Az előző rész nőkkel fejeződött be, velük is folytatom, mert megkülönböztetett helyet foglaltak el az életemben női barátaim.
„A nő mindig csak ebben a sorrendben lehet a férfi barátja: először pajtás, aztán szerető, és csak végül barát” – mondja Asztrov doktor Csehov Ványa bácsijában. Nos, nekem a második fázis kimaradt. Pedig mindhárom lányba, akiről most szó lesz, annak rendje s módja szerint szerelmes voltam, tettem kísérleteket, de talán túl könnyen is belenyugodtam a visszautasításba, s azontúl lényegében zavartalanul folytatódhatott, mélyülhetett el barátságunk. Legfeljebb néha-néha gondoltam arra, hogy…
Hármójuk közül már csak Hédi van meg, Zsuzsa pár éve meghalt, Kriszta pedig csaknem két évtizede egy hisztérikus jelenet során megszakította barátságunkat.
Hédi öt nap híján egy évvel idősebb nálam – „soha nem járnék nálam fiatalabbal”, végül is nem tudom ez volt-e a valódi indok, mindegy. Gimnázium után mindketten a már említett nevelőotthonban kezdtünk dolgozni (ő, úgy emlékszem, betegség miatt csúszott egy évet az iskolával), ott lettünk haverok, aztán barátok. Én lettem az esküvői tanúja, aztán a válóperes tanúja, aztán egyik gyermekének keresztapja, aztán megint válóperes tanúja. A figyelmes olvasó hiányolhat a sorból 1 db házassági tanúskodást – akkor éppen huzamosabb ideig külföldön voltam (lásd itt). És ő az egyetlen, akinek húzattam a cigánnyal, két alkalommal is, két különböző vendéglőben; hja, akkor még elég sok helyen zenéltek cigányok, és egy húszasért a prímás hajlandó volt az asztalunknál eljátszani: a „Debrecenbe kéne menni” kezdetű dalt. Merthogy éppen – tartósan – egy debreceni pasiba volt szerelmes, reménytelenül. Hédiékhez (egészen gyerekei születéséig) – mindkét házassága idején – szinte bármikor fel lehetett esténként ugrani, az ember elég biztos lehetett benne, hogy jó társaságot talál ott. Jó ideig, már egyetemistaként is, szinte minden szabad estémet ott töltöttem. A nagy társasági életnek különös ízt adott Edit néni, Hédi mamája, aki mindig jelen volt. Nem is tehetett másként, lévén, hogy egy hármas társbérlet egyetlen lakószobájában élt a lányával, aztán (egymás után két) vejével, majd unokáival. Edit néni fantasztikus ember volt, az ő típusára – sorsára – mondták akkoriban, hogy „jobb napokat látott”, vagyis a háború előtti gazdag polgári–dzsentri életből deklasszálódott. Művelt, olvasott dáma volt a romokon is, finom humorral, és hézagmentesen illeszkedett a huszonéves társaságba.
Zsuzsával az egyetem első napján ismerkedtem össze, csoporttársam volt. A Bölcsészkar akkor a Pesti Barnabás utcában (ma Piarista köz és Sapientia Szerzetesi Főiskola) volt, s az egyetemről a Váci utcában (megintcsak: akkor) egymás mellett sorakozó könyvesboltok valamelyikébe mentünk, hogy beszerezzük a kötelező irodalmat. Mentünk? Zsuzsa forgószélként szállta meg az üzletet, és évekig ez maradt a domináns benyomásom róla: elsöprő erejű forgószél. Körülötte is nagy társaság mozgott, sőt, több társaság is, amelyek csak néha érintkeztek. Izgalmas és mozgalmas egyéniségéhez képest ő nemcsak eredeti szakmánkhoz, a tanári pályához maradt hű, hanem az első munkahelyéhez is. Persze csinált mellette sok mindent – fordított, tolmácsolt, hiszen meg is kellett élni, és ő szeretett jól élni, például utazni. Bizalmas barátként neki is végigasszisztáltam a szerelmeit, amelyek általában rosszul végződtek, de ez nem töltött el elégtétellel. És nagyon sajnáltam – nem is értettem –, hogy végül egyedül maradt. Illetve értem: nagyon önálló ember, egyéniség volt. Fáj, hogy már csak volt.
Krisztával időben Hédi és Zsuzsa között, ugyancsak meghosszabbított kamaszkoromban találkoztam. Varsóban, egy villamoson. (Háttér itt.) Pingvin barátomnak volt az egyetemi csoporttársa és nagyon közeli barátja. (Nem lényeges, de tényleg „csak” a barátja.) Véletlenül ő is Lengyelországban turistáskodott, bár nem autóstoppal, annál ő kényelemszeretőbb volt. Napokkal a lengyelországi kiruccanás után én bevonultam katonának a távoli, egzotikus Kalocsára, és már nem tudom, hogyan és miért, de intenzív levelezésbe kezdtünk Krisztával, szerintem ő kezdeményezte. Ennek egyik pontján (5-6 hét után) szerelmet vallottam neki, amin ő nagyon megdöbbent és hárított. Ez nem akadályozta meg abban, hogy amikor röviddel később a kecskeméti Honvéd Kórházba kerültem, meglátogasson. Barátok lettünk, és ez a kapcsolat egyre inkább elmélyült. Végigélhettem nagy, romantikus szerelmét – történelmi háttérrel. Történt közben ugyanis 1968. Kriszta – barátaim többségéhez hasonlóan – addig is közel állt (politikailag is, szerelmi életét tekintve is) a 60-as évek közepétől főleg fiatalokból, egyetemistákból szerveződő szélsőbaloldali, maoista mozgalomhoz. 1968 tavaszán viszont egy prágai(!) diáktalálkozón megismerkedett a nyugat-németországi szocialista diákmozgalom, a Jusók egyik tübingeni vezető figurájával. Gerd a következő hónapokban, években rendszeresen megjelent kis Volkswagen Bogárjával Budapesten, és a dolognak házasság lett a vége. Kriszta tanúja ugyan Pingvin volt, de az esküvői bulit a mi (anyámék) lakásunkon és kertünkben tartották. Az egyetem után Kriszta kiköltözött az NSZK-ba, ahol újságíró lett, egy periférikus szélsőbal nyugat-berlini laptól a legtekintélyesebb konzervatív-liberális orgánumig terjedő pályán. Ez ennél egy kicsit bonyolultabb volt, mert közben két évet eltöltött a (maoista) Kínában is. Közben a politikai nézetei is szép lassan átalakultak, amit én röhögve figyeltem. De alapjában véve nem lehetett kifogásom: nagyon jó, alapos, tisztességes újságíró. A barátságunk jó két évtizeden át fennmaradt, valóságos tartalommal. Hogy aztán egyik pillanatról a másikra jóvátehetetlenül megszakadjon. Mert azt még nem mondtam, hogy minden jó tulajdonsága, szerethetősége, félelmetes esze mellett Kriszta hisztis. Emberek vagyunk.
Utolsó kommentek