Párizsban az ember legszívesebben minden idejét múzeumokban, képtárakban töltené. Párizsban az ember legszívesebben minden idejét az utcákon sétálva, bámészkodva töltené. Párizsban az embernek nincs "minden ideje" – egyáltalán: semmire nincs elég ideje –, így aztán tök mindegy, mit csinál. Ott van.

A múzeumokat tekintve két kiindulópontunk volt. Az egyik, hogy már öregek és bölcsek vagyunk, így tudjuk, hogy nem lehet mindent megnézni. A másik, hogy tíz éve, amikor tíz napot töltöttünk itt, a legfontosabbakat láttuk, most meg csak négy napunk van. A Louvre-ba persze megint elmentünk – pénteken este tízig van nyitva –,  a Szamothrakéi Niké meg a Botticellik köszönik, jól vannak. A céltudatos szelektálással kiválasztott régi ismerősök mellett két újdonságba is botlottunk: az egyik az olasz  arte poverás Michelangelo Pistolettónak a legváratlanabb helyeken felbukkanó, a klasszikus alkotásoknak fityiszt mutató szobrai, tükrei, asszamblázsai (kicsit bővebben itt). A másik a Louvre új,  az iszlám művészetnek szentelt, részben földalatti szárnya:  A palota egyik belső udvarát fedő, talán beduin sátort mintázó, hullámzó, aranyszínű fémlepel tető kívülről nekem speciel nem tetszett, de belülről nagyon szép – akárcsak a kiállítás.

Mindenesetre ez is azt a nagyvonalúságot, képzelőerőt és merész ízlést bizonyítja, amivel az Eiffel-torony vagy éppen a Beaubourg  (Centre Pompidou) óta Párizs bámulatba ejti az embert. A következő nagy attrakció feltehetőleg a (néhai) Les Halles  és a Saint Eustach-templom mellett most épülő új városközpont, amiből egyelőre a darukon és konténereken kívül csak egy monumentális szobor látható. Szombaton Múzeumok éjszakája:  20 percet kell csak sorba állni a Musée d'Orsay előtt, s a különleges alkalomból nem kedvenc impresszionistáinkat néztük meg, hanem egy időszaki kiállítást " "L'Ange du Bizarr  – az angol cím: The Angel of the Odd vagyis kb. A furcsaság angyala –  A sötét romantika Goyától Max Ernstig címmel. Sok minden belefért, Milton Elveszett paradicsom-ának illusztrációitól a szimbolistákon, a tényleg sötét Alfred Kubinon át a szerintem kifejezetten játékos és vidám Paul Klee-ig, továbbá  Murnau-, Hitchcock- és Lugosi Béla-filmrészletek. Pótoltunk két nagy adósságot, amire annak idején már nem volt energiánk: az Orangerie a fantasztikus Monet-kkal (aztán három nap múlva Giverny-ben Monet csodálatos kertje és háza – szenvedélyes kertész volt, egy teljes könyvszekrényt töltenek meg a kertészeti enciklopédiák, szakkönyvek, folyóiratok több évtizednyi bekötött példányai), és a nem kevésbé csodálatos Rodin Múzeum. Futottak még: Centre Pompidou kortárs kiállításokkal és a Louvre melletti Iparművészeti Múzeum. Volt egy különlegesség: akárcsak tíz éve, most is a Montmartre-on volt a szállodánk, s a kivételesen zavartalanul napsütéses vasárnap délelőtt ott sétáltunk. Szokásos turistanyüzsi, utcai képzőművészek és "művészek", bazár és elegáns galéria, jobb sorsra érdemes iskolások parádézása (a képen nem látszik, de a háttérben álló lányok dobolnak. A nevezetes Bateau-Lavoir-on, Picasso, Modigliani stb., stb. egykori műteremházán még ma is ott van egyik utolsó lakójának, távoli rokonomnak, a tizennégy éve halott Rozsda Endrének a névtáblája. A fentebb említett különlegesség viszont a  Montmartre Múzeuma és a hozzá csatlakozó Renoir-ház és kert volt; a múzeumban pedig Chat Noir címmel a zenés-táncos – és árnyjátékos! – párizsi kávéház-mulatók története, a műfaj itt született, a Montmartre-on, megteremtőinek képzőművészeti és irodalmi kapcsolataival. Jó, Renoirról, Toulouse-Lautrecről meg Apollinaire-ről tudja az ember, de hogy még Jarry és az Übü király is innen, a Montmartre-ról jön...  Valamint a Párizsi Kommün, ami szintén itt kezdődött, mint azt a kiállítás büszkén hirdeti.

Múzeum - kincsekben gazdag múzeum - persze nem csak Párizsban van. Idén Marseille - és vele Provance - Európa (egyik) kulturális fővárosa. (A másik Kassa.) Az első nagy kiállítások már bezártak, az újak június végén nyitnak, már azokat rendezték; Aix-en-Provance-ban a Granet Múzeum filiáléjában a mindössze harmadik éve látható Jean Planquet gyűjtemény így is csodás Renoirokkal ajándékozott meg - mint a múzeum természetesen kizárólag franciául olvasható honlapja fogalmaz - en passant némi Van Gogh, Bonnard, Braque, Dufy, Klee, Dubuffet mellett. A kulturális főváros programból végül is egy két nappal korábban megnyílt marseille-i kiállítást láttunk. A Kortárs Művészeti Múzeumban [mac] Le Pont - A híd - programatikus címmel rendezett nemzetközi tárlaton negyven ország művészei vannak jelen, erős kelet-európai, benne hangsúlyos román és albán részvétellel; az egyetlen magyar a berlini Bauhaus Archivum által küldött Moholy-Nagy- alkotás: egy pár perces dokumentumfilm az 1929-es Marseille-ről. Kortárs művészetről és konzervatív befogadóról (rólam) lévén szó, a benyomásaim amúgy elég vegyesek voltak; a legnagyobb hatást az tette rám, amikor egy a gazdag és szegény világ különbözőségét, s az ebből fakadó migrációt graffitiken ábrázoló plexiüveg falak előtt a földön ülő 8-10 éves iskolás gyerekek egy átszellemülten magyarázó tanár bácsival együtt értelmezték a feliratok és karikatúrák jelentését.

S végül három nizzai múzeumi élmény. Az ugyancsak nagyobb kiállításra készülő, s ezért csak felében-harmadában látogatható Szépművészeti Múzeum lényegében érdektelen termeiben egyszercsak a Karinthy Frigyesből (Így irtok ti) - és csak tőle - ismert Baskircsev Máriába botlottunk. Mármint az őt ábrázoló szoborba. S kiderült, hogy nemcsak írt, hanem festett is. Ennél azért nagyobb élmény volt a Modern és Kortárs Művészeti Múzeum lenyűgöző épülete, tetején az Édenkert terasszal. Azért az a gyűjtemény se rossz, ami látható benne, különös tekintettel az általam korábban soha nem hallott Niki de Saint Phalle valamint Yves Klein műveire és élettörténetére.

A harmadik a Chagall Múzeum, amelyet ő maga tervezett bibliai tárgyú festményei számára. Ehhez nincsenek jelzőim.