„Egy fülkeellenforradalommal elzavarni Orbánt és bandáját” – fogalmazta meg a célt a tegnapi tüntetésen Kónya Péter, a szervező Magyar Szolidaritás Mozgalom társelnöke. „Orbán, takarodj!” – zúgták a tüntetők. (Két zárójeles megjegyzés: 1./ bár egyetértek a jelszóval, én nem kiabáltam – alkatilag, történelmileg már nem megy; 2./ igen, emlékszem, a jelszó a „Gyurcsány, takarodj”-ból származik, és ez fontos.)

Szóval: voltam tegnap tüntetni, majd csütörtökön is megyek a Millásokkal, és a héten aláírtam az LMP népszavazási kezdeményezését. Ugyanakkor persze nem tudom legyőzni az – alkatilag, történelmileg – bennem élő szkepszist, ezt jeleztem az előző bejegyzés Orbán Ottó-versével. (Érdekes, erre nem „harapott” senki, pedig szerintem ez érdekesebb dolog, mint arról vitázni, hogy demokrácia van-e az USÁ-ban – természetesen az van, sokkal inkább, mint nálunk, de erről messze nem csak OV tehet. De ez mellékszál, amiről persze alkalomadtán szívesen vitatkozom.)

Na szóval, hogy elzavarni Orbánt és bandáját, mondta Kónya (direkt Szó-szóró kedvéért: szívesebben látnám Kónyát és Bajnait az ország vezetésében, mint ezeket – már megint mellékszál; kezd kissé barokkossá válni ez a bejegyzés, pedig még csak az elején tartok; ejnye-bejnye drc, ez biztos a te hatásod).

Egy mielőbb megtartandó választással – ez lenne a fülkeellenforradalom – zavarni el. Szép volna, de én hiszek a közvélemény-kutatásoknak, és attól tartok, hogy egy közeli választást nagy fölénnyel nyerne a Fidesz. (Sok oka van ennek, amikbe most nem megyek bele.) Sőt, tartok attól, hogy bejön Török Gábor jóslata, és Orbánék még az idei ősz elejére kiírják a választásokat, biztonságosan meghosszabbítva mandátumukat, hátha 2014-ig 2016-ig tényleg működni és hatni kezd a Matolcsy-modell (nem fog, de ez más kérdés). Többször leírtam már: 10-15 éves Orbán-kormányzásra számítok; ez jelentősen rövidülni látszik, elsősorban a Vezér jóvoltából, de akkor is időre van szükség ahhoz, hogy egy választható – vonzó, bizalmat keltő, hihetően kormányzóképes – politikai alternatíva jöjjön létre. Az MSZP-t lejáratott brandnek tartom (ez formai kérdés, és akkor még nem beszéltem a tartalomról, arról, hogy mit-kit képvisel a párt), Gyurcsányt (mint politikai kalandort, bukott politikust és alkalmatlan vezetőt) vállalhatatlannak – ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alternatíva nem jöhet létre egy (nyugat-európai jellegű) szociáldemokrata és liberális (a kettő nem ugyanaz!) párt nélkül.

Az alternatíva azonban formálódik. A pártoknál maradva: a bal- és a „bal-” oldal minden frusztráltsága és inszinuációja ellenére az LMP igenis markánsan szembenáll az Orbán-rezsimmel. Ökológiai programja ugyan nem hat egy nálunk nagyon szűk értelmiségi-ifjúsági rétegen túl, de demokrácia melletti elkötelezettsége kétségbe vonhatatlan, és a népszavazási kezdeményezés kapcsán most kísérletet tesz arra, hogy közérthetőbben és általánosabb érvénnyel is megfogalmazza gazdasági-társadalmi mondandóját. Ez utóbbi pedig nem egyszerűen az Orbán-Matolcsy-féle, részint kapkodó, vudu gazdaságpolitika, részint az ehhez kapcsolódóan a társadalom nagy részét marginalizáló társadalompolitika elutasítása, hanem… (új mondat, sőt, új bekezdés mert ez is kezd hosszú lenni).

Hanem: alternatíva azzal a globális kapitalizmus által ránk kényszerített félperifériás szereppel szemben, s amelynek minden hazafias, szabadságharcos handabanda ellenére – Demján és Parragh hatására – Orbán engedelmes (bár talán öntudatlan, csak cinikus vagy ostoba, melyik a jobb?) kiszolgálója. Ennek eddigi legvilágosabb megfogalmazása Scheiring Gábornak a Magyar Narancs legutóbbi számában megjelent írása, amelyben egyébként  expressis verbis baloldali gazdaságpolitikát szorgalmaz (természetesen a piacgazdaság keretei között).

Jól láthatóan párttá – de legalábbis valamilyen szervezett mozgalommá – alakulás felé tart a Szolidaritás Mozgalom is. Ennek bizonyítéka az egyre radikalizálódó hangnem, a napokban tekintélyes értelmiségiek részvételével tartott konferenciájuk, és hogy tegnap Kónya Péter lényegében politikai programot hirdetett. Ennek új és fontos eleme a nemzeti jelképek visszaszerzése a jobb- és szélsőjobboldaltól, általánosságban a nemzeti és a szociális gondolat újbóli összekapcsolásának a szükségessége.

A Szolidaritás erejét és lehetséges jövőbeni hatását elsősorban az adja, hogy civil – szakszervezeti háttérben gyökerező – mozgalom. Az általam (is) jövendölt hosszú távú építkezés garanciája ugyanis csak az elmúlt húsz évben önmagukat és a politika egészét lejárató pártokon túlnyúló társadalmi önszerveződés lehet. A diákszervezetektől a munkavállalói érdekképviseleteken át a szakmai és lakóhelyi szervezetekig. Ez elkezdődött.

És Orbánék sokat tesznek azért, hogy – a magyar társadalom általános bénultsága ellenére – folytatódjék.

Viszlát március 15-én!

*

(Megjegyzés: tudom, hogy a potenciális Orbán-elzavarók egyelőre egymással is küzdenek, versengenek. Majd kinövik. Kénytelenek lesznek.)