosan is,
mint aki megszületett és aki meghal.
Ne félj.
Röpítsd feléje a te életed
s egyedülvalóságod, mely neki
oly idegen,
hogy beleborzong
és megért.
Légy őszinte, tiszta, bátor.
 
Adj példát.
Szemvillanás csak s kész a bűn
és az örökre tart,
örökre büntet,
öngyilkos haraggal
és összetöri az emlékedet,
téged.
 
Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.
 
Szerző: rás  2024.02.08. 17:58 1 komment

Címkék: Kosztolányi Máté

Az ember (a blogger) általában akkor blogol, ha mondanivalója van. Régen több volt - blogból is; ami meg a mondanivalót illeti, annak jórésze, nálam a közéletiek nagyrészt átköltöztek a Facebookra.

Van, amikor a ember illendőségből posztol, mert tudja, hogy vannak - maradtak - olvasói, akik elvárják, de legalábbis várják, s ez kötelez, meg jól is esik. Szóval most igazából nincs mondanivalóm. Olvasónaplót se írok mindenről, amit olvasok - most éppen a Galilei Kör történetéről, vagyis száz-százhúsz év előtti lelkes, baloldali fiatalokról - Polányi Károlytól Rákosi Mátyásig. 

És még a blogolásról: sokan abbahagyták, akikkel másfél évtizede még rendszeresen olvastuk egymást, némelyek közülük közben személyes ismerősökké, barátokká váltak, és vannak, akik meghaltak - mindannyian nálam fiatalabbak... És van, aki hol van, hol eltűnik. Most éppen két-három napig nem néztem rá egy számomra fontos blogra - bloggerre -, s azt kell tapasztalnom, hogy időközben eltűntek a bejegyzései. Máskor is megesett már, különböző okokból, és az ember ilyenkor találgat, mi történt, jó vagy rossz, vagy csak éppen nem a nyilvánosság előtt akarja élni az életét. Az ő dolga, az ő döntése, de hiányzik.

Hiány... A Facebookon került elém ma egy vers, azonnal meg is osztottam, de ide is beteszem, különös tekintettel egy pár nap múlva esedékes születésnapra.

        Kántor Péter: Február három
Amikor elvették a személyi igazolványodat,
bevontak, töröltek a sorból, kiiktattak,
és ezzel hivatalosan is megkezdődött
végérvényes másságod: nemléted.
Egy darabig még érkezett a nevedre posta,
de már nem terítettünk meg neked,
a széked üresen állt, vagy más ült rá,
és a születésnapod hirtelen értelmét vesztette.
Hiszen minek a halottnak születésnap?
Meg az élő is mit kezdjen vele már? Semmit.
Csak elfelejteni, azt se tudja,
kitörölni az emlékezetéből, kiiktatni.
Sétál a fejében a fölös számmal.
Jól van ez így? Jól van! És látja:
Mint az akváriumban a halak,
madarak úszkálnak az égen ide-oda.
Szerző: rás  2024.02.04. 10:08 13 komment

[Bernhard, a gyűjteményalapító Zygmunt Rogalla fia] állapította meg, vette észre, hogy a látogatók arca, ahogy az idő múlik, egyre vénebb... Néha elnéztem a nyílt magaslaton a szélbe belegörnyedve imbolygókat, inkább vénasszonyokat, mint vénembereket, aztán föltolakodott bennem a gondolat, hogy a múlt hangjai halkulhatnak és halkulhatnak és végül elenyészhetnek, és hogy az eredet tanújelei közé hazatérni csak annak nem agyrém. akinek valaha sajátja, birtoka volt, ami elveszett. Érted? Egyszer csak azzal kellett számolnom, hogy a mi emlékeink és kötődéseink is elöregszenek, kihullanak a világból, és hogy mindaz, ami olyan sokat jelentett az indulásunk tavaszán, nyilvánvalóan már csak a mi szemünkben érték, azokéban viszont, akiket örököseinkké akarunk tenni, már nem az. Tudod, kérdezgetni kezdtem magamat akkoriban: vajon átörökíthető-e a veszteség fájdalma, egyáltalán továbbadható-e efféle érzés, indíttatás és feladat - hiszen csak idő kérdése, hogy mikor oszlik el egy valós élmény, mikor válik délibábbá, remeg csak mint hőséges káprázat, elérhetetlenül.

...

Törődjünk csak bele, mi megszállott szellemidézők, hogy ami nekünk nagyon sokat jelent, az másoknak kétes: talán minden mulandóságra van ítélve, és a mi próbálkozásaink, amikkel ezt-azt, szerintünk példát, példamutatót az öröklétbe akarunk átemelni, csak a mi reménytelen lázadozásunkat jelzik a lelkünk mélyén belátott hasztalanság ellen."

Ezek a keserűen nosztalgikus mondatok is egyfajta befejezését jelenthetnék a hajdani (német) Mazúriát - már kitelepítésben idéző - honismereti gyűjtemény történetének, de Lenz keményebb: amikor a múltról, az elvesztett egykori otthonról tanúskodó gyűjteményt valamifajta "történelmi jog" és igény alátámasztására akarják felhasználni, Zygmunt felgyújtja, megsemmisíti a gyűjteményt - egész élete munkáját, értelmét. Ez egyébként már a regény első mondataiból kiderül. A rákövetkező 640 oldal annak - gyönyörű - elbeszélése, hogy mi volt, mit jelentett Mazúria.

Kapcsolódó bejegyzések:

Honismereti gyűjtemény

Olvasónapló - Siegfried Lenz: Honismereti gyűjtemény

Szerző: rás  2024.01.13. 20:23 9 komment

Címkék: történelem irodalom Lenz Mazúria

Az Igazgyöngyös L. Ritók Nóra Facebook-oldaláról lopott rajzzal kívánok szép karácsonyt és boldog új évet - nyugalmat, sikert, egészséget minden olvasómnak.

igazgyongy2.jpg 

Szerző: rás  2023.12.23. 19:48 6 komment

Hogy rögtön válaszoljak a címben feltett kérdésre: azt gondolom, hogy a gázai háborúval Izrael önmaga hozta meg önmaga halálos ítéletét.

Október 7-e, a Hamász által végrehajtott barbár, állatias mészárlás teljes mértékben indokolja, hogy az izraeli vezetés a palesztin terrorszervezet megsemmisítését tűzte ki célul. De semmi nem igazolhatja azt a népirtást, amit – ennek „járulékos veszteségeként” – az izraeli hadsereg a palesztin civil lakosság ellen elkövet. Arab, izraeli, amerikai és ENSZ-források lényegében egybehangzóan kb. 19–20 000-re teszik a civil áldozatok számát, akiknek kb. 70 százaléka nő és gyermek. A pusztítás részletei, adatai bőségesen olvashatók a világsajtóban, és vannak, akik a Drezda elleni 1945. februári – katonai, politikai, emberi logikával ugyancsak igazolhatatlan – terrorbombázáshoz hasonlítják azt, ami ma Gázában történik. Az egyetlen magyarázat minderre a tehetetlen düh azért a borzasztó – borzasztó következményekkel járó – hibáért, amivel a világ legjobbjának tartott izraeli titkosszolgálat, a világ egyik legkorszerűbb hadserege lehetővé tette október 7-ét.

De ez természetesen nem csak, nem egyszerűen katonai ügy. Egyrészt ott van a Netanjahu-kormány(ok) politikai felelőssége azért, hogy politikájával – Gáza elszigetelésével, életképtelenné tételével, valamint a ciszjordániai telepítésekkel – lényegében lehetetlenné tette a valamikori kétállami megoldást, egy a zsidó állammal mégiscsak megbékélő, kiegyező Palesztina létrejöttét, az ismételt háborúkhoz vezető, lassan évszázados arab-izraeli konfliktus feloldását. Tisztában vagyok vele, hogy e kilátástalanná, megoldhatatlanná vált konfliktusért milyen felelősséget viselnek az arab országok és a pár évtizede már palesztinoknak nevezett palesztinai – vagy a (földrajzi) Palesztinából elmenekült/elüldözött arabok; erről írtam korábbi bejegyzéseimben, de most nem ez foglalkoztat, Izraelen gondolkodom. Arról, hogy – ezt is sokan megírták, elmondták már – illuzórikus cél a Hamász megsemmisítése. Eltekintve attól, hogy nem ez az egyetlen palesztin/arab terrorszervezet, Izrael ezekben a napokban biztosítja a következő évtizedekre a terrorszervezetek utánpótlását, ha kell, újjászületését. Van ugyanis olyan politikai és tömegpszichológiai helyzet, amikor egy társadalom számára csak az erőszak látszik lehetséges útnak. És ebből a szempontból annak is nagy jelentősége van, hogy a tízmilliós Izraellel egy többszázmilliós arab/muszlim világ áll szemben. Igen, tudom, Izraelnek meg atombombája van… Gázában Izrael most semmisíti meg annak lehetőségét, hogy a belátható – komor – jövőben tárgyalópartnere legyen.

Másrészt a gázai lakosság elleni kíméletlen pusztítást az az állam hajtja végre, amelynek létrehozását a zsidók ellen elkövetett népirtás és a civilizált világ efölötti lelkiismeret-furdalása indokolta és igazolta. Gáza ezt is kérdésessé teszi.

x

Korábban e témában:

Palesztina és Izrael

A múlt kútja mint Rubik kocka II.

Tépelődő: Egy háborús bűnös halála

 

Szerző: rás  2023.12.21. 23:40 5 komment

Címkék: Izrael Gáza Közel-Kelet

süti beállítások módosítása