Képzelje magát hatalmas és befolyásos embernek, mondta a pszichológus, az alany pedig gyorsan összegyúrt egy figurát abból, ami épp az eszébe jutott. Volt benne egy-egy rész Ben Bernanke, Spiderman, Putyin, Dzsingisz kán, Gandalf, Hu Csin-tao, Abdul Aziz és Bill Gates; Obama azért marad ki, mert az amerikai elnököket néha tudvalévőleg sarokba szorítják. Megvan, kérdezte a pszichológus, az alany bólintott. Nagyszerű. Akkor most rajzoljon a homlokára egy nagy E betűt.
Mellőzzük annak a végiggondolását, hogy vajon a nyájas olvasó hajlandó volna-e nagy E betűt rajzolni a homlokára csak azért, mert egy kerge lélekbúvár így látja jónak, pláne hogy hajlandó volna-e ilyesmire abban a malaszttal teljes pillanatban, amikor épp a földkerekség leghatalmasabb figurájának képzeli magát, mindenesetre a kísérlet alanyai rajzoltak.
Fordított nagy E betűt rajzoltak mindannyian.
A kontrollcsoport tagjai viszont rendes E betűt rajzoltak a homlokukra, tehát olyat, amit mások, ha rápillantanak, E betűként fognak azonosítani. Nyilvánvaló, hogy ehhez már bizonyos szellemi és erkölcsi érettségre van szükség, hiszen a homlokunkra rajzolandó E betű a mi számunkra tükrözve jelenik meg, és csak némi gondolkodás eredményeképp ébredünk rá, hogy nekünk most látszólag fordított E-t kell rajzolnunk, ha azt akarjuk, hogy mások azt normál E-ként ismerjék föl. El kell fogadnunk az ő nézőpontjukat mint létezőt és mértékadót, noha az a mienkkel e pillanatban épp nem egyezik.
Normális ember számára ez semmifajta nehézséget nem okoz. Ha viszont hatalmasnak képzeljük magunkat akárcsak egy kósza pillanatra is, akkor nem jön össze. Onnantól kezdve egyetlen érvényes nézőpont van, a mienk, a többieké nem számít, úgy rajzoljuk az E betűt, ahogy nekünk jólesik. És ehhez még csak hatalom se kell, a róla való puszta képzelgés is bőven elegendő.
A fönti kísérletet Dacher Keltner végezte a Northwestern Universityn, a Wall Street Journal szombati esszéi között lehetett róla olvasni The Power Trip cím alatt. Az esszé arról szól, tudományos eredményekkel gazdagon aládúcolva, hogy aki hatalomhoz jut, annak gyakorlatilag elmegy az esze. Ezt a kísérlet vezetője mondja, aki szerint a hatalomnak már az érzete is agykárosodással felérő következményeket okoz, a tényleges és kiterjedt hatalom birtokosai pedig úgy viselkednek, mint a neurológiai osztályokon fekvő betegek, akiknél a döntéshozatalért és az empátiáért felelős orbitofrontális régió sérült meg helyrehozhatatlanul. De nincs is szükség arra, hogy a lélekbúvárok tényleges hatalmi pozícióban lévő potentátokat vizsgáljanak, hiszen az idevágó pszichopatológiai tüneteket a hatalomról pár sör ellenében megrendelésre fantáziáló egyetemisták is képesek szállítani.
Azt mondjuk nekik, hogy te most szenátor vagy, esetleg kormányzó, mi a véleményed azokról, akik túllépik a megengedett maximális sebességet, hogy egy találkozóra odaérjenek? És mi van akkor, ha te hajtasz a megengedettnél gyorsabban, hogy valahonnan el ne késs? A képzelt szenátorok/kormányzók a gyorshajtókat mélyen elítélik, egyszersmind azonban fölmentik önmagukat, hiszen ők fontos emberek, akiknek fontos teendőik vannak. Természetesen a gyorshajtást itt változónak kell felfognunk, ami bármi más, hasonlóképp törvénybe ütköző dologgal behelyettesíthető, a lényeg az, hogy a fontos ember esetében az is bocsánatos lesz, a fontosság miatt. (Nem lehet kellőképp kihangsúlyozni, hogy ezt a kísérletet olyan országban végezték, ahol a törvény előtti egyenlőség nem üres lózung, hanem faktum, továbbá ahol az elnök, aki jó közelítéssel a világ leghatalmasabb embere, sohase érezheti akkora úrnak magát, mint egy falusi polgármester valahol a Duna és a Tisza között.)
Vagyis a hatalom érzetétől az erkölcsi érzék porlik, mint a szikla, ám ez még hagyján. Porlik az intellektus is.
Richard E. Petty (Ohio State University) a kísérleti alanyok csoportját egy szerepjáték keretében főnökökre és beosztottakra osztotta szét, majd új mobiltelefon-típusokról szóló reklámanyagokat mutatott nekik. Az anyag egyik része hihetőnek látszó technikai specifikációkra hivatkozott, a másik részében nem volt más, csak színtiszta hülyeség. A beosztottak elolvasták a szövegeket, majd ennek alapján hoztak valamilyen - a körülményekhez képest racionális - döntést, míg viszont a magukat főnöknek képzelők a kétfajta argumentáció között semmifajta különbséget nem találtak. Nekik nem számított, mi van a szövegben, döntöttek, és annyi.
Vagyis az információ-feldolgozás módját a hatalomról való puszta képzelgés is megváltoztatja; aki hatalmasnak érzi magát, nem teszi az érveket egymás mellé, nem mérlegeli, melyik van adatokkal jobban alátámasztva, melyik a racionálisabb. Az lesz kiválasztva, amelyik azt mondja, amit ő hallani szeretne, a többi megy a papírkosárba egyenest. A Führerrolle tehát beszűkült tudatállapottal jár együtt, valamiféle kognitív deficitről, mentális leépülésről van szó. Ez az, amiről a hatalomért rajongók nem akarnak lemondani.
A hatalom akarása = Wille zum Blödsinn**.
Természetesen nem mindegyik falkavezérből lesz Chavez, Mugabe vagy Kadhafi, hanem csak azokból, akik fölött semmifajta intézményes vagy legalább informális kontroll nem érvényesül. Viszont a hataloméhes szubjektum ravasz, ezért, ahogy az már Tacitusból is kiolvasható, először eltávolítja a környezetéből mindazokat, akik rámutathatnának, hogy elszaladt vele a ló, utána pedig lebontja az útjában álló hagyományokat, mai kifejezéssel a fékek és ellensúlyok rendszerét. Végül semmi se marad, csak a Blödsinn.
Konrad Lorenz az élőlényeknek csupán egyetlen olyan közösségéről tud, amelyet csakugyan a legkiválóbbak irányítanak; ez a közösség a páviánoké.
Hogy azért ne csak a falkavezérekről essen szó, hanem a született alattvalókról is, most került a szemem elé egy anyag, két évvel ezelőtt raktam félre avval, hogy jó lesz még valamire. Arról szól, hogy Jerry M. Burger, a Santa Clara University professzora megismételte a Milgram-kísérletet, és gyakorlatilag ugyanazt az eredményt kapta, mint Stanley Milgram csaknem ötven évvel ezelőtt. A kísérletet magát nyilván nem fogom itt leírni, a lényege az, hogy bárki közember hajlandó gyakorlatilag halálra kínozni bármelyik felebarátját anélkül, hogy ezért valami jutalmat, mondjuk egy sört vagy egy szelet pizzát kapna. Sőt még csak ráparancsolni se kell, elég, ha megmutatják, melyik gombot nyomja meg. Tekintsünk két bájos és ártatlan gyermeket a játszótéren, húsz év múlva mindketten hajlandók lesznek belevezetni a másikba a kettőhúszat, sőt nem kizárt, hogy egyikük bele is vezeti.
Ennyit mára a szeretetről, a szívjóságról és a kicsi angyalkákról, feleim.

*

*Megjelent az Élet és Irodalom 2010. december 23-i számában. A cím utalás Nietzsche A hatalom akarása c. művére.

** Blödsinn = hülyeség

Szerző: rás  2010.12.30. 09:33 4 komment

Címkék: és nietzsche váncsa

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr134929296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_115131 2010.12.30. 23:31:44

Végre Váncsa! - annyira hiányoltam már - a cikk aktualitását nem annyira, de hát ő mindig tudja mi, mi fán terem? :) és amilyen ízesen beszél!? - remek volt utólag is, köszi!

egy nagyi 2010.12.30. 23:59:27

Az írástudó felelőssége szólal meg gondolataiban. Szükségünk van erre a hangra, hogy tárgyilagosak legyünk. rás:a jövő évben is remélem gondolataiddal összehozod ezt a néhány gondolkodni szerető embert. és mindenkinek, aki ide tér a blogra elérje az új évben, hogy egészséges legyen, legyen munkája stb....

Ismeretlen_46946 2010.12.31. 09:29:39

egy nagyi: köszönöm, neked is minden jót!

Szó-szóró 2010.12.31. 09:47:56

rás: jó írás, Váncsa ismét érdekeset írt. Jót fog neki tenni az ellenzéki lét -a heti heteskedéshez képest-, számára ez olyan lesz, mint növénynek a széndioxid. Neked és kedves olvasóidnak is BUÉK (tele egészséggel, munkával, örömmel), természetesen azoknak is, akikkel komoly vitába keveredtünk.