Valószínűleg (már csak valahai) újságírómúltamban gyökerező, hülye késztetés, hogy ünnepekre "költsek” valami fontosat vagy szépet a blogra. Most igazából semmi nem jutott eszembe (ami igen, az inkább ünneprontás lenne), így hát régi bejegyzéseim közt tallóztam. Öt évvel ezelőtt az első blogkarácsonyomon ezt írtam:

„Alig fél éve létező blogomon – és másokhoz hozzászólva, vitatkozva – már több ízben kifejthettem véleményemet a magyar társadalom perspektivikusan is egyik legnagyobb problémájáról a magyar cigányság helyzetéről, integrálásuk – vagy újraintegrálásuk – szükségességéről. Lásd például a júliusi Cigánykérdés c. posztot.” Ha valaki beüti blogom keresőjébe a „cigányok” vagy „cigánykérdés” szót, meggyőződhet róla, hogy azóta is foglalkoztat a probléma; a helyzetet meg a jövőt egyre sötétebben látom. Abban az öt évvel ezelőtti bejegyzésben – egyebek közt – két cigány szerzőtől is idéztem: két Jónás Tamás-szöveget és Péli Tamás két képét. Most egyet-egyet: A Jézus és Tamás c. képet csak átemeltem, a Gyerekrajz c. Jónás-verset most találtam (itt).

 És elhagyatnak akkor mindenek.
És visszajönnek gyűlölettel telve
a márványtáblákba vésett nevek,
nem tartanak igényt kegyelemre.
Rozsdás lesz minden fán a korhadás,
ezüstös fémmé változik a bőr,
szíven lövi magát az orvvadász,
s ellenőrizhetetlen ellenőr
kér jogosítványt múltról és jövőről.
Hátukra fordult hegyek kincsei
között üveggé dermedt fénysugár csörömpöl.
Lenyírt isten őszült hajtincsei,
ájult angyalok hullanak az égből.

***

Egy évvel később – egy Lennon-dal mellett – egy ajándékba kapott Kosztolányi-vers volt a karácsonyi bejegyzés. Nincs ott, hogy kitől, és ma csak igen nagy valószínűséggel sejtem az ajándékozót, a Kosztolányi-rajongó FiamMátét.

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

***

2011 karácsonyán ez a Chagall-kép köszöntötte látogatóimat. Most az adja az aktualitását, hogy pár napja néztem meg a Nemzeti Galéria Chagall-Ámos Imre kettős kiállítását. (Január 5-ig látható.) A Chagall-képek fantasztikusak, az Ámos önállóan is nagyszerű, és persze megrendítő az idővonalon egymás mellé tett két életút különbsége. (De a kiállítás hangzatos címével ellentétben Ámos nem „a magyar Chagall”. Ő a magyar zsidó Ámos Imre. Magyar és zsidó. Egyszerre. De ennek már semmi köze a művészethez.)

A bejegyzés egyébként egy jókívánsággal kezdődött:

Minden kedves barátomnak, látogatómnak, beszélgető- és vitapartneremnek szép karácsonyt és/vagy hanukát (a kettő akkor időben egybeesett), békés, boldog új évet kívánok!

***

Ezt a képet pedig tavaly karácsonykor tettem fel a blogra: ételosztás a Blaha Lujza téren.

Magyarország jobban teljesít.

 ***

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.
(1923. dec.)

    ***