Értetlen és/vagy hisztérikus barátaimnak, ismerőseimnek, vitapartnereimnek – vagy ahogy egy 99 évvel ezelőtti kiáltvány (pár nap múlva évforduló!) fogalmazott: „Mindenkihez!”
Április 8-án egyéni körzetemben valószínűleg egy általam megvetett jobbikosra (Gyöngyösi Márton) fogok szavazni, és nem az általam mélységesen tisztelt DK-sra (Bauer Tamás). Előbbinek ugyanis van halvány esélye, hogy ebben a jobboldali, konzervatív körzetben megverje az undorító fideszest (Gulyás Gergely). A Jobbikot amúgy – az egyszerűség kedvéért – náci pártnak tartom, és nyilván szóba nem jöhet, hogy pártlistán rá szavazzak. Jöjjön a magyarázat.
Mint a klasszikusoktól tudjuk, a politika az egzigenciák (szükségszerűségek) művészete. Elvek, hosszú- és rövidtávú célok, követelmények és lehetőségek elegyéből születik a cselekvés – kérdés persze, hogy az összetevők konkrét időben és helyen történő elemzéséből ki milyen szükségszerűségre következtet.
Én most konkrétan, 2018 Magyarországán, azt gondolom, hogy a legfontosabb, minden egyéb meggondolást maga alá rendelő feladat Orbánék, az általuk kiépített, egyrészt autokrata, másrészt maffia rendszer eltakarítása. Vagy ha ez nem sikerül, legalább a korlátozása az újabb kétharmad megakadályozásával. (Számos okból csak az utóbbit tartom reális célnak.) Erre önmagában a megosztott demokratikus oldal képtelen (és nem csak a megosztottsága miatt, amely egyébként csak tünete egy mélyebb, történelmi súlyú problémának).
Sajnálatos, de ma a legerősebb, legszervezettebb ellenzéki párt a Jobbik. Egy olyan párt, amely a legreakciósabb huszadik századi magyar nacionalista és fajvédő-rasszista eszmék bűvöletében jött létre. Különlegessége, hogy – szemben a kezdetben szövetséges MIÉP-pel – fiatalok, egyetemisták mozgalmaként alakult, sőt, ami számomra különösen fájdalmas: jórészt történelem szakos egyetemisták alkották. Ők találtak eszmét, programot a Gömbös-Imrédy-féle magyar fasizmusban a 2000-es évek Magyarországának – a rendszerváltás utáni Magyarországnak a válságára. Arra, hogy milliók lettek a rendszerváltás vesztesei – vagy érzik magukat annak. Arra, hogy elviselhetetlenül irritálóvá váltak a társadalmi különbségek, egy szűk réteg kihívó fényűzése és milliók nélkülözése vagy egyenesen nyomora között. És arra, hogy a politikai elit, a parlamentben képviselt, a politikai hatalomban egymást váltó, a gazdasági hatalomban egymással osztozkodó pártok ezt a rendszert, ezt a világot képviselik. A baloldal politikai tényezőként – és a nyilvánosságban (média) megjelenő eszmeként – megszűnt Magyarországon. Az MSZP – amely se lenyelni, se kiköpni nem tudta az „államszocialista” múltat, ugyanúgy képviselőjévé vált az új, a globális kapitalizmusba kiszolgáltatottan beilleszkedő rendszernek, mint az MDF, az SZDSZ – vagy már hatalmon a Fidesz. (Ráadásul a Gyurcsány-korszak alapjában rendítette meg a politikai cselekvőképességükbe vetett bizalmat.)
A Jobbik, mint minden hazai és nemzetközi elődje, Mussolinitől Hitleren, Gömbösön át Szálasiig rendszerellenes – ha tetszik: forradalmi – párt. Antikapitalista, szociális igazságosságot hirdető és a válságban rendteremtést ígérő mozgalmak, pártok voltak az „elődök”. Míg meg nem szerezték a hatalmat (a tőkével való kiegyezéssel). Az általános történelmi műveletlenség része, hogy a legtöbben nem tudják, Hitler pártját Nemzeti Szocialista Német Munkáspártnak hívták, és hogy ebben az elnevezésben kezdetben legalább olyan fontos volt a szocialista, mint a nemzeti jelző. A történelmi emlékezet viszont – joggal – szinte csak a diktatúrát, az ellenfelek, majd bármely gyanússá vált vagy éppen bűnbakká tett, esetleg „feleslegesnek” nyilvánított társadalmi csoport (baloldaliak, zsidók, cigányok, liberálisok, homoszexuálisok stb.) fizikai megsemmisítését és a háborút, a pusztítást-pusztulást őrzi.
Sokan érvelnek ma a Jobbik választási programjával, annak – lényegében a demokratikus pártok által képviselthez közelálló – józan oktatási, egészségügyi, szociális pontjaival, a demokratikus intézményrendszer helyreállításának, a társadalmi megbékélésnek a célkitűzésével. Nem tudhatom, hogy az innen – a nem oly’ régi zsidózástól, a cigányok „genetikai hulladéknak” nyilvánításától, a Magyar Gárda masírozásától stb. – elinduló Jobbik megszelídülése, „cukisodása”, néppártosodása mennyire őszinte, valójában nem hiszek benne. Nemcsak a múlt, hanem a jelen miatt sem, amelyben ott van például alelnökként a 2006-os TV-székház-ostromot vezető, hatvannégyvármegyés, irredenta és xenofób Toroczkai László, a „testvéri” Betyársereg, meg ott vannak az Alfahír nevű jobbikos portál törzsskommentelői. A háttérbe szorított és megsértett egykor prominens jobbikosok – Morvay Krisztina, Novák Előd, Gaudi-Nagy Tamás – azt mondják: Vona elárulta, eladta a „Jobbik lelkét”. Szerintem ők csak szimplán nem politikusok, nem értenek a politikai taktikához. De ez e pillanatban nem is lényeges. Adva van egy a szélsőjobboldalinak tételezett Jobbiknál ma már cseppet sem különb Fidesz, amely a hatalom minden eszközével rendelkezik. Viszont ma nincs olyan lehetőség/veszély, hogy a Jobbik egyedül kormányra kerüljön; ellenzéki publicisták, politikai elemzők legvérmesebb álmodozásaiban is csak egy kényszerű, meghatározott feladatú és cselekvési idejű „szivárványkoalíció” fordul elő.
Ezért lehetséges, hogy undorodva bár, egy baloldali ember jobbikosra szavazzon (nem a pártra!), ahogy remélhetőleg a hasonlóan undorodó jobbikos szavazó szocialistára vagy DK-sra voksol majd Orbánék elzavarása érdekében. Most csak ez fontos.
Aztán szétválnak útjaink.
*
Választok 1. (A legerősebb ellenzékire kell szavazni!)
Választok 2. (Hip-hop)
Választok 3. (A sokszínűségről)
Választok 4. - Hódmezővásárhely
Választok 5. - A program: "Orbán, takarodj!"
Utolsó kommentek