Franciaországban turistáskodtam, nyaraltam három hétig. Magánügy. Minthogy azonban blogger vagyok, egyes barátaim elvárják, hogy írjak élménybeszámolót – "Én és Franciaország" –, s most zavarban vagyok. Szép számmal vannak körülöttem olyanok, akik számára egy ilyen utazás nem nagy szám, másfelől viszont vannak  – talán még többen –, akikről tudom, hogy nem engedhetnek meg maguknak ilyet. (Ami azt illeti, ha több lenne bennem a felelősségérzet, én se engedném meg magamnak.) Vagyis fennáll a veszélye, hogy egyrészt szánalmas, másrészt felvágós dicsekvőnek látszom. Ugyanilyen szánalmas dolog lenne valamifajta útikönyv-zanzaként arról írni, hogy Párizs világváros; hogy lenyűgöző az amiens-i meg a reimsi katedrális, pompásak a Loire-menti kastélyok, és Nizzában, a pálmafák tövében azúrkék a tenger. Pedig...

Szóval nix útinapló. Forgácsok, élményszilánkok jönnek. Nem szociológiai mélységű tanulmány, hanem egy szükségképpen felületes turista benyomásai. Egy olyan turistáé, aki nagyon jól érezte magát, aki úton-útfélen eltátotta a száját, kicsit (nagyon) irigykedett, akit egyaránt lenyűgözött a táj és a művészet.

Mindenekelőtt: szeretem Franciaországot; vonz a könnyedsége, eleganciája, a történelméből, kultúrájából sugárzó grandeur és gloire, egyszerre királyi  és forradalmi, baloldali volta. Szép ország, szép emberekkel.

Külsőleg is szépek, talán mert sokfélék, magától értetődően színesek. (Ugyanez az élményem volt Londonban.) Higgyétek el, tudom, hogy milyen mély társadalmi problémákat jelentett és jelent a gyarmatosító múlt, az elsősorban ahhoz kötődő bevándorlás, a multikulturalitás. De én ebből semmit nem tapasztaltam, mert Párizsban, Marseille-ben is maradtam a töméntelen látnivalót kínáló belvárosban. Ahol utcán, metrón, kocsmában, múzeumlátogató iskolai csoportokban a legnagyobb természetességgel volt egymás mellett fehér, fekete, barna és sárga. A nagy francia forradalomig visszanyúló egyenjogúsító/homogenizáló törvények kizárják a nemzetiségi vagy faji megkülönböztetést. A francia állampolgár az francia nemzetiségű, és passz. Akkor is, ha breton, ha provanszál vagy éppen Marokkóból származó arab. Jóval az előtt, hogy (tíz éve) először jártam Párizsban, a 90-es években egy francia sztár – a Marseille-ben született, de algériai származású, s akkor éppen az olasz Juventusban focizó Zinédin Zidane – késztetett töprengésre a nacionalizmus ostobaságáról. (Az azokban az években megerősödő magyar nacionalizmus ostobaságáról.)

*

Magyarországon széles körben elterjedt nézet, hogy a franciák utálják a külföldieket. Nos, jelentem, én csak kedves, segítőkész emberekkel találkoztam. (Ez egyébként így volt tíz éve is.) Tény, hogy az idősebbek általában csak franciául tudnak, de a fiatalok közt – meg persze éttermekben, múzeumokban – jól lehet boldogulni az angollal. Én mindenesetre bemagoltam a Dit moá, szilvuplé, ú e... (Mondja, kérem, hol van...) formulát, ami nagyszerűen működött, ugyanis megértették, amikor az utcán kérdezősködtem. A baj legfeljebb ott kezdődött, hogy válaszoltak. Franciául. Szerencsére ők is gesztikuláló népség, így aztán érthető volt, hogy még menjek egyenesen jó sokáig, aztán forduljak balra, aztán jobbra (aztán kérdezzem meg újra, esetleg inkább egy fiatalt, angolul).

Készséges volt az az aix-en-provance-i házaspár, akinek galériája előtt akkor álltunk meg bámészkodni, amikor éppen zártak. Az 50 körüli hölgy azonnal betessékelt minket, kiderült, hogy a férje a szobrász, akinek karikatúraszerű állatfigurái késztettek megállásra. Nem hihették, hogy komoly kuncsaftok vagyunk, de körbevezettek a kis üzletben. Hasonlóan kedves volt az a champagne-i vigneron – borász – akinek pezsgőüzemébe találomra beállítottunk. Egy négytagú, kedélyesen iszogató társaságot sikerült szétrobbantanunk, amikor az irodába belépve előadtuk, hogy szeretnénk megnézni az üzemet. Míg a borász kikísérte a többieket, a felesége (tört angolsággal) elmesélte, hogy ez egy 60-as években – természetesen saját szőlőültetvényekre – alapított családi borászat, amely a fiaik közti viszály miatt épp most válik ketté. Aztán jött a férj, aki körbevezetett minket a most természetesen álló üzemen, részletesen elmagyarázva a pezsgőkészítés folyamatát, megmutatva a különböző fajtákkal teli pincéket, raktárat. Franciául. Kizárólag, de roppant kedvesen. Aztán kóstoló (nekem négy pohár, feleségemnek, aki vezetett, egy), és vettünk versaille-i barátunknak-házigazdánknak ajándékba egy üveg pezsgőt. Természetesen kaptunk számlát.

*

Versaille. "Technikai" – költségkímélő – megálló volt négy éjszakára egy multicég alkalmazásában itt dolgozó barátunknál; innen látogattuk meg a gótikus katedrálisokat (Amiens, Noyon, Senlis, Chartres, Reims), a champagne-i borászatot – valamint Givernyben Monet házát és kertjét. A versaille-i kastélyról és parkjáról most időhiány miatt lemondtunk; tíz éve láttuk, olyan, amilyen az útikönyvekben, leírásokban: fenséges (plusz fényképező japán turisták áradata). Akkor megnéztük persze a Trianon-palotát is, a nevezetes asztallal. Nem köptünk, nem átkozódtunk. Most is csak azért említem, mert június 4-én is még Franciaországban voltunk, és az interneten ott olvastam azt a sok ostobaságot, amit például a magyar parlament alelnöke, a szerencsétlen Lezsák Sándor össze bírt hordani a "Nemzeti Összetartozás Napjává" minősített Trianon-évfordulón. József Attilával szólva: "Magadat mindig kitakartad,/sebedet mindig elvakartad,/híres vagy, hogyha ezt akartad./S hány hét a világ? Te bolond."

*

Megnéztük viszont a híresen gazdag versaille-i piacot; a piac egyébként is egyik fontos topicja volt az útnak: Párizsban egy élelmiszer-, egy virág- és a legnagyobb bolhapiac. Utóbbin egy egész délelőttöt töltöttünk, csak egy kis részét jártuk be, s megálltuk, hogy 18. századi sevres-i porcelánkészlettel vagy komplett Louis XV. szalonbútorzattal terheljük meg a fapados repülő 20 kg-os csomagsúlyhatárát. S kószáltunk egyebek mellett a nizzai bolhapiacon is.

Visszatérve a zöldség- és gyümölcspiacra: elképesztő választék és elképesztő árak. Valamit viszont, azt hiszem, megértettem: az Európai Unió és elődje, a Közös Piac költségvetésének legnagyobb része hagyományosan agrártámogatásokra megy el. Ezt még 1957-ben éppen a franciák vívták ki, s ezzel tartják életben a nemzetközi összehasonlításban drágán termelő családi gazdaságokat.

(folyt. köv.)

 

Szerző: rás  2013.06.10. 00:26 Szólj hozzá!

Címkék: utazás Franciaország

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr935353269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.