Vannak helyek, amelyekről az ember azt hiszi, jól ismeri, mindent tud róla. Pedig... A múlt vasárnap a Margit-szigeten sétáltam, és sok olyan részletre felfigyeltem amire eddig nem, pedig bő félévszázada járok ki oda. Aztán a bejegyzésre készülve belenéztem a Wikipédia szócikkébe, és szemem-szám elállt. Töméntelen új - és érdekes! - információ. Mert jó, azt tudja az ember, hogy "Nyulak szigete", de azt, hogy ez valószínűleg egy középkori elírásból származik? A hajdani név a Margit-legendát latinul lejegyző Ráskai Leától maradt ránk; a "nyulak szigete" latinul Insula leporum, de neves régészünk, Trogmayer Ottó feltevése szerint ez eredetileg Insula leprorum vagyis "leprások szigete" lehetett a középkorban itt állt ispotály nyomán. És ha már történelem: 1814-ben állítólag itt találkoztak a Napóleon elleni szövetség vezetői: I. Sándor cár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Ferenc osztrák császár és magyar király. Erről se hallottam még. Egyébként úgy kerültek ide, hogy a sziget akkori tulajdonosának, József nádornak a felesége Sándor cár húga, Anna Pavlovna nagyhercegnő volt. A nádor (latinul: palatinus) emlékét őrzi a sziget egy későbbi elnevezése: Palatinus-sziget, s ezért Palatinus a strand, a Pala.
De tartsunk rendet, sorrendet! A Margit hídról besétálva - minthogy a szökőkút még nem működik, az "átkosban" általában április 4-én (na, mi volt akkor?) indították meg - a Centenáriumi emlékmű fogadja a látogatót. 1972 óta áll, én mégis most először mentem egészen közel, és böngésztem az egymásba fonódó két bronzpalást belsejében a Budapest addigi száz évére utaló tárgyakat, feliratokat, jelképeket. Ha a képről nem lenne kivehető, a tábla felirata: "Vigyázz, ha jön a vonat!" Vannak más feliratok is, például "Tisztelet a munkának!" áll az emlékmű tervezőinek (Kiss István szobrász, Szabados Antal építész) és a megvalósítóinak neve felett. Ez balra lent látható. Vele szemben pedig az egyetlen rongálás: valaki letörte a Budapest felszabadulásának évfordulójára emlékező plakett egy darabját. Akkor itt és most újra elmondom, juszt is: 1945. február 13-án Budapest felszabadult. (És ha már úgyis benne vagyok a "komcsi propagandában": a sziget 1908-ig a Habsburg család magántulajdona volt, utána belépődíj mellett látogatható közpark, és a Tanácsköztársaság idején tették ingyenessé, május elsején nagy majálist rendezve a proletárgyerekeknek. A Tanácsköztársaságnak - mint drc figyelmeztetett - egyébként ma, március 21-én van az évfordulója.)
*
A főúton balra az első látványosság az Úttörő Stadion. Igaz, most nem így hívják, hanem Margitszigeti Atlétikai Centrum, meg nagyon másképp is néz már ki, de nekem ez az Úttörő Stadion. Már a háború előtt is volt itt sportpálya, de elpusztult, s az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozóra építették fel helyén az Úttörő Stadiont. Hozzá fűződő legemlékezetesebb (nem igazán pozitív) élményem az 1963-as első Országos Sportnapok. Itt látható kitűzőjét most 500
forintért árulják egy numizmatikai site-on. Az OSN azon kísérletek egyike volt, hogy nálunk is meghonosítsák a Szovjetunióban és más szocialista országokban is népszerű szpartakiád intézményét. A nyitó esemény egy olyasfajta tornaünnepély volt, amilyeneket ma legfeljebb észak-koreai híradófelvételeken lehet látni. Színes dresszbe öltözött, különféle színű kendőket lobogtató rengeteg fiatal hajt végre egyszerű gyakorlatokat, formáz élőképeket. Önként lehetett jelentkezni, és én, aki ügyetlen voltam, és gyűlöltem a tornaórákat, azt hiszem a jobb jegy ígéretéért vettem részt. Meg persze a lógási lehetőségért. Az Úttörő Stadionban gyakoroltunk, sok százan, de az "előadás" a Népstadion csodálatos és "szent" gyepén volt. A mostani atlétikai centrum Iharos Sándor nevét viseli; én Iharost még kisgyerekként a Népstadionban láttam futni valamely nagy jelentőségű focimeccs szünetében. Apám vitt ki, ahogy a legendás, 7:1-es magyar-angolra is.
A sportnál maradva és visszatérve a Szigetre, a következő állomás a Hajós Alfréd tervezte Sportuszoda (sokat jártam oda, úszni is, úszóversenyeket meg vízilabda meccseket nézni), de igazából arra emlékszem, hogy a kora reggeli úszás után a - ma is szinte ugyanúgy kinéző - közeli pavilonban pogácsát és kakaót reggeliztem. A Sportuszoda mögött volt a Vörösmarty kertmozi. A multiplexek megjelenéséig itt volt Budapesten a legnagyobb vetítővászon, de az élményhez persze a szúnyogok is hozzátartoztak, amit sűrű cigarettafüsttel próbáltunk kivédeni. Természetesen ma már egyetlen ott látott kalandfilm címére se emlékszem, arra viszont igen, hogy 1980-ban az akkor alakult Rock Színház itt mutatta be az Evita c. rockoperát, Kovács Krisztával és Szakácsi Sándorral a főszerepben. Kicsit tovább menve, ha omladozva is, de még állnak az egykori Dózsa Teniszstadion tribünjei. Ide is jártam, amikor Gulyás, Szőke, Baranyi, Machán, aztán Taróczy játszott Davis Kupa meccseket. Valahol ennek a közelében volt egy lovaspálya, ahol díjugrató versenyeket rendeztek - azt is szerettem. Nézni, persze.
*
Kisiskolás korom barátaival, Bandival és öccsével, Lacival kezdtem a Szigetre járni. 
Vadaspark, kolostorromok, Víztorony, aranyhalas-tó - ezek voltak a kötelező megállók. A fénypontot természetesen a dominikánus kolostor romjai jelentették, amelyek akkor még romobb romok voltak - igen, "annak idején" minden "olyanabb" volt -, a falmaradványok nem voltak ilyen szépen lezárva, nem állt középen ez a kis kápolna, és természetesen nem volt még az az acélhíd, amiről a turista most kukkolhat és fényképezhet. Viszont bokrokkal volt benőve, ami még romantikusabbá tette a helyet, és persze mászkáltunk a falakon (szinte biztos vagyok benne, hogy ki volt írva: veszélyes és tilos); nem értem, most szinte senki nem mászott fel rájuk.
*
A Víztorony (1913-ban épült az akkor forradalminak számító vasbeton-technológiával) közelében húzódik a Művész sétány a szobrokkal. Valahol azt olvastam, hogy a 60-as években a Városligetből telepítették át őket. Az az igazság, hogy szerintem a kőszobrok a jobbak itt, a bronzportrék (kivétel Vilt Tibor zseniális Madách-a, amire nincs ráírva se az alkotó neve, se a szobor címe), valahogy kevéssé illenek a fák közé. De mindenképpen melengető érzés sétálni köztük. Lehet, hogy sznobizmus, nem tudom.
Persze muszáj kimondanom azt a közhelyet is, hogy az egész Margit-sziget egy gyönyörűséges park. 
És ha már az emlékmű kapcsán szó esett a munka tiszteletéről, jóleső érzés volt látni, hogy megemlékeznek a Sziget "első" kertépítőjéről. Így, lomb nélkül is gyönyörűek a platánok és a tölgyek (meg a többi, aminek persze nem tudom a nevét). S ha fák, akkor - jó sznobhoz illően - Arany János, aki élete utolsó éveiben a Sziget fái alatt töltötte a nyarakat:
A tölgyek alatt
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.
(A teljes vers itt olvasható)
Emléktábla-mániásként (megint?) elolvastam a vízesés és a halastó létrehozójának, Zsigmondy Vilmos bányamérnöknek, "a hazai mélyfúróipar megteremtőjének" a márványtábláját, aki "saját kezdeményezése alapján 118.5 méter mélyből fakasztott itt artézi vizet 1867. március 3-án". Egészében is Zsigmondy nevéhez fűződik a Margit-sziget fürdőkultúrája: a mai Thermál Szálló helyén létesült az első gyógyfürdő, amelyre alapozva épült meg az Ybl Miklós tervezte Nagyszálló - néha a szüleimmel fagyiztunk a teraszán. (Leszögezem: akkor már nem élt se Zsigmondy, se Ybl.) A vízesés egyébként most nem esett, az aranyhalas tóban egyáltalán nem voltak halak, a közelben vásárolt perecnek kissé penészíze volt, s "nincs szalvéta, elfogyott", közölte kedves mosollyal a kislány. Megvigasztalt azonban, hogy életemben először hallottam zenélni a Zenélő kutat.
Pontban 3 órakor kétpercnyi középkori fúvós zenét játszott. "E kút hű mása Bodor Péter székely ezermester 1820-22-ben Marosvásárhelyt épített és 1911-ben lebontott kútjának." 1935-36-ban építették itt újjá, s a háborús pusztulás után 1954-ben állították helyre. Abban viszont biztos vagyok, hogy az 50-es évek végén, a 60-as évek végén nem zenélt. De felmászni akkor is lehetett a kis teraszra, és nekem az is kaland volt.
- - -
*földrajzi névként kötőjellel írandó, városrészként egybe
A sorozat korábbi darabjai:
Séta - történetek 1. Aknamentesítés
Séta - történetek 2. Vadaskert
Séta - történetek 3. Víziváros
Séta - történetek 4. Szentendre
Utolsó kommentek