Mottó: Az optimista és a pesszimista beszélget. – Ez a világ a lehetséges világok legjobbika – mondja az optimista. – Igazad van – válaszol a pesszimista.

Az elmúlt hónapokban mindketten jártunk külföldön, s erről mindketten be is számoltunk blogunkon. Én – szokásomhoz híven – rajongtam a helyért (ezúttal az Egyesült Államok), ahol éppen jártam, és tettem némi összehasonlításokat, amelyek nem voltak előnyösek a hazám számára. (lásd: Rásblog, júniusi Útirajzok I-V.) Aztán egy jót vitatkoztunk-gondolkodtunk, amelynek során Platen a fejemre olvasta azt is, hogy tavaly, Rómából hazatérve még Berlusconit – pofátlanságának könnyedségét, nagyszabású voltát - is dicsértem, szemben (az általam ott meg nem nevezett) hazai X. Y-nal.

Platen: Nem szeretem, nagyon nem szeretem, amikor honfitársaim külföldre mennek és azt kánaánnak írják le. – Hosszan sorolhatnám, mi mindenről feledkeznek meg a magyarok külföldön, ami itthon iszonyatosan zavarja őket. Persze értem én azt is, hogy az ember a nyaralása alatt jól akarja érezni magát, szeretné, hogy kicsit elvarázsolja a külföld… Mi előszeretettel aggatjuk Magyarországra a balkáni jelzőt, miközben más országokban történő események kapcsán vállat rándítunk.
A magyar panaszkultúra „áldozata” vagy, mely előszeretettel nagyít fel problémákat és idealizál bizonyos európai helyszíneket. Olaszország-bejegyzésedben Berlusconival szimpatizálsz kicsit, míg Orbán Neked gazember. Persze lehet, hogy ez fordítva is így van: az olaszok egy része felháborodik Berlusconin, és kedves, illedelmes fiatalembernek tekinti Orbánt. De szerintem van lehetőségünk, hogy ennél tovább, mélyebbre lássunk.”

Rás: Vannak dolgok, amiket én nyilvánvalónak, természetesnek és tudottnak veszek, ezért nem mondom el. Ilyen evidencia, hogy nekem ez a hazám, ide köt minden. Ebből az is következik, hogy minden rossz, ami itt történik, az sokkal jobban fáj, valóban a bőrömre megy.
A másik: soha nem felejtem el külföldön, hogy turista vagyok. Tudom, hogy ez sajátos, felületes nézőpont, aminek az egyik komponense az, amit írsz, hogy jól akarom érezni magam.
De én itthon is jól akarom magam érezni!
Társadalmi, politikai kérdések iránt gyerekkorom óta érzékeny ember vagyok, és talán alkatilag hajlamos vagyok észrevenni azt, ami rossz. Ami ott rossz, ahol élek, abban az országban, amihez közöm van. Olaszországhoz annyi közöm van, hogy imádom a toszkán tájat, lenyűgöz Firenze, Pisa, Siena, hagyom magam elvarázsolni Velencétől és meghatnak Botticelli képei, Michelangelo szobrai... És igen, imádtam New Yorkot meg New Orleanst, a felhőkarcolókat, a nyüzsgést vagy épp a fenséges Mississippit. Meg nagyon élveztem, hogy mosolyognak az emberek és működik a tömegközlekedés. (Miközben tudom, hogy 40 millió embernek nincs egészségbiztosítása és Texasban sorozatban végeznek ki embereket.) Nem akartam objektív országképet adni, azt írtam le, hogy mitől éreztem jól magam, meg azt, hogy mi az, amiről Magyarország – a hazám, az otthonom – jutott eszembe, s az, hogy mitől nem érzem magam jól itthon.

Én azt vettem észre, hogy sokszor nem azért érzed magad itthon rosszul, mert objektíve rosszak a viszonyok (egykor Te beszéltél az értelmiségi mazochizmusról, hogy belelovalod magad bizonyos rossz hírekbe). Amikor én igyekszem objektívebben megmutatni egy ország negatív oldalait is, akkor azt sugallom, hogy ott is van bőven olyan nehézség, amiért rosszul érezhetnék magukat az adott ország lakói. Ha például tömegközlekedésről van szó, Róma elbújhat Budapest mögött és ez azon túl hogy saját tapasztalatom, nem egy, Magyarországon élő külföldi (svájciak, németek) véleménye.

Ezen a ponton Platen „csúnya” fogással élt.

És hogy egy klasszikust idézzek: "Platen! Gondolkodtam a dolgon; a túlélés egyetlen esélye, ha nem tanuljátok meg tőlünk, hogy ocsmány a világ. (De lehet, hogy a félmondat helyesen így hangzik:... ha nem tanuljátok meg tőlünk ocsmánynak látni a világot.)" Ezt én mondtam neki egy korábbi vitánk során.

Hozzátette: az egész életemen keresztülhúzódik az a propagandahadjárat, melyet a magyaros rosszkedv, siránkozás, negativizmus ellen folytatok.

Sok mindent mondok, szituációtól, kontextustól, hangulattól függően. Mocskosnak és egyre rosszabbul működőnek látom ezt a várost – valamint az ország közéletét. Ettől még szeretem a Balatont, a Duna-kanyart, szeretek átsétálni a Lánchídon, és nem állandó siránkozással élem az életemet.
A szemléletmódom – amit időnként talán joggal olvasol a fejemre – már nem fog megváltozni (illetve majd csak a nem túl távoli jövőben, amikor már bárgyú vigyorral hugyozok magam alá). Kétségtelen, hogy neked könnyebb, jobb. De éppen a te mosolygós életszemléleted az, amit annyira irigyeltem az amerikaiaktól...

Mocskos, rosszul működő ez a város: elismerem (de micsoda kosz volt Párizsban, és hogy nézett ki Velencében a csatorna, amikor ott jártam?!). Én olyan életet alakítottam ki, hogy kikerüljem a legtöbb mocskot és lehetőség szerint minél kevesebbet tapasztaljak a rossz működésből. Itt, ahol lakom, járnak – sajnos csak néha – locsolóautók. Szégyen a Nyugati aluljáró, de létezik már egy civil kezdeményezés, hogy legyen változás. Tudom, hogy szégyenletes sok ház állapota, de mégis egy-egy felújított épületre örömmel csodálkozok rá. Szerintem a legnagyobb gond az, hogy léteznek pozitív kezdeményezések, csak kevés és minden rendkívül lassan történik. Nem engedek, nem engedhetek annak a pánikhangulatnak, mely eluralkodott sokakon. Wahornnak talán igaza volt (lásd a Propaganda c. bejegyzést): ez a búvalbasszottság az egyik (nyílván nem a legfontosabb) okozója annak, hogy nem jutunk előbbre… Nyilván van valami idegesítő az optimista emberekben, mert ahhoz, hogy lássák a derűt másokat is állandóan rá akarnak venni a derűlátásra.

Platen-Rás dialógus - 1. A jóról és rosszról

Platen-Rás dialógus - 2. Kábultan. Kábultan?