Döbbenetes könyv, fantasztikus élmény. Kóborlás Kelet-Angliában, valamint a világtörténelemben és –irodalomban.

Az utolsó fejezet így kezdődik:

„Thomas Browne egyik hátrahagyott iratkötegében, amelyben különféle írások találhatók a haszon- és dísznövénykertészetről, a Brampton melletti urnamezőről, mesterséges dombok és hegyek kialakításáról, a próféták és szent evangélisták említette növényekről, Izland szigetéről, az ószász nyelvről, a delphoi jós adta válaszokról, a Megváltónk által fogyasztott halakról, a rovarok szokásairól, a solymászatról, az öregkori kóros étvágy egy példájáról és még sok minden másról, van egy

M U S Æ U  M  C L A U S U M

o r

B i b l i o t h e c a    A b s c o n d i t a

címmel ellátott katalógus is, különös könyvekkel, képekkel, régiségekkel és egyéb furcsaságokkal, amelyek közül egyik-másik valóban a Browne által összehordott ritkasággyűjtemény része lehetett, a legtöbbjük azonban nyilvánvalóan egy tisztán képzeletbeli, pusztán az ő fejében létező és csak a papírra vetett betűkön át megismerhető kincsestárból való. Ez a Musaeum Clausum, amelyet Browne rövid, ismeretlen olvasójához intézett előszavában a Musaeum Aldrovandinak, a Musaeum Calceolarianumnak, a Casa Abbellittának és a Rudolf-féle prágai és bécsi Repozitóriumnak saját idejében messze földön híres természeti és művészeti gyűjteménye mellé helyez, ritka nyomatai és iratai között tartalmaz többek között egy bajor hercegek tulajdonából származó, Salamon királytól eredő értekezést a gondolkodás árnyairól, a XVII. század két legtudósabb asszonyának, a sedani Molineának és az utrechti Maria Schurmannak héber nyelvű levelezését, valamint a tengerfenék botanikájának kompendiumát, amely mindent, ami a tengerfenék sziklahegyein és völgyeiben nő, valamennyi algát, korallt és vízipáfrányt, emberi szem nem látta, meleg áramlatok átjárta bokrot s passzátszelekkel egyik kontinenstől a másikig úszó növényszigetet részletesen leír és ábrázol. Browne képzeletbeli könyvtára tartalmazza továbbá a világutazó marseille-i Pütheasz Sztrabón által is idézett beszámolójának azt a töredékét, amelyikben az áll, hogy a levegő messze fönn északon, még Thulén is túl, zselészerű medúzákhoz és fátyolos csigákhoz hasonlóan kocsonyás állagú és fullasztóan sűrű, valamint Ovidius Naso egyik költeményét, written in the Getick language during his exile in Tomos, amelyet viaszosvászonba tekerve Magyarország határán, Sabariában találtak meg, azaz pontosan ott, ahol az elbeszélések szerint Ovidius vagy azután, hogy kegyelmet kapott, vagy azután, hogy Augustus meghalt, a Fekete-tengertől hazafelé jövet elhunyt…” (Blaschtik Éva ford.)

Ez három mondat volt.

Az egy dolog, hogy korábban „természetesen” soha nem hallottam Thomas Browne-ról, a 17. századi polihisztorról, de W.G. Sebaldról, erről az angliai német íróról sem, akit a Nobel-díjtól talán csak az fosztott meg, hogy 57 évesen, egy vezetés közbeni szívroham következtében autóbalesetben meghalt. (Sebaldról például itt.) Mondjuk, az utolsó négy év tényleges irodalmi Nobel-díjasainak a nevét se hallottam korábban, és – ami egy hozzám hasonló sznobtól igazán furcsa – a mai napig se olvastam tőlük egy sort se. (Ezt nem dicsekvésnek szántam.)

Közbevetőleg, de nem mellékesen: A Szaturnusz-gyűrűit Attila barátomtól kaptam születésnapomra. Néhány nap (és három évtized) választja el egymástól a születésünket, ezért a két nevezetes dátum között együtt ebédelünk és kicseréljük könyvajándékainkat. Ide tartozik az is, hogy tegnap rövid e-mailvitát folytattunk (kezdtünk?) arról, hogy az életünket a véletlenek vagy determinációk alakítják. E vitának nem volt köze a könyvekhez, de véletlenül nagyon is kapcsolható Sebald könyvéhez, amelyben szinte minden és mindenki logikusan függ össze mindennel/mindenkivel; helyek, dolgok, történetek, emberek logikusan következnek egymásból. A könyv fent idézett utolsó bekezdése egyébként a továbbiakban főleg az időnként elképesztő arányokat öltő selyemtermesztéssel (nekem furcsa ez a könyvben használt szó, minthogy a „termesztés” szerintem inkább növényekre vonatkozik, és valójában a selyemhernyó-tenyésztésről, illetve a selyemkultúráról van szó) foglalkozik, az ókori Kínától a hitleri Németországig, kitérve ennek a többi közt 16-17. századi franciaországi és angliai hugenotta vonatkozásaira is. Nekem meg most felrémlett, hogy iskoláskoromban (50-es évek), mintha nálunk is lett volna ilyen kampány (vagy mánia?): osztálytársaim a padláson, itatóspapírokon (értik még ezt a szót a mai huszonévesek?) selyemhernyót tenyésztettek, mert a gubókat az állam felvásárolta. Rémlik, hogy én is belekaptam, de aztán pillanatok alatt elment tőle a kedvem, mert hihetetlenül sok eperlevél begyűjtésére lett volna szükség hozzá.

Folytatva a személyes szálat, kellő nagyképűséggel mondhatom, hogy A Szaturnusz gyűrűi szerkezete, sémája voltaképp ugyanaz, mint az én (valahai) Séta–történeteimé. Az „Angliai zarándokút” alcímet viselő könyvben Sebald a kelet-angliai Suffolk megyében barangol, tengerparton és kopár síkságon, és a látványról, a helyekről eszébe jut valami vagy valaki. A tájleírásból abszolút logikusan lépünk át például Joseph Conrad (eredeti nevén Józef Teodor Konrad Korzeniowski) élettörténetébe, a Belga-Kongóban elkövetett szörnyűségekre, hogy onnan aztán átszökelljünk a kínai ópiumháborúk és a tajping felkelés sok tízmillió halottjára.

Élvezetes, lebilincselő, de nem könnyű olvasmány, nemcsak a néha féloldalnyi mondatok miatt, hanem mert állandóan muszáj felugrani a fotelből és a lexikonban vagy az interneten utánanézni, hogy ki vagy mi is az pontosan, akiről, amiről Sebald mesél. E téren külön is hálás vagyok neki, amiért tegnap egy fantasztikus Borges-elbeszéléssel – a képzelt világot teremtő, klasszikus (de általam nem ismert) Tlön, Uqbar, Orbis Tertius-szal, majd annak (analóg, papíralapú) elolvasása után a róla szóló wiki-szócikkel – meg kellett szakítanom a Szaturnuszt.

Sebald – nehezen meghatározható műfajú – könyvében kevés az ember – úgy értem, az élő ember, akivel az író-elbeszélő a „cselekmény” (barangolás) közben találkozik, és a táj is általában kietlen, pusztuló. Takács Ferenc irodalomtörténész – nagyon informatív – recenziójában azt írja: „az egyetemes megsemmisülés melankóliája lengi be” a történetet. Ez is ott van, kétségtelenül. Számomra azonban maradandóbb az élvezet, amit kultúrtörténetben ad.