Talán EfPetinek az előző bejegyzéshez fűzött megjegyzése hatott rám serkentőleg, hogy hosszabb szünet után most visszatértem ehhez a sorozathoz. Szépen sütött a nap, így uszoda helyett ma is inkább sétáltam.
Séta-tűnődéseim első stációja éppen az időjárás volt, amely inkább egy hűvös márciusra emlékeztetett, noha ma van a csillagászati tél első napja. Ehhez képest tegnap este hosszan villámlott és dörgött (gondolom, volt, ahol esett is). Ez egyben az év legrövidebb napja. Meg Sztálin elvtárs születésnapja. Mármint a hivatalos. Ugyanis a grúziai Gori egyházi anyakönyvében és más korai dokumentumokban december 18. – illetve a Julián naptár szerinti december 6. – szerepel; csak 1922-től, amikor az SZK(b)P főtitkárává választották, jelent meg a december 21. születési dátumként, s az évszám 1878-ról 1879-re változott. A születésidátum-változtatás oka máig vita tárgya, egyesek szerint még ifjúkorában, Szoszo Dzsugasviliként hamisított dokumentumot, hogy elkerülje a katonaságot. Mindegy, ahogy a vicc mondja: „nem ezért tiszteljük”. Az év legrövidebb napja Sztálin születésnapja, az én (52 éve halott) sztálinista apámé pedig az év leghosszabb napja, június 21.
Kommunistákról még lesz szó.
*
Úgy döntöttem, hogy a Várba sétálok fel, ehhez a Szilágyi Erzsébet fasoron indultam el. Útközben elhaladtam egy söröző-kávézó-kocsma mellett (valahogy még sose ültem be), amelynek a portálját mindig jópofa feliratok ékesítik. A mai találat: „Az alkohol nem válasz, de segít elfelejteni a kérdést”. Nekem ma ugyan már a kérdés se jutott eszembe, de azért most (már itthon, ezeket a sorokat írva) mindenesetre felhajtottam egy kupica házi szilvapálinkát (nem én főztem, ezzel is passzív rezisztenciát tanúsítva az Orbán-rendszerrel szemben), noha a tegnap esti baráti társaság egyik – orvos – tagja azt állította, hogy a házilag főzött pálinka mérgező, mert 70 százalékban metilalkoholt tartalmaz. Nem tudom, sose voltam jó a százalékszámításban…
Szóval, hogy az alkohol segít felejteni. Nekem sose segített. Ezzel kapcsolatos tinédzserkori emlékem, hogy valahányszor azzal mentem buliba, hogy most majd – szerelmi vagy egyéb – bánatomban jól berúgok, legfeljebb addig jutottam el, hogy a gyomrom kikészült, de a fejem tiszta maradt. Igaz, egy kiadós hányás elvonja az ember figyelmét a szerelmi bánatról…
S hogy legyen valami vezérfonal az elbeszélésben: inni, egy hajtásra egy vizespohárnyi vodkát, szovjetunióbeli diákévemben tanultam meg. Azóta e téren is csak felejtettem.
*
A Vár, a Várnegyed szép – sokadszorra is képes vagyok gyönyörködni benne. A 60-as, 70-es években barátaimmal sörözni, vacsorázni is fel-fel jártunk ide, a Fortunába, a Régi Országházba, a Fekete Hollóba, pedig egyikünk se volt különösebben jól eleresztve, a Ruszwurmba is be-be tértem sütizni. Ma már ez elképzelhetetlen, az árak a külföldiekhez igazodnak. Nekem maradnak az utcák, a házak, az emléktáblák.
A Szentháromság téren, a Hilton Szállóval szemben áll a ma Magyarság Házának nevezett épület. Már a nevétől feláll a hátamon a szőr, nemhogy a benne lévő intézményektől, a Nemzetpolitikai Államtitkárságtól a Nyelvstratégiai Intézetig. Egy alig kibetűzhető emléktábláról most tudtam meg, hogy száztíz évvel ezelőtt a Pénzügyminisztérium számára épült Fellner Sándor tervei alapján. Az „én időmben” a Műszaki Egyetem kollégiuma volt (egyébként 1954-től 1982-ig); én ugyan bölcsész voltam, de jártam itt, Illés-koncerten. Illetve… Lehet, hogy összecsúsznak a dolgok. 1967-72 közti egyetemi éveimben minden vizsgaidőszakot, kabalából is, kedvenc zenekarom, az Illés koncertjével nyitottam. Na most, ha jobban belegondolok, ők a Bercsényi utcai Műszaki kollégiumban kezdtek (ott nem jártam), aztán meg a Fehérvári úton, az FMH-ban játszottak - én ott hallottam őket többször, erre világosan emlékszem. Viszont: volt az első magyar rock- vagy beatfilm, az Ezek a fiatalok, s az ebben a Szentháromság téri kollégiumban tartott Illés-koncerttel kezdődik. Az 1967-ben készült film fenn van a Youtube-on, és a bugyuta történet ellenére érdemes megnézni, elsősorban persze a zene miatt, de kordokumentumként (öltözet, hajdivat, városkép) is érdekes.
*
A Tóth Árpád sétányon mentem – szélvédett hely, a padokon öregek (még nálam is öregebbek) napoztak – a Dísz térig, ahol a Köztársasági Elnöki Hivatal (jelenleg Áder-palota) két figyelemre méltó dologgal szolgált. Az egyik, hogy – ellentétben az Országházzal – a magyar mellett kinn van rajta az EU-zászló is. (A Parlament épületét egyébként törvény mentesíti a minden közintézményre vonatkozó kötelezettség alól, miszerint a magyar zászló mellé – szembeállva annak baloldalára – ki kell tűzni az EU-lobogót. Nem kötelező tehát, de lehet. Lehetne.) A másik, hogy a palota előtt, egymástól 5-6 méterre álló két díszőr fesztelenül, hangosan társalgott egymással. Bezzeg a főbejáratnál, a Sikló felőli oldalon álló őrök feszes vigyázzban álltak.
*
A gyönyörűen helyreállított, ám egyelőre tökéletesen funkciótlan Várkert Bazárba sétáltam le. Föntről is szép látvány. A nagy, kövezett terasz megintcsak emlékeket ébresztett: hajdan az volt az Ifjúsági Park. Nem tudom, hányszor jártam ott, nem sokszor, de van egy utólag is pontosan behatárolható emlék: 1964. szeptember. Negyedik gimnazista voltam, de nem ez a lényeg, hanem, hogy KISZ-vezető is voltam (alapszervezeti, vagyis osztályszinten), és ilyen minőségemben előző nyáron valami táborban voltam, fogalmam sincs már, hogy hol, és hogy ott mi történt. Amire emlékszem: a nyári szünet után, szeptemberben az Ifiparkban találkoztunk néhányan táborozók. Jaffának nevezett (mű)narancslét vagy meggylét, esetleg málnaszörpöt ihattunk, de mindenesetre olyasmit, amihez papírba csomagolt szívószál járt. Valahol a padláson, egy dobozban még megvannak a szívószálpapírok, amelyeket dedikáltattam a többiekkel. Beszélgettünk, és politizáltunk. Azokban a hetekben-hónapokban, júliustól szeptemberig (ezért tudom pontosan behatárolni az eseményt), a nemzetközi kommunista mozgalom három legendás alakja halt meg: Palmiro Togliatti, az Olasz, Maurice Thorez, a Francia Kommunista Párt főtitkára és Elisabeth Gurley Flynn, az USA KP elnöke. És mindhárman a Szovjetunióban (illetve Thorez egy Jaltába tartó szovjet hajón). A hruscsovi olvadás korszakában már tudhattunk egyet s mást a kommunista mozgalom történetéből, ezért az ifjú (és öntudatos ifjúkommunista) társaságnak – vagy egy részünknek? – meggyőződésünk volt, hogy ez nem lehet véletlen. „Jó, rendben van, hogy a mozgalom érdekében meg kellett szabadulni tőlük, de miért ilyen ügyetlenül, ilyen gyanút keltően?” – mondta valamelyikünk. Még az is lehet, hogy én; bizony isten nem emlékszem, de lehet…
(Semmi jelentősége, de feltehetően az történt, hogy a külföldi kommunista vezetők a Szovjetunióban számíthattak ingyenes, csúcsszintű orvosi ellátásra, az időbeli egybeesés pedig véletlen volt. De a történet nem is róluk szól.)
*
Sétálni jó.
A sorozat korábbi darabjai:
2. Vadaskert
Utolsó kommentek