Слава Україні! – vagyis Dicsőség Ukrajnának! -, akár ennyiből is állhatna egy, az Ukrajna elleni orosz agresszió kezdetének harmadik évfordulójára születő bejegyzés, kiegészítve esetleg a háborús pusztítás képeivel. (Meg hozzáfűzve, hogy elátkozom az „Ukrajna nevű területet” emlegető piócát.) De ez nem csak kevés lenne - a bejegyzés címe is mást, más megközelítést sugall -, hanem pontatlan is. Az orosz agresszió 2014-ben kelet-ukrajnai – egyébként többségében orosz lakosságú – területek és a Krím elfoglalásával kezdődött, amit a világ nagyjából tudomásul vett, akárcsak hat évvel korábban Grúzia megtámadását és megcsonkítását. Hát istenem, így jártak…
Blogom olvasói korábbi posztjaimból már értesülhettek Oroszország és Ukrajna, az oroszok és az ukránok iránti személyes elkötelezettségemről (ezek közül egyet-kettőt csatolok majd ehhez a bejegyzéshez – ha el nem felejtem.)
Szóval, amiről most írni akarok, az az, hogy mi a viszonya az Ukrajnán kívüli világnak ehhez a háborúhoz. Kezdjük Oroszországgal! A dolog nagyon egyszerűnek tűnik: Vlagyimir Putyin – minden jel szerint maga mögött tudva az orosz társadalom többségének, benne a katonai vezetésnek a támogatását –, az Orosz Birodalom (lehetséges mértékig való) helyreállítására törekszik. Ezt a birodalmat mintegy hetven évig Szovjetuniónak hívták, de ez most mellékes. Oroszország Nagy Pétertől, vagyis a 18. század elejétől egyre jobban kiterjedve elsősorban mérhetetlen területe és katonai ereje révén vált birodalommá. Apropó „mérhetetlen”, essünk túl a kötelező – és mélyen igaz – Tyutcsev-idézeten:
„Oroszországot, ész, el nem éred;/méter, sing sose méri fel:/külön úton jár ott az élet -/Oroszországban hinni kell!” (Szabó Lőrinc ford.)
Merthogy a birodalomhoz birodalmi – pravoszláv-keresztény (Dosztojevszkij, Szolzsenyicin…) vagy éppen világforradalmi (Lenin…) – tudat tartozik. De persze nemcsak az, hanem a birodalmat növelő, de legalábbis megőrző stratégia és az azt biztosító politikai és katonai erő. Amikor Putyin a 20. század – orosz szempontból – legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió szétesését, akkor nyilvánvalóan nem a kommunizmust siratta, hanem a birodalmat, és szorosan stratégiai szempontból az addig az orosz központi területeket is védő Ukrajna, Belarusz, a kaukázusi és közép-ázsiai köztársaságok elvesztését. A soha nem bizonyított politikai legenda szerint az 1989, decemberi máltai találkozójukon Bush amerikai elnök megígérte szovjet partnerének, Gorbacsovnak, hogy a NATO fegyveres erői nem fognak megjelenni a szovjet határoknál; ez először a függetlenné váló balti államok NATO-tagságával dőlt meg. De ez még katonailag tolerálható volt Oroszország számára. Amikor azonban 2008-tól már Ukrajna EU- és NATO-tagsága került szóba, és 2014 elején a kijevi tömegtüntetések megbuktatták az oroszbarát – kelet-ukrajnai bázisú – Janukovics elnököt, az orosz vezetés (és nem csak Putyin!) közvetlen fenyegetést érzett. Nemcsak azért, mert a Kijev központjában, a Majdanon tüntetők között megjelent Viktoria Nuland amerikai külügyi államtitkár-helyettes, hanem mert orosz stratégiai nézőpontból a síkvidéki Ukrajna elvesztése Moszkváig szabaddá teszi az utat a NATO-harckocsik előtt. (Az Ukrajna elleni támadás tanúsága szerint az orosz katonai doktrína még 2022-ben is a tankhadosztályok központi szerepéből indult ki.) Mint az az orosz támadás visszaveréséből kiderült, Ukrajna és a Nyugat csak látszólag maradt tétlen 2014 után, fegyverekkel, katonai tanácsadókkal és információkkal látták el Kijevet, és ismét felmerült Ukrajna NATO-csatlakozása. Erre volt válasz az orosz támadás, a lényegében sikertelen, de pusztító háborúvá váló „különleges katonai művelet”. Rövidre fogva: Oroszország nem tud és nem akar lemondani Ukrajnáról (meg Belaruszról), és szándékától csak erővel lehet eltéríteni. Azt viszont nem gondolom, hogy ezen túlmenő katonai céljai (kelet-közép-európai, pláne nyugat-európai NATO-országok megtámadása) lennének.
Mi a Nyugat szerepe mindebben. Szerintem nemcsak most – Trumppal – nincs, hanem nem is volt egységes nyugati (és most ide számítom a keleti NATO-országokat is) álláspont, politika, pláne nem stratégia, s részben ennek is vált áldozatává Ukrajna. Az USA elsősorban világpolitika riválisnak – igaz, megkopott fényű és potenciájú vetélytársnak – és potenciális katonai ellenfélnek tekinti Oroszországot. (Ebben csak rövidéletű epizódot jelentett Obama „restart” kísérlete.) Ukrajna leválasztása, pláne valamilyen formában a nyugati szövetségi rendszerbe való bevonása elemi érdeke az Egyesült Államoknak. Ugyanakkor ismét kísért – és Trumppal megerősödik – a 70-es évek háromszögpolitikája: akkor Nixon játszotta ki Kínát a Szovjetunóval szemben, most úgy tűnik Moszkvára tekintenek lehetséges szövetségesként a fő vetélytárs Peking ellen.
Európában a balti államok történelmi tapasztalataik alapján állandó egzisztenciális fenyegetésnek tartják Oroszországot, és 2022 februárja után csatlakozott hozzájuk Lengyelország, s ma ez a blokk az Oroszország ellen harcoló Ukrajna legelkötelezettebb támogatója. Ugyanakkor a nagy nyugat-európai államok, élükön Németországgal, elsősorban gazdasági partnernek tekintették Oroszországot, miközben a három éve kezdődött háború előhívta a – három évtizedre háttérbe szorult – veszélyérzetüket.
Az akár egy ország számára is egymással ütköző politikai, gazdasági és katonai megfontolások magyarázzák a Nyugat „hozzon is, meg ne is, adjon is, meg ne is” szankciós, illetve támogatási politikáját Oroszországgal, illetve Ukrajnával szemben.
És most jött Trump, aki – racionálisabb napjain – üzleti alapokra akarja helyezni az ukrajnai háborút, amikor őrültebb, akkor orosz ügynökként működik.
*
Ukrajna, Európa és a Putyin-projekt
Történelem, politika - és tragikus elmebaj
Dosztojevszkij háborúról, Európáról, Oroszország küldetéséről
Utolsó kommentek