Az emberben van egy késztetés, hogy kerek születésnapon valamiféle számvetést készítsen önmagának - s ha kellően exhibicionista, akkor ezt közzé is tegye. De mi van, ha az exhibicionista születésnapos lusta is, meg némileg szenilis? Gondoltam, kiválasztok egy korábbi blogbejegyzést, és azzal elintézem a dolgot. Nem sikerült, több okból sem. Egyrészt nem találtam egy megfelelő bejegyzést. Másrészt rájöttem, hogy tulajdonképpen baromi érdekes és sokoldalú (meg hosszú!) életet éltem, amiből persze a húsz éve (az első másfél évben vendégként) írt posztok csak morzsákat adhattak vissza. Ha valakit érdekelnek ezek az "életcserepek", azoknak a kb. 1500 posztból (az admin  összefoglalója jelenleg 61 oldalon oldalanként 25-öt sorol fel) elsősorban három sorozatot javasolok: Életcserepek, Egy évszázad hordaléka, Séta-történetek (vagy Séta - történetek). Ezek se adnak teljes leltárt, mert "csak" szólóban született bejegyzés például a (két éve abbahagyott) nyolc évnyi bagi önkéntességről, meg annak "leágazásáról", Ricsiről, akivel - ha lazábban is - de máig kapcsolatban vagyok. És persze történtek, történnek dolgok az emberrel, amiről ilyen vagy olyan okból, nem születik bejegyzés.

Boldog születésnapot, Rás!

*

Közben kaptam egy gyönyörű köszöntőt barátomtól

"Az igazi próba, végső soron,olyanná lenni, mint bárki más. Ha ez megvan, az ember páratlan egyedülállósága nem kérdéses többé. Szabad - nemcsak másokhoz, hanem önmagához viszonyítva is."

Többször is elolvastam, ízlelgettem ezt a három mondatot, amely elsőre értelmetlennek, önellentmondásnak tűnt. Aztán rájöttem, ez fogalmazza meg ennek a három egymáshoz lazán kapcsolódó kisregényből álló könyvnek a lényegét: az individuum bizonytalanságát, határainak elmosódottságát, a "perszónák" tetszőleges egymásba folyását. Az agyonhájpolt szerző szerző teóriája persze érdekes, de a könyvet nem szerettem. Az első kisregény, az Üvegváros a maga megháromszorozott (megnégyszerezett?) személyiségű narrátor-főszereplőjével még érdekes volt. A Kisértetek című másodikat annyira untam, hogy a felénél félbehagytam. A harmadik, A bezárt szoba - onnan van a fenti idézet -, egyfajta pszichothriller "csak" nagyon idegesített; valójában nem érdekelt, csak makacsságból és sznobizmusból olvastam végig. Van ilyen...

Szégyen, nem szégyen - nem éreztem magamban erőt és intuiciót ahhoz, hogy reagáljak Nádas Péter halálhírére. Írjam le, hogy nagy író volt? Azt kellene, hogy rám hogyan hatott - ehhez nincs erőm, tehetségem. Szerencsére ezt most megtette a jelenleg "doppeldupla", korábban "Platen" néven blogoló barátom. Az ő igazán elmélyült - elemzését teszem most közzé, azzal a kiegészítéssel, hogy számomra a Nádas-olvasásban az első és máig meghatározó nagy élményt az Emlékiratok könyve jelentette és nagyon szerettem a kortörténetileg (20. század) rendkívül érdekes Világló részleteket is. (És hát természetesen az Egy családregény vége meg az Évkönyv - mindkettőt  kétszer olvastam, igaz, azok könnyebb vállalkozást jelentettek, mint a Párhuzamos történetek, amit most kezdek majd újraolvasni. Szóval az alábbiakban doppeldupla megemlékezése Nádas Péterről a Kulturkor blogon:

Megszűnt a Népszava - mármint a 153 éve megjelenő, nyomtatott napilap. Hogy átmenetileg vagy végleg, még nem tudható. A lap fejlécén büszkén hitdette, hogy "szociáldemokrata napilap, alapítva 1873-ban". Azt a mesterséges intelligenciával se sikerült kiderítenem, hogy mikor vette vissza a Népszava ezt az önmeghatározást. A rendszerváltás után ugyanis - ha jól emlékszem - független politikai napilapként határozta meg magát, 1990 előtt pedig a Szakszervezetek központi orgánuma volt, kicsit unalmasabb változataként a pártlapnak, a Népszabadságnak. Eltekintve azoktól az évektől, amikor újságíróként mindent kellett olvasnom, soha nem voltam Népszava-olvasó. Kísérleteztem vele - egy rövid ideig előfizettem -, amikor már nem volt Népszabadság, meg a Magyar Nemzetet is neresítették, de unalmas volt; maradt a ma is járatott négy hetilap, meg persze a mindent maguk alá temető internetes portálok. Így hát nem elsiratni akarom a lapot - noha persze sajnálom.

Sajnálom a történelmet tisztelő baloldaliként. De nem írtam volna, ha az imént nem kerül elém a hír, hogy a Magyar Szakszervezeti Szövetség nyilatkozatban tiltakozott a Népszava megszüntetése ellen. Az eredeti közleményt sehol nem találtam - az online Népszaván sem! - csak egy ismertetést valamelyik hírportálon. Elgondolkodtam. A lap még a 19. században a Magyarországi Szociáldemokrata Párt lapjaként indult. A párt léte, tagsága a szakszervezeti mozgalmon alapult, és az természetes dolog volt, hogy egy öntudatos szakszervezetei tag előfizette vagy megvette a Népszavát, ezzel is hozzájárulva a párt működéséhez. Nos, "történelmileg úgy alakult", hogy szociáldemokrata párt - egyáltalán: valóban baloldali párt - már nincs, az 1989 után szétvert/szétesett szakszervezeti mozgalom csak nyomokban. Mindenesetre a fideszes mélyállami Médiaworks által most bedöntött Népszava tulajdonosai tőkések (na jó, nem illetlenkedem: vállalkozók), a hajdani osztályellenség képviselői. A szakszervezetek, úgy is mint a munkások/dolgozók/bérből és fizetésből élők - nem kívánt törlendő -, illetve ezek nyugdíjas változatainak képviselői pedig csak és legfeljebb kívülről tiltakoznak, szolidarítanak. Ennyit a magyar baloldalról...

Mármint a tegnapi napot, a miniszterelnökké választását, az azt köszöntő, igazi ünneppé vált népünnepélyt. Tegnap minden róla szólt. Joggal. Ennek tudata és átérzése sugárzott róla, amikor a három fiával megállt az Országház lépcsőjén. Ma azt írta a Facebookon, hogy azt akarja, a fiait ne zavarja meg az ő pályája, a többi gyerekhez hasonló, normális életet élhessenek. Nyilván, hiszen egy átlag gyereknek "szériatartozék" például egy látogatás az olasz miniszterelnöknél.

Bejegyzésemnek - a látszat ellenére - nem a fenti pikírt megjegyzés a lényege, az (a szokásos cinizmus, rosszindulat) csak úgy kibukott belőlem, hanem az a vélemény, hogy joggal ünnepelt és ünnepeltette magát. Fantasztikus két év, fantasztikus teljesítmény van mögötte, és büszke vagyok magamra, hogy kezdetektől, a történelmi jelentőségűvé vált első Partizán-interjútól, lelkes híve vagyok - politikai értelemben, és nagyon sokáig ehhez hozzátettem, hogy "persze nem barátkoznék vele"... Kinn voltam a 2024. március 15-ei Andrássy úti tömeggyűlésen, aztán április 6-án a Kossuth téren. Szorgalmasan követtem az interneten az országjárásait, és a számtalan, szükségképpen ismétlésekkel teli beszédein túl számomra sokatmondóbbak voltak az emberi érintkezései, a (sokszor nyilván kényszerű) mosolyai, a mások iránti figyelme, amit viszont nem lehet megjátszani. Apróság - dehogyis! -, hogy politikailag fontos mondatát félbeszakítva hív orvost, ha észreveszi, hogy valaki rosszul lett a tömegben (mint egyébként tegnap is). A programbeszédeiből pedig régóta tudom, hogy marhaság őt jobboldalinak besorolni. Sokféleképpen fejezte ki a társadalmi szolidaritás iránti érzékét, ami színtiszta baloldali attribútum, ebből csak egy a cigányság melletti - az Országgyűlés alelnöki posztjára posztjára jelölésben vagy a sükösdi gyerekzenekar meghívásában megnyilvánuló - kiállás. Jó, úgy látszik, arra még várni kell, hogy az "özvegyek és árvák" mellett észrevegye a munkásokat, a Munka Törvénykönyvének hiányát, a szakszervezetek gyengeségét...

Tegnap délután (miután megúsztam, hogy egy pár centire tőlem toporzékoló huszárló szétzúzza a lábam, de ez mellékszál) a Kossuth tér gyepén ülve néztem egy kivetítőn Magyar Péter megválasztását, majd másfél órás beszédét (jó és fontos beszéd volt, bár - szakmai, szerkesztői ártalom - simán húztam volna belőle vagy húsz percet, a fölösleges ismétléseket). A nagy élmény azonban az volt, ahogy a körülöttem ülők - "egyszerű" emberek - együtt éltek a benti eseményekkel, ahogy megéljenezték, megtapsolták akár azt is, hogy MP aláírja a kinevezési okmányát. Ugyanazt, a szeretet, a bizalom és a remény áradását éreztem, ahogy az országjáráson körbevették MP-t.

(Majd' tíz éve írtam - Életcserepek 6. - két éve,ugyancsak anyák napján, ismételtem, most megint. Hiszen a rituális anyáknapi köszöntés, az obligát virággal, ugyancsak ismétlés volt. Más kérdés, hogy most is meghatódtam az emlékezéstől.)

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal megváltás volt számára a halál. Gyáva, gyenge voltam ahhoz, hogy teljesítsem már betegen, de még ép ésszel, mintegy mellékesen rám bízott kívánságát, hogy tudniillik, ha eljön az ideje, váltsam meg a szenvedéstől. Nekem akkor – pótcselekvés? – az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok, ha néha mégis, akkor öcsém segítségével találom meg. Viszont emlékezem rá, például amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy. És időnként eszembe jut, mikor mivel bántottam meg, hogyan voltam kegyetlen vagy csak türelmetlen vele.

Az egri fakereskedő lánya orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem lehetett, így kozmetikus lett. Amennyire tudom, értett a szakmájához, szerette is. Kolléganőit általában utálta, a tanulólányait általában kedvelte, ők is ragaszkodtak hozzá. Kicsit – talán nem is kicsit – szociopata volt, nem voltak barátnői. A gyerekein (hárman vagyunk) kívül leginkább tizenkét évvel fiatalabb húgához ragaszkodott, akire 44-ben is ő vigyázott. De erről keveset tudok, mint ahogy – most, ezt a bejegyzést írva rádöbbenek – róla magáról, múltjáról se sokat. Nem mesélt. Azt hiszem, a fiatalon átéltek, szülei elpusztítása után a túlélés, a gyerekszülés és –nevelés feltétele lehetett, hogy eltemesse magában a múltat. Ami persze lehetetlen.

Volt két félresikerült házassága, de furán ragaszkodott mindkét férjéhez. Az első az apám volt, hatéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor meghalt, és utána évtizedekig, amíg járni tudott, kicipelt minket a húgommal a temetőbe, a sírjához. Sose bocsátotta meg magának apám korai halálát, bár aligha ő tehetett róla.

Mi jut még eszembe? A kisgyerekkori vadgesztenyegyűjtő séták a Marczibányi téren és a fél évszázaddal későbbi, komótos séták, kis napozással a Vérhalom téren, meg az, amikor már csak az utca túloldalára ment át napozni, a kerítésnek támaszkodva és az utcaseprőnővel társalogva. És persze az, hogy volt operabérletünk (az Operaház III. emeleti oldalerkélyére, mert az anyagi helyzetünk ezt tette lehetővé), és hogy árulásként éltem meg, amikor – úgy tizenhárom éves lehettem – egyszercsak azt mondta, ő még fiatal ahhoz, hogy a fiával járjon operába…

És itt hordom gesztusaimban, hangsúlyaimban, hülye szokásaimban, reflexeimben.

Az anyám.

Ezt az eredetileg 2011-es bejegyzést ötévenként ismétlem.

***

Lustulok - száradok, törődöm, mondanám József Attilával, aki ma is megkerülhetetlen -, vagyis nem jön ki belőlem új bejegyzés, de muszáj mondani valamit, kimondani egy érzést - emléket? reményt? -, így hát egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem; lenne újabb is, de hát ez így legalább "évfordulós". És nem tesz semmit, hogy már az első mondata se igaz: most nem írtam ki külön, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!" Pedig... 

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették.

Ez a bejegyzés A. barátomnak köszönhető, aki tegnap este szemrehányóan hiányolta tőlem a „hiteles marxista-baloldali” véleményt- Annyian írtak, mondtak, magyaráztak, és annyi mindent meg is osztottam a Facebookon, hogy nem támadt bennem igény saját mondanivalóra. De majd most!

Röviden: felhőtlenül örülök a választási eredménynek, Magyar Péter fantasztikus két évet megkoronázó sikerének, és most baromira nem érdekel, hogy mind ideológiailag, mind habitusunkat tekintve igencsak távol állunk egymástól.

Kicsit sajnáltam, hogy életkorom és az abból (is) fakadó nehézkességem miatt vasárnap éjjel nem mentem be a városba, nem csatlakoztam az euforikusan ünneplő fiatalokhoz. Szomorú, de én nem vagyok képes ilyen érzelmi kitörésekre, de szerettem a videókon látott pacsizó, ölelkező, kiabáló-kacagó fiatalokat.

És akkor a kifejtés. Először is, hogy miért van idézőjelben a Magyar Péter által következetesen használt „rendszerváltás” szó a bejegyzés címében. Azért, mert a szavazás (vö. „fülkeforradalom”) – hogy a tőlem elvárt marxista terminológiát használjam – csak („csak”?! WTF) – a felépítményben, a politikai rendszerben jelent reményeink és MP ígéretei szerint fordulatot. Az alap, a társadalmi-gazdasági rendszer, a termelőeszközök egyre koncentrálódó tőkés magántulajdonán, a szabadpiacon és ezekkel összefüggésben a – 19. században leírt osztályszerkezetnél bonyolultabb – társadalmi különbségeken, egyenlőtlenségen alapuló kapitalista rendszer változatlan marad. Ezért mondhatta egy szikrás elvtársam vasárnap, hogy most tulajdonképpen ellenfelet választunk.

Sok évtizeddel ezelőtti, nagyon naiv ifjúkoromhoz hasonlóan hiszek abban, hogy létezhet a kapitalizmust meghaladó, igazságosabb társadalmi rendszer, de már tudom, hogy ez nem hogy az én életemben, de a belátható jövőben sem fog eljönni. A hol Mark Fishernek, hol Slavoj Žižeknek tulajdonított mondás szerint könnyebb a világvégét elképzelni, mint a kapitalizmusét. Ami lehetséges (bár a belátható jövőt tekintve ez sem biztos), az a kapitalizmus „megszelidítése” – ha tetszik, kordában tartása, élhetővé tétele, nagyjából az osztrák és skandináv modell szerint. Ehhez viszont elengedhetetlen az egymástól eltérő, akár ellentétes érdekek és értékek szabad ütköztetése, az a politikai keret, amit jogállamnak nevezünk, ahol az éppen aktuális kormányzat nem akadályozhatja meg pártok, szakszervezetek, civil szervezetek stb. működését, ahol az állampolgárnak nem kell megtorlástól tartania, ha véleményt mond közügyekben. Ez már közhely. De mi az elmúlt 16 évben egy ezt tagadó rendszerben éltünk, és még a közelmúltban is azt hittem, az én hátralévő életem már az Orbán-rendszerben telik el.

Magyar Pétertől, a Tiszától – amely nem néhány politikust, még csak nem is egy (ma még lényegében nem létező) pártot, hanem egy sok tízezres, politikailag sokszínű mozgalmat jelent – azt várom, hogy az orbáni gengszterbanda szétverésével, ezt a keretet teremti meg. Azt a keretet, amiben legközelebb már egy a saját politikai, világnézeti értékeimhez közelebb álló pártra szavazhatok.

MP útját a nevezetes, 2024. februári első Partizán-interjú óta folyamatosan nyomon követem. Egy hónappal később kimentem az Andrássy útra, az általa meghirdetett március 15-ei megmozdulásra; a politika iránt nálam kevésbé érdeklődő sógornőmmel, aki azt mondta, menjünk, hogy legyenek néhányan… A tömeget látva, a hangulatot érzékelve az első gondolatom az volt, hogy ez tömeghisztéria… Aztán ott voltam április 6-án (már a sógornőm nélkül) a Kossuth téren. A továbbiakat, az országjárásokat, a tömeggyűléseket, fórumokat, a választási kampányt az interneten követtem. Egy idő után persze az ember már szinte kívülről tudta, hogy mit fog mondani (legfeljebb a helyszínhez vagy az adott naphoz fűződő aktualitás jelentett változatosságot). De élmény volt, ahogy minden helyszínen a rá várakozó emberek között, közül, nekik személyhez szólóan köszönve, pacsizva, kezet fogva, szelfizve ment a szónoki emelvényre – ami az esetek többségében a Ricsi nevű kisteherautó volt –, és aztán ez folytatódott a beszéd vagy a fórum után. Vagy ahogy a nagyváradi „Egymillió lépés” menet során kilométerhosszan beszélgetett egy sérült kamaszfiát kerekesszékben toló asszonnyal.

Tudom, hogy mindebben sok volt a kiszámított gesztus, a politikai PR, beszédeiben, ígéreteiben a demagógia, hiszen Magyar Péter profi politikussá vált ezalatt a két év alatt, profi technikai és politikai stábbal, és láthatóan megnőtt anyagi támogatással. De ez teljesen rendben van, és ez még kevés lett volna a győzelemhez. Ehhez kellett az, amit kiváltott az emberekből: rajongásig menő szeretet az idősektől, tinédzserek rockkoncertes csápolása, a kölcsönösen természetes tegeződés, az, hogy mindenkinek „Péter” volt. A bizalom és a remény vitte el az április 12-ei győzelemig, az a remény, hogy ő az, aki képes legyőzni Orbánt. És sikerült. A társadalom különböző rétegeiben sokféle okból felgyűlt indulatok, az undor elegye robbant vasárnap.

Visszatérve a politikai konkrétumokra: a demokrácia, a jogállam visszaállításának ígérete mellett számomra fontos volt a cigánykérdés beemelése a kampányba. Már első országjárása során felkereste az ózdi, hétesi cigánytelepet, és azt követően hetekig minden beszédében szóba hozta az ott látottakat, a társadalmi felelősséget. Fontos, hogy a Tisza programjában szerepel egy igazságosabb, szolidárisabb adó- és szociális juttatási rendszer, a lerohasztott egészségügy rendbehozatal, az államilag gúzsbakötött oktatási rendszer felszabadítása.

MP beszédeiben az utóbbi hónapokban „kötelező” elem volt, hogy az április 12-ei választás egyben népszavazás is arról, hogy Európához vagy Moszkvához akarunk tartozni. Európa itt az Európai Uniót jelenti. Rendes marxistaként tudom, hogy az EU a globális kapitalizmus egyik eszköze, terepe, megnyilvánulása. De azt is tudom, hol van Magyarország – geopolitikailag meg gazdasági erőben –, és azt gondolom, hogy egyetlen lehetőségünk az alkalmazkodás (és persze az alkalmazkodás, a beilleszkedés során a nemzeti érdek érvényesítése).

Senki nem tudhatja, mit és hogyan sikerül megvalósítani a programból, az ígéretekből. Ami ebben a pillanatban fontos, hogy lett esély egy boldogabb országra.  

Egy szép és szomorú, de boldogságos emlék 2008 szeptemberéből.

Weöres Sándor : Vonzás

Hosszú a virágfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Átléptünk a hegyen,
fogjátok a füzért
mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren,
fogjátok a füzért
mindkét partoldalon.
Szállunk az égen át,
a csillagok között,
hosszú a virágfüzér
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.

"Kissé hanyagul és egyenlőtlenül haladt a számára kijelölt úton, maga elé fütyörészve, oldalvást hajtott fővel nézve a távolba, és ha eltévedt, ez azért volt, mivel némelyek számára nincs is igazi ösvény... Ha azt kérdezték tőle, az ég szerelméért, mit gondol, mi lesz belőle, olyankor mindig mást és mást felelt; mert amint mondani szokta, és már fel is jegyezte magának, ő ezer létforma lehetőségét hordozza magában, ugyanakkor azt a titkos tudatot, hogy alapjában véve mindegyik kész lehetetlenség..."

Több évtizedes tradició, rituálé - már tényleg nem emlékszem, hogyan és miért keletkezett - hogy évente, és lehetőleg újév táján elolvasom Thomas Mann kisregényét. Hihetetlen gyönyörűség, boldogság belemerülni a mondatokba, a gondolatokba, érzésekbe - a feszültségbe -, és persze mindig más az, ami éppen hat, ami elszorítja a torkomat . Persze az ember néha-néha ilyen-olyan okból megtöri a rituálét. De azért inkább tartja magát hozzá, mert benne van a múltja, és mert rituálé. Most is ettől lett számomra ünnep az újév. 

*

Lásad még: Tonio Kröger hegedül