Megszűnt a Népszava - mármint a 153 éve megjelenő, nyomtatott napilap. Hogy átmenetileg vagy végleg, még nem tudható. A lap fejlécén büszkén hitdette, hogy "szociáldemokrata napilap, alapítva 1873-ban". Azt a mesterséges intelligenciával se sikerült kiderítenem, hogy mikor vette vissza a Népszava ezt az önmeghatározást. A rendszerváltás után ugyanis - ha jól emlékszem - független politikai napilapként határozta meg magát, 1990 előtt pedig a Szakszervezetek központi orgánuma volt, kicsit unalmasabb változataként a pártlapnak, a Népszabadságnak. Eltekintve azoktól az évektől, amikor újságíróként mindent kellett olvasnom, soha nem voltam Népszava-olvasó. Kísérleteztem vele - egy rövid ideig előfizettem -, amikor már nem volt Népszabadság, meg a Magyar Nemzetet is neresítették, de unalmas volt; maradt a ma is járatott négy hetilap, meg persze a mindent maguk alá temető internetes portálok. Így hát nem elsiratni akarom a lapot - noha persze sajnálom.

Sajnálom a történelmet tisztelő baloldaliként. De nem írtam volna, ha az imént nem kerül elém a hír, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetség nyilatkozatban tiltakozott a Népszava megszüntetése ellen. Az eredeti közleményt sehol nem találtam - az online Népszaván sem! - csak egy ismertetést valamelyik hírportálon. Elgondolkodtam. A lap még a 19. században a Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapjaként indult. A párt léte, tagsága a szakszervezeti mozgalmon alapult, és az természetes dolog volt, hogy egy öntudatos szakszervezetei tag előfizette vagy megvette a Népszavát, ezzel is hozzájárulva a párt működéséhez. Nos, "történelmileg úgy alakult", hogy szociáldemokrata párt - egyáltalán: valóban baloldali párt - már nincs, az 1989 után szétvert/szétesett szakszervezeti mozgalom csak nyomokban. Mindenesetre a fideszes mélyállami Médiaworks által most bedöntött Népszava tulajdonosai tőkések (na jó, nem illetlenkedem: vállalkozók), a hajdani osztályellenség képviselői. A szakszervezetek, úgy is mint a munkások/dolgozók/bérből és fizetésből élők - nem kívánt törlendő -, illetve ezek nyugdíjas változatainak képviselői pedig csak és legfeljebb kívülről tiltakoznak, szolidarítanak. Ennyit a magyar baloldalról...

Szerző: rás  2026.05.29. 18:24 20 komment

Mármint a tegnapi napot, a miniszterelnökké választását, az azt köszöntő, igazi ünneppé vált népünnepélyt. Tegnap minden róla szólt. Joggal. Ennek tudata és átérzése sugárzott róla, amikor a három fiával megállt az Országház lépcsőjén. Ma azt írta a Facebookon, hogy azt akarja, a fiait ne zavarja meg az ő pályája, a többi gyerekhez hasonló, normális életet élhessenek. Nyilván, hiszen egy átlag gyereknek "szériatartozék" például egy látogatás az olasz miniszterelnöknél.

Bejegyzésemnek - a látszat ellenére - nem a fenti pikírt megjegyzés a lényege, az (a szokásos cinizmus, rosszindulat) csak úgy kibukott belőlem, hanem az a vélemény, hogy joggal ünnepelt és ünnepeltette magát. Fantasztikus két év, fantasztikus teljesítmény van mögötte, és büszke vagyok magamra, hogy kezdetektől, a történelmi jelentőségűvé vált első Partizán-interjútól, lelkes híve vagyok - politikai értelemben, és nagyon sokáig ehhez hozzátettem, hogy "persze nem barátkoznék vele"... Kinn voltam a 2024. március 15-ei Andrássy úti tömeggyűlésen, aztán április 6-án a Kossuth téren. Szorgalmasan követtem az interneten az országjárásait, és a számtalan, szükségképpen ismétlésekkel teli beszédein túl számomra sokatmondóbbak voltak az emberi érintkezései, a (sokszor nyilván kényszerű) mosolyai, a mások iránti figyelme, amit viszont nem lehet megjátszani. Apróság - dehogyis! -, hogy politikailag fontos mondatát félbeszakítva hív orvost, ha észreveszi, hogy valaki rosszul lett a tömegben (mint egyébként tegnap is). A programbeszédeiből pedig régóta tudom, hogy marhaság őt jobboldalinak besorolni. Sokféleképpen fejezte ki a társadalmi szolidaritás iránti érzékét, ami színtiszta baloldali attribútum, ebből csak egy a cigányság melletti - az Országgyűlés alelnöki posztjára posztjára jelölésben vagy a sükösdi gyerekzenekar meghívásában megnyilvánuló - kiállás. Jó, úgy látszik, arra még várni kell, hogy az "özvegyek és árvák" mellett észrevegye a munkásokat, a Munka Törvénykönyvének hiányát, a szakszervezetek gyengeségét...

Tegnap délután (miután megúsztam, hogy egy pár centire tőlem toporzékoló huszárló szétzúzza a lábam, de ez mellékszál) a Kossuth tér gyepén ülve néztem egy kivetítőn Magyar Péter megválasztását, majd másfél órás beszédét (jó és fontos beszéd volt, bár - szakmai, szerkesztői ártalom - simán húztam volna belőle vagy húsz percet, a fölösleges ismétléseket). A nagy élmény azonban az volt, ahogy a körülöttem ülők - "egyszerű" emberek - együtt éltek a benti eseményekkel, ahogy megéljenezték, megtapsolták akár azt is, hogy MP aláírja a kinevezési okmányát. Ugyanazt, a szeretet, a bizalom és a remény áradását éreztem, ahogy az országjáráson körbevették MP-t.

Szerző: rás  2026.05.10. 19:29 6 komment

Címkék: Magyar Péter

(Majd' tíz éve írtam - Életcserepek 6. - két éve,ugyancsak anyák napján, ismételtem, most megint. Hiszen a rituális anyáknapi köszöntés, az obligát virággal, ugyancsak ismétlés volt. Más kérdés, hogy most is meghatódtam az emlékezéstől.)

anyu_csaladja.jpg

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal megváltás volt számára a halál. Gyáva, gyenge voltam ahhoz, hogy teljesítsem már betegen, de még ép ésszel, mintegy mellékesen rám bízott kívánságát, hogy tudniillik, ha eljön az ideje, váltsam meg a szenvedéstől. Nekem akkor – pótcselekvés? – az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok, ha néha mégis, akkor öcsém segítségével találom meg. Viszont emlékezem rá, például amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy. És időnként eszembe jut, mikor mivel bántottam meg, hogyan voltam kegyetlen vagy csak türelmetlen vele.

Az egri fakereskedő lánya orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem lehetett, így kozmetikus lett. Amennyire tudom, értett a szakmájához, szerette is. Kolléganőit általában utálta, a tanulólányait általában kedvelte, ők is ragaszkodtak hozzá. Kicsit – talán nem is kicsit – szociopata volt, nem voltak barátnői. A gyerekein (hárman vagyunk) kívül leginkább tizenkét évvel fiatalabb húgához ragaszkodott, akire 44-ben is ő vigyázott. De erről keveset tudok, mint ahogy – most, ezt a bejegyzést írva rádöbbenek – róla magáról, múltjáról se sokat. Nem mesélt. Azt hiszem, a fiatalon átéltek, szülei elpusztítása után a túlélés, a gyerekszülés és –nevelés feltétele lehetett, hogy eltemesse magában a múltat. Ami persze lehetetlen.

Volt két félresikerült házassága, de furán ragaszkodott mindkét férjéhez. Az első az apám volt, hatéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor meghalt, és utána évtizedekig, amíg járni tudott, kicipelt minket a húgommal a temetőbe, a sírjához. Sose bocsátotta meg magának apám korai halálát, bár aligha ő tehetett róla.

Mi jut még eszembe? A kisgyerekkori vadgesztenyegyűjtő séták a Marczibányi téren és a fél évszázaddal későbbi, komótos séták, kis napozással a Vérhalom téren, meg az, amikor már csak az utca túloldalára ment át napozni, a kerítésnek támaszkodva és az utcaseprőnővel társalogva. És persze az, hogy volt operabérletünk (az Operaház III. emeleti oldalerkélyére, mert az anyagi helyzetünk ezt tette lehetővé), és hogy árulásként éltem meg, amikor – úgy tizenhárom éves lehettem – egyszercsak azt mondta, ő még fiatal ahhoz, hogy a fiával járjon operába…

És itt hordom gesztusaimban, hangsúlyaimban, hülye szokásaimban, reflexeimben.

Az anyám.

Szerző: rás  2026.05.03. 11:40 komment

Ezt az eredetileg 2011-es bejegyzést ötévenként ismétlem.

***

kalapácsos_ember.jpgLustulok - száradok, törődöm, mondanám József Attilával, aki ma is megkerülhetetlen -, vagyis nem jön ki belőlem új bejegyzés, de muszáj mondani valamit, kimondani egy érzést - emléket? reményt? -, így hát egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem; lenne újabb is, de hát ez így legalább "évfordulós". És nem tesz semmit, hogy már az első mondata se igaz: most nem írtam ki külön, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!" Pedig... 

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették.

Szerző: rás  2026.05.01. 11:16 2 komment

Ez a bejegyzés A. barátomnak köszönhető, aki tegnap este szemrehányóan hiányolta tőlem a „hiteles marxista-baloldali” véleményt- Annyian írtak, mondtak, magyaráztak, és annyi mindent meg is osztottam a Facebookon, hogy nem támadt bennem igény saját mondanivalóra. De majd most!

Röviden: felhőtlenül örülök a választási eredménynek, Magyar Péter fantasztikus két évet megkoronázó sikerének, és most baromira nem érdekel, hogy mind ideológiailag, mind habitusunkat tekintve igencsak távol állunk egymástól.

Kicsit sajnáltam, hogy életkorom és az abból (is) fakadó nehézkességem miatt vasárnap éjjel nem mentem be a városba, nem csatlakoztam az euforikusan ünneplő fiatalokhoz. Szomorú, de én nem vagyok képes ilyen érzelmi kitörésekre, de szerettem a videókon látott pacsizó, ölelkező, kiabáló-kacagó fiatalokat.

És akkor a kifejtés. Először is, hogy miért van idézőjelben a Magyar Péter által következetesen használt „rendszerváltás” szó a bejegyzés címében. Azért, mert a szavazás (vö. „fülkeforradalom”) – hogy a tőlem elvárt marxista terminológiát használjam – csak („csak”?! WTF) – a felépítményben, a politikai rendszerben jelent reményeink és MP ígéretei szerint fordulatot. Az alap, a társadalmi-gazdasági rendszer, a termelőeszközök egyre koncentrálódó tőkés magántulajdonán, a szabadpiacon és ezekkel összefüggésben a – 19. században leírt osztályszerkezetnél bonyolultabb – társadalmi különbségeken, egyenlőtlenségen alapuló kapitalista rendszer változatlan marad. Ezért mondhatta egy szikrás elvtársam vasárnap, hogy most tulajdonképpen ellenfelet választunk.

Sok évtizeddel ezelőtti, nagyon naiv ifjúkoromhoz hasonlóan hiszek abban, hogy létezhet a kapitalizmust meghaladó, igazságosabb társadalmi rendszer, de már tudom, hogy ez nem hogy az én életemben, de a belátható jövőben sem fog eljönni. A hol Mark Fishernek, hol Slavoj Žižeknek tulajdonított mondás szerint könnyebb a világvégét elképzelni, mint a kapitalizmusét. Ami lehetséges (bár a belátható jövőt tekintve ez sem biztos), az a kapitalizmus „megszelidítése” – ha tetszik, kordában tartása, élhetővé tétele, nagyjából az osztrák és skandináv modell szerint. Ehhez viszont elengedhetetlen az egymástól eltérő, akár ellentétes érdekek és értékek szabad ütköztetése, az a politikai keret, amit jogállamnak nevezünk, ahol az éppen aktuális kormányzat nem akadályozhatja meg pártok, szakszervezetek, civil szervezetek stb. működését, ahol az állampolgárnak nem kell megtorlástól tartania, ha véleményt mond közügyekben. Ez már közhely. De mi az elmúlt 16 évben egy ezt tagadó rendszerben éltünk, és még a közelmúltban is azt hittem, az én hátralévő életem már az Orbán-rendszerben telik el.

Magyar Pétertől, a Tiszától – amely nem néhány politikust, még csak nem is egy (ma még lényegében nem létező) pártot, hanem egy sok tízezres, politikailag sokszínű mozgalmat jelent – azt várom, hogy az orbáni gengszterbanda szétverésével, ezt a keretet teremti meg. Azt a keretet, amiben legközelebb már egy a saját politikai, világnézeti értékeimhez közelebb álló pártra szavazhatok.

MP útját a nevezetes, 2024. februári első Partizán-interjú óta folyamatosan nyomon követem. Egy hónappal később kimentem az Andrássy útra, az általa meghirdetett március 15-ei megmozdulásra; a politika iránt nálam kevésbé érdeklődő sógornőmmel, aki azt mondta, menjünk, hogy legyenek néhányan… A tömeget látva, a hangulatot érzékelve az első gondolatom az volt, hogy ez tömeghisztéria… Aztán ott voltam április 6-án (már a sógornőm nélkül) a Kossuth téren. A továbbiakat, az országjárásokat, a tömeggyűléseket, fórumokat, a választási kampányt az interneten követtem. Egy idő után persze az ember már szinte kívülről tudta, hogy mit fog mondani (legfeljebb a helyszínhez vagy az adott naphoz fűződő aktualitás jelentett változatosságot). De élmény volt, ahogy minden helyszínen a rá várakozó emberek között, közül, nekik személyhez szólóan köszönve, pacsizva, kezet fogva, szelfizve ment a szónoki emelvényre – ami az esetek többségében a Ricsi nevű kisteherautó volt –, és aztán ez folytatódott a beszéd vagy a fórum után. Vagy ahogy a nagyváradi „Egymillió lépés” menet során kilométerhosszan beszélgetett egy sérült kamaszfiát kerekesszékben toló asszonnyal.

Tudom, hogy mindebben sok volt a kiszámított gesztus, a politikai PR, beszédeiben, ígéreteiben a demagógia, hiszen Magyar Péter profi politikussá vált ezalatt a két év alatt, profi technikai és politikai stábbal, és láthatóan megnőtt anyagi támogatással. De ez teljesen rendben van, és ez még kevés lett volna a győzelemhez. Ehhez kellett az, amit kiváltott az emberekből: rajongásig menő szeretet az idősektől, tinédzserek rockkoncertes csápolása, a kölcsönösen természetes tegeződés, az, hogy mindenkinek „Péter” volt. A bizalom és a remény vitte el az április 12-ei győzelemig, az a remény, hogy ő az, aki képes legyőzni Orbánt. És sikerült. A társadalom különböző rétegeiben sokféle okból felgyűlt indulatok, az undor elegye robbant vasárnap.

Visszatérve a politikai konkrétumokra: a demokrácia, a jogállam visszaállításának ígérete mellett számomra fontos volt a cigánykérdés beemelése a kampányba. Már első országjárása során felkereste az ózdi, hétesi cigánytelepet, és azt követően hetekig minden beszédében szóba hozta az ott látottakat, a társadalmi felelősséget. Fontos, hogy a Tisza programjában szerepel egy igazságosabb, szolidárisabb adó- és szociális juttatási rendszer, a lerohasztott egészségügy rendbehozatal, az államilag gúzsbakötött oktatási rendszer felszabadítása.

MP beszédeiben az utóbbi hónapokban „kötelező” elem volt, hogy az április 12-ei választás egyben népszavazás is arról, hogy Európához vagy Moszkvához akarunk tartozni. Európa itt az Európai Uniót jelenti. Rendes marxistaként tudom, hogy az EU a globális kapitalizmus egyik eszköze, terepe, megnyilvánulása. De azt is tudom, hol van Magyarország – geopolitikailag meg gazdasági erőben –, és azt gondolom, hogy egyetlen lehetőségünk az alkalmazkodás (és persze az alkalmazkodás, a beilleszkedés során a nemzeti érdek érvényesítése).

Senki nem tudhatja, mit és hogyan sikerül megvalósítani a programból, az ígéretekből. Ami ebben a pillanatban fontos, hogy lett esély egy boldogabb országra.  

Szerző: rás  2026.04.17. 21:21 9 komment

Címkék: politika választás Tisza Magyar Péter

Egy szép és szomorú, de boldogságos emlék 2008 szeptemberéből.

Weöres Sándor : Vonzás

Hosszú a virágfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Átléptünk a hegyen,
fogjátok a füzért
mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren,
fogjátok a füzért
mindkét partoldalon.
Szállunk az égen át,
a csillagok között,
hosszú a virágfüzér
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.

 

Szerző: rás  2026.01.13. 21:49 komment

Címkék: vers Máté

"Kissé hanyagul és egyenlőtlenül haladt a számára kijelölt úton, maga elé fütyörészve, oldalvást hajtott fővel nézve a távolba, és ha eltévedt, ez azért volt, mivel némelyek számára nincs is igazi ösvény... Ha azt kérdezték tőle, az ég szerelméért, mit gondol, mi lesz belőle, olyankor mindig mást és mást felelt; mert amint mondani szokta, és már fel is jegyezte magának, ő ezer létforma lehetőségét hordozza magában, ugyanakkor azt a titkos tudatot, hogy alapjában véve mindegyik kész lehetetlenség..."

Több évtizedes tradició, rituálé - már tényleg nem emlékszem, hogyan és miért keletkezett - hogy évente, és lehetőleg újév táján elolvasom Thomas Mann kisregényét. Hihetetlen gyönyörűség, boldogság belemerülni a mondatokba, a gondolatokba, érzésekbe - a feszültségbe -, és persze mindig más az, ami éppen hat, ami elszorítja a torkomat . Persze az ember néha-néha ilyen-olyan okból megtöri a rituálét. De azért inkább tartja magát hozzá, mert benne van a múltja, és mert rituálé. Most is ettől lett számomra ünnep az újév. 

*

Lásad még: Tonio Kröger hegedül

Szerző: rás  2026.01.02. 23:06 7 komment

 (Ezt a bejegyzést eredetileg, két napja, a Facebookra írtam, de gondoltam, beteszem ide is.)
Érintettnek érzem magam. És fáj, mert több oldalról is ismerem - ismerni vélem - ezt a világot. Kezdem a végén. 2019-ben egy éven át viszonylag közelről ismerkedhettem egy másik javító intézettel, az aszódival, amely, úgy tűnik, diametrálisan ellentétes világ a Szőlő utcával. Akkor már második éve mentora voltam egy cigány srácnak, akit sorozatos lopások miatt alappal ítélt el a bíróság, de akit nem tekintettem soha bűnözőnek, és - ami történetünk (és Gulyás Gergely gyalázatos megszólalása) szemponbtjából lényeges: az Aszódi Javító Intézetben sem bűnözőként kezelték. Számukra is egy, a családi és szociális körülményei miatt korán félresiklott életű kamasz volt, akin megpróbáltak segíteni. Megpróbálták nevelni, megváltoztatni - tudva ennek korlátait. Emberek - pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások - voltak, gyakran egy személyben, az aszódi nevelők és az Intézet vezetői. Gondolom, remélem, ma is azok. Ez a javító nemcsak a Szőlő utcaitól különbözött, hanem azoktól a nevelőotthonoktól is, ahol R. a javító előtt és után állami gondozottként élt - ha éppen nem sikerült megszöknie. (Aszódról sose akart.) Ezekben az "otthonokban" bőven érte megalázás és fizikai erőszak. Nem gondolom, hogy direkt úgy válogatták össze az otthonok személyzetét, hogy - tisztelet a kivételeknek! - szadista gyerekgyűlölők legyenek. Azt hiszem, a tehetetlenség hozta elő belőlük néha az állatot. Tudom, mert átéltem. Nem állami gondozott gyerekként, hanem nevelőotthoni gyermelfelügyelőként. Az 1960-as évek közepén, érettségi után, egyetem előtt egy évet dolgoztam egy fővárosi alapintézményben, ahol 6-18 éves, értelmi fogyatékos gyerekek voltak, fiúk és lányok. Én rózsadombi 18 és féléves voltam. A körülmények elképesztőek voltak, például a 36 ágyas háló ágyaiban sokszor ketten is aludtak. Mára a fizikai körülmények gyökeresen megváltoztak - egyébként rövidesen, egy új, jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, agilis igazgató érkeztével akkor ott is. Ami azonban most a Szőlő utca kapcsán feljött bennem, az az, hogy vertük a gyerekeket, úgy tartottunk rendet. Egy filigrán kolléganő számára az asztalos férje faragott "nevelőeszközt". És minthogy ez volt a "normális", a gyerekek előtt is csak annak volt tekintélye, akiből kinéztek alkalomadtán egy kellő erejű pofont. Én az első nap megfogadtam, hogy én aztán soha... Aztán mégis... A változást, úgy emlékszem, az hozta bennem, amikor a kb. 16 éves Pistának egy teljesen értelmetlen, de legalább ön- és közveszélyes lázadási kísérlete után randevút adtam abban az alagsori helyiségben, ahol a nevelő kollégák is rendezni szokták a fegyelmi ügyeket. "Üssön nyugodtan, engem az apám acéllánccal vert!" - ezzel fogadott. Beláttam, hogy esélytelen vagyok. Hosszú beszélgetés következett, és - amennyire ez lehetséges - barátok lettünk.
A "Kállaiban" töltött egy év után már tudtam, hogy ez az én pályám: a nevelőotthon. Egyetem előtt még egy félévet töltöttem a szőllősgyöröki nevelőotthonban, aztán egyetem alatt is minden nyáron egy-egy hónapot intézetben dolgoztam, és egyetem után is magától értetődően álltam be nevelőnek egy "túlkoros" fiúotthonba. Ahonnan - és a nevelői pályáról - aztán fél év után dezertáltam. Megértettem ugyanis - lehet, későn érőként -, hogy a dolog értelmetlen, kilátástalan. Ezeket a gyerekeket 18 évesen kirakják az - olyan, amilyen, de védett - otthonból, anélkül, hogy felkészítenék őket az önálló életre. (Fontos: akkor még nem kellett feltétlenül az utcára menni, voltak munkásszállások.)
Nekem erről a kilátástalanságról is szól a Szőlő utca-ügy.
*
Erről a témáról korábban:
Szerző: rás  2025.12.13. 21:07 5 komment

Ha tehetitek, nézzétek meg Csehalmi György Székfoglalás című estjét az Örkény Színházban! Felkavaró élmény. Betegsége miatti hosszú szünet után most először látható színpadon. Az est kiinduló pontja - noha csak a második részben hangzik el - a Magyar Művészeti Akadémián négy éve mondott, nagy visszhangot kiváltó székfoglaló beszéde, színházról, kultúrpolitikáról, színészekről, akiket szeretett és akiket nem. Az est nagyobb részét azonban naplóit is idéző emlékezés - részben intézetben töltött - gyerekkoráról, szüleiről, rokonairól, barátairól, színésszé válásáról és néhai kollégáiról; utóbbiak felsorolása - a Latinovitsra való emlékezésen túl - így kezdődött: szerettem egy kommunistát, Gobbi Hildát...

Cserhalmi történetei lebilincselőek, tartalmuk és persze "cserhalmis" előadásuk révén is. És mert a színészt látva, hallgatva az ember egyszerre kénytelen gondolni az ember sebezhetőségére, az elmúlásra és - ami a legfontosabb - az élni akarásra, az életerőre.  Az eladás közben bicegve, nehézkesen járó, időnként botra támaszkodó Cserhalmi testét láthatóan megtörte a betegség, néha - természetes öniróniával - súgóra szorult, de a mosolya, a hangja, a hanghordozása - ha néha  némileg gyengébben is - a régi. 

Februárban lesz 78 éves, és muszáj volt arra is gondolnom, hogy másfél évvel fiatalabb nálam...

Egyébként 1974-ben Vesazprémben láttam először színpadon, Sarkadi Imre Kőmíves Kelemen című drámájának főszerepében, az akkor pályakezdő Valló Péter rendezésében. Mostani estjét az Örkényben Novák Eszter rendezte, és az előadásban nagyon fontos szerepet játszik a zene is, az énekes-hegedűs Roszik Hella.

 

Szerző: rás  2025.11.27. 00:18 3 komment

Szeretem, bár az utóbbi évtizedekben már többször elsirattam azt a csendes - akkori, elhanyagolt, málladozó állapotában is - gyönyörű kisvárost, amit a 70-es években megismertem. Zavar az utcákat, üzlethelyiségeket elöntő túrista-gagyi - meg hát maguk a hangos túristatömegek. De a múzeumok, kiállítások - meg a nosztalgia - miatt évente legalább egyszer el kellett menni Szentendrére. Ma két kiállításért mentem.Az egyik a szinte teljesen elfeledett - vagy Magyarországon igazából sosem ismert, mert fiatal korától Párizsban élő, alkotó - kubista-szürrealista festő, Szóbel Géza (1905-1963) ma zárult kiállítása a Ferenczy Múzeumban. A másik a Krasznahorkai László kiállítás, amely azt hiszem, januárig látható a Művészetmalomban. (Ez még a Nobel-díj előtt nyílt meg.) Intellektuálisan izgalmas összeállítás: rovid, egymáshoz kapcsolódó részletek, utalások a Krasznahorkai-regények reménytelen világából, meg dokumentumok, az író szentendrei művészeti kötődéséről. Meg a díszlet-bálna Eötvös Péter Valuska című, Az ellenállás melankóliája alapján készült operájából.

Érdekes, jó kiállítások voltak, de ami váratlanul, igazából feldobott, az maga a szépséges város volt. A központ néhány utcáján, a Fő téren persze sokan voltak, de nem túristák, inkább sétáló, "normális" emberek. Jó hangulata volt - és nekem is az lett. Ettem is egy fagyit a Görög utcai híres cukrászdában.

És akkor egy több mint 15 éves bejegyzés: Séta - történetek 4. Szentendre

Szerző: rás  2025.11.09. 22:40 2 komment

süti beállítások módosítása