Koboldnak

Tegnap séta közben becsábultam egy cukrászdába. Nagy dilemma volt, hogy mit kapjak be, csak úgy, állva: krémesek, torták, linzerek, ischler (nagyon szeretem)… Aztán a marcipános burgonyát választottam. Hosszú évek óta nem ettem, pedig gyerekkoromban egyik kedvencem volt. Akkor krumpliminyonnak hívták. Azt hiszem, elsősorban a sütit beborító kakaópor lehetett csábító. Nem tudom, ez volt-e a hivatalos neve, és igazából a marcipán íze se sejlik fel abból az időből, pedig biztos akkor is volt benne, hiszen viszonylag drága volt: szemben az átlagos minyonok 1.10-es árával, ez 1.30-ba, sőt talán 1 forint 50 fillérbe is került. Vagyis ez jó régen volt. A vasárnapi ebédhez, ha anyám éppen nem sütött, az Ágnesből, a Mártírok útjáról hozott mostohaapám egy tálca minyont. Ez, úgy emlékszem, tíz darabot jelentett, vagyis kettőt-kettőt fejenként. Csokis, vaníliás, puncsos – általában ez a három fajta volt; a citromos rémlik még a cukrászda pultjáról, de azt nem szerettük, ahogy a citromfagylaltot se. (A fagylaltválaszték alapját a vanília és a csokoládé képezte, ezt egészítette ki a tejszín, a puncs, az eper és az említett citrom. Exkluzívabb helyeken volt még rumos dió.) A krumpliminyon valamiért ritkaságnak, különleges csemegének számított nálunk, nem hiszem, hogy a húszfilléres árkülönbség miatt. Bár a 20 fillér is számított: ennyi borravalót kellett adnom, amikor lementem az Ágnes melletti fodrászatba, hogy 3.50-ért levágják a hajam. Azt hiszem, valahol ott lógott még a tábla az üzletben (50-es évek!), hogy „Öntudatos dolgozó borravalót nem fogad el”, ezért illett diszkréten a borbély bácsi (néni?) zsebébe csúsztatni a húszfillérest.

A mese már megint kezd ágazni-bogazni, és nem tudom megállítani a földrajzi és gasztronómiai burjánzást, bár vissza fogok térni a sütikhez.

A vasárnapi ebéd elengedhetetlen tartozéka volt a sör. Ezt nekem kellett egy kancsóban fölhozni a tőlünk pár percre, a domb alján, a Bimbó út és a Keleti Károly utca sarkán lévő Szomjasból. A későbbi (talán ma is úgy hívják) Rózsadomb étterem helyén akkor egy közönséges kocsma működött, onnan vittem egy liter csapolt sört. Mi, gyerekek vajon mit ittunk? Valószínűleg csapvizet, mert a gyerekkoromból nem rémlik sem ásványvíz, sem szóda, sem málnaszörp – a szódásszifon később jelent meg a háztartásunkban, állandó konfliktust gerjesztve, hogy ki csináljon szódát.

Vissza a sütikhez. Elvált szülők gyermekeként, ahogy az szokás, húgom és én vasárnaponként találkoztunk apánkkal. A Mártírok útja (ma Margit körút) és Kisrókus utca sarkán lévő Mecsek cukrászdában várt minket, ez sokkal „elegánsabb” hely volt, mint az Ágnes, csaknem kávéház. (Később, amikor már egyedül villamosra szállhattunk, a Szent István körúti Luxor, majd az akkor Hungáriának nevezett New York kávéház lett a törzshelyünk.) A kicsit kényszeredett együttléteknek három eleme maradt meg bennem. Az egyik a kiskanállal apám kávéjába – akkor úgy mondták: feketéjébe – mártott mokkacukor; nem emlékszem, hogy a húgom is kapott-e, valószínűleg. A második a délelőtt fő műsorszáma: a közös keresztrejtvényfejtés. A harmadik pedig (hogy visszatérjünk a fősodorba) a dobostorta volt. Ma már szinte mindig csalódás, ha három-négy évenként kipróbálom, de akkor nem tudtam megunni. Természetesen a „dobja” miatt; a franc se tudta, hogy Dobos cukrászról kapta a nevét, meg voltam győződve, hogy a kemény cukormáz a dob. A dobossal szemben az alternatívát a csokis Stefánia torta képviselte, de az akkor érdektelennek tűnt. Egyszerűen nem emlékszem, hogy lett volna más tortafajta is, pedig biztos volt.

A krémes és a franciakrémes viszont anyámat jelenti (ahogy a Rákóczi túrós anyám húgát, az ő kedvence volt). Ez már pár évvel későbbi korszak, a 60-as évek. Anyám néha bement „a városba”, vagyis a Belvárosba, a Váci utcába vásárolni (akkor ez még lehetséges volt átlagjövedelemmel is). Ha magával vitt, ami sokszor előfordult, akkor az út a Jégbüfében végződött, ahol krémest, sőt franciakrémest ettünk (1.70 és 2.00 forint, ha jól emlékszem). Ez a rituálé még akkor is megmaradt, amikor egyetemre jártam, nem volt nagy ügy kiugrani a Pesti Barnabás utcai Bölcsészkarról a Jégbüféhez. Neki is kellett a társaság a krémeséhez, nekem meg kellett a süti.

Mostanában egyébként a kakaós csiga a kedvencem.

Hát ennyit a marcipános burgonyáról. Proust több ezer oldalt írt a teába mártott madeleine süti ürügyén…