Séták mint a történetem, az életem.

Jó másfél órát sétáltam a déli napsütésben; Pasarét, Törökvész; majd este megint elmondom Máténak, ha kérdezi…

Nem mondom el. Ebből született ez a bejegyzés. (vö. Karinthy: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”)

Volt egy sorozat ezen a blogon: Séta – történetek, szerettem (Máté is szerette); ilyen déli, kora délutáni, egészségügyi sétákból született, erre utal a cím. Ha megpróbálnám beleilleszteni, ennek a bejegyzésnek a címében talán az „Emberek” szó szerepelhetne: mikor kikkel, kikhez sétáltam.

Az első a kisgyerekkor, amikor a Lövőház utcán a húgom kezét fogva (másik kezemben homokozóvödör és lapát) a Marczibányi térre sétálunk játszani. Emlékeim szerint kíséret nélkül, mert az 50-es évek elején autóforgalom nem, biztonság viszont volt (hajjaj, de mekkora!). „Időjáték – térjáték” (Sinkovits Imre hangja egy sokévtizedes rádiókabaréból): a húgommal másfél évtizede nem beszélünk. Ugyanebből a korból, ugyancsak Marczibányi tér: anyámmal kora este, hogy nézzük a gázlámpa-gyújtogatót, és közben a fent említett vödörbe vadgesztenyét gyűjtsek.

Anyám. Tegnapelőtt lett volna 102 éves, 15 éve halott. Tőle örököltem–tanultam a sétálást. Idős korában, amikor már nagyon rosszul látott, én kísértem fel a Szemlőhegy utcán a Vérhalom térre. Ott napoztunk egy kicsit egy padon ülve, aztán vissza. Ekkor alakulhatott ki, hogy nálam egy séta sztenderd ideje másfél óra. Amikor már szinte egyáltalán nem látott, és nem volt, aki sétálni vigye, a szemközti, déli fekvésű, napsütötte járdára ment át, néhány lépés fel-alá. Amikor télen elvittük egy hétre Lillafüredre, és mi Judittal kirándulni mentünk, ő az üdülő kertjében járkált egy-másfél órát fel-alá.

Kamaszkori séták. Egyrészt a barátaimmal, barátaimhoz: J-hez a Zúgligeti úton, G-hez a Szabadsághegyre, P-vel a Várban, U-val mindenfelé, de legfőképp este a Körúton. Sokszor vasárnap délelőtt egyedül. Utáltam a vasárnapokat, üresek voltak, ezért hát ilyenkor tettem a legnagyobb sétákat: reggeli után a Rózsadombról gyalog fel a Várba, onnan a Gellért-hegyre, s aztán a Duna-parton haza.

A 70-es években egy rövid ideig Kispesten laktam; ott nagyon szerettem a vasárnap déli, kora délutáni sétákat, csendes, falusiasan ünnepi hangulat áradt, templom, kocsma, ahogy kell (egyikbe se mentem be, de hozzátartozott a vasárnaphoz. Nyugi volt.

Igen, azt hiszem, számomra ez a séták lényege: a nyugi. És hogy közben az embernek szabadon kalandoznak a gondolatai.

S hogy majd elmeséli…

Na, aki idáig eljutott, annak jutalmul egy sétálós nóta.