Ma tartja utolsó előadását az Alföldi-féle Nemzeti Színház, én szerdán búcsúztam tőle a Mephistóval. Zsúfolt nézőtér, az előadás végén a március óta szokásos tüntetésszerű vastaps, tombolás. Lehetetlen persze százalékos arányokat megállapítani, de az ünneplés nyilvánvalóan nem elsősorban az előadásnak, hanem a búcsúzó Alföldi-színháznak szól – és persze valami ellen. De menjünk sorban.
A Klaus Mann regényéből – részben Alföldi Róbert által adaptált, ő a rendező is – színpadi Mephisto érdekes, de nem igazán jó előadás, legalábbis engem nem ragadott magával. Túl didaktikus, túlságosan tételdráma, de a brechti elidegenítő színházi felfogás és technika nélkül. Mondanám, hogy "bábok" helyett hús-vér embereket látunk – mondanám, ha azok lennének –, de kevés kivétellel nem azok. Vannak persze nagyszerű jelenetek, nagyszerű színészi pillanatok Bánfalvi Esztertől, Gáspár Sándortól, Hevér Gábortól, László Zsolttól, de a gyenge pont a főszereplő. A Mephisto a tehetséges színészről, Hendrik Höfgenről szól, aki a sikert áhítva feladja elveit, önmagát, és a (náci) politika szolgálójává válik. Szabó István 1981-es filmjében Klaus-Maria Brandauer zseniálisan játszotta el a tehetséget és a jellemgyengeséget is. Stohl András alakításából leginkább csak a siker áhítása jön át, de nem győz meg Höfgen szuggesztív tehetségéről, és nem éreztem benne a jellemét meghatározó és ezzel a tetteit magyarázó gyengeséget se. (Felhívom a figyelmet, hogy profi kritikusoktól számos, az enyémtől lényegesen eltérő értékelés olvasható az előadásról.) A Nemzetiben a Mephisto ettől még persze arról szól, amiről Klaus Mann regénye – most fogom majd elolvasni, még csak a mottóul szolgáló Goethe-idézetet emésztem: "Az ember minden hibáját megbocsátom a színésznek, a színész egyetlen hibáját se bocsátom meg az embernek." (Wilhelm Meister) – és (amint utóbb kiderült) a saját dilemmájával is küzdő Szabó István filmje: kultúra és politika, a művész és a hatalom viszonyáról.
A Nemzeti következő igazgatója, Vidnyánszky Attila már jó előre "magára vette az inget", és felszólította Alföldit, hogy tekintsen el a bemutatótól. (Közbevetőleg: a Mephisto még tavaly nyáron, tehát több mint fél évvel a Nemzeti Színház új igazgatójának kijelölése előtt került a műsortervbe.) Shakespeare-től tudjuk, hogy a színház "a kor foglalatja", most aztán naprakészen lett az, még ha egyetlen szó, egyetlen gesztus sem utal közvetlenül Vidnyánszkyra, a színház körül történtekre (Alföldi azért ennél nagyobb művész). Csak éppen az egész szükségképpen erről, róla – is – szól.
Alföldi Róbert nem tartozik a kedvenc rendezőim közé, de az elmúlt években a Nemzeti Színház lelkes hívévé és rendszeres látogatójává váltam. Vezetése alatt a Nemzeti tényleg a "kor foglalatja" lett. Euripidész és Shakespeare, Csehov és G. B. Shaw, Vörösmarty és Weöres Sándor rólunk, hozzánk szólt. A Bánk bán és a János vitéz nem illusztráció volt, hanem SZÍNHÁZ: játék, szórakozás és gondolkodás. (És akkor még nem beszéltem az olyan, nyilvánvalóan mai témákat – beleértve a 20. századi történelem feldolgozását – boncolgató előadásokról, mint az "Egyszer élünk..." vagy az Angyalok Amerikában.) Minderre a legjobb bizonyíték, hogy a nézőtér mindig tele volt lelkes, tizen- és huszonéves fiatalokkal. Innen és túl ideológián és politikán Alföldi ugyanis színházat, jó színházat csinált, érdekes előadásokat nagyszerű színészekkel, és "megcsinált" olyan fiatalokat, mint Bánfalvi Eszter és Radnai Csilla, Mátyássy Bence, Makranczy Zalán vagy Szabó-Kimmel Tamás.
Kritikusok és színháztörténészek felidézték, hogy az elmúlt évtizedekben (évszázadban) milyen intrikák és botrányok közepette zajlott le egy-egy igazgatóváltás a Nemzeti élén; meg azt a sokkal fontosabb – és úgy tűnik, megválaszolhatatlan – kérdést, hogy mit jelent ma a nemzeti színház, van-e egyáltalán szükség ilyesmire, vagy ma már minden színház ab ovo nemzeti, mert a nemzet – ha van olyan - maga is sokszínű, sokrétű. (Lásd még István király Intelmeit: "az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő".) Ez a mostani legfeljebb azzal tűnik ki, hogy kilépett a kultúrán belüli ideológiai és kamarillaharcok keretei közül, és félművelt pálfyistvánok parlamenti böfögéseivel meg egy (amúgy érthető) karriervágyát nemzeti színbe burkoló művész türelmetlen nyilatkozataival része lett az egész országot megosztó politikai háborúnak.
Amúgy semmi kétségem, hogy Vidnyánszky Attila jó és érdekes színházat fog csinálni itt is, és sokan, akik árvalányhajas magyarkodást, 19. századi, "mélymagyar" és katolikus képeskönyveket várnak tőle, pofára fognak esni. De egyelőre nem csak azért nem tudom rá vonatkoztatni a fentebb említett Goethe-idézetet, mert ő nem színész...
Lásd még korábbi bejegyzésemet a témáról
Utolsó kommentek