… és a pánikban agyontaposott gyerekek fényképeivel lesz tele a világsajtó, Orbán Viktor elégedetten hátradől karosszékében: igen, ezt akartam. Most majd jönnek a szar ázsiaiakért a különvonatok Németországból, a magyar emberek meg láthatják, mitől védem meg őket, ezt a Jobbik se überelheti.

Az elmúlt hónapokban kialakult és most már óráról órára fokozódó káoszért sokan vádolják tehetetlenséggel, ügyetlenséggel, inkompetenciával a kormányt és a menekültügyben illetékes hatóságokat. Biztos van ilyen is. Én azonban a tények alapján úgy gondolom, hogy ezek a minősítések semmiképpen nem igazak Orbánra, Lázárra, a döntéshozók szűk körére. Ők tudják, mit és miért csinálnak.

Az első lépés – amikor még Orbán nem tudhatta, valójában mi következik – az új ellenség megtalálása, felmutatása, az emberek félelemérzetének felkeltése volt: a januári párizsi terrortámadás után azonnal minden muszlim és minden migráns potenciális terroristává minősítése. A Fidesznek hatalmi játszmájához másfél évtizede mindig szüksége van egy dehumanizált ellenségre, amellyel/akivel szemben összefogást, kíméletlen harcot hirdethet, amelyben aki nincs velük, a Fidesszel, az a nemzet ellensége. A második lépés a plakátkampány és a „nemzeti konzultáció” volt. Az óriásplakátok nyilvánvalóan nem a migránsokhoz szóltak – a formailag nekik szóló, fenyegető és lealázó hangnemű felszólítások ellenére –, hiszen magyarul íródtak. A „konzultációs kérdések” pedig sunyi módon mosták össze a háborús menekülteket, a jobb életet Európában – nem Magyarországon! – kereső „gazdasági bevándorlókat” – vagyis azokat, akik egyszerűen nem akarnak éhen halni, és normális életet szeretnének a gyerekeiknek – és a terroristákat. Mindez jól átgondolt propagandakampány volt egy alapjáraton is xenofób társadalom legalantasabb érzéseinek, ösztöneinek a felspannolására.

A pokol azonban akkor szabadult el, amikor tényleg megindult a térségünkben – a Balkánon; ne legyen kétségünk, már oda- (ide)tartozunk (Metternich már kétszáz éve megmondta, és Churchill is így kezelt minket) – mindent elsöprő menekültáradat. Nem balfaszság, hanem tudatos döntés volt, hogy nem állítottak fel a határon menekülttáborokat, hanem a regisztráció után egy használhatatlan és magyar nyelvű térképpel útjára bocsátották a szíreket, afgánokat, keressék meg az ország másik végében lévő „befogadó állomást”. Mindenki tudta, hogy eszük ágában sincs, hanem mennek tovább Nyugat-Európába, ki ahogyan tud. Ez volt a magyar állam érdeke is, ez volt a „legális” módja, hogy továbbengedje a migránsokat. Egy mai kormányközlés szerint idén eddig 160 ezren lépték át délről illegálisan a határt. A magyar táborok befogadóképessége összesen néhány ezer fő. Az utaztatásnak volt még egy haszna Orbánék számára: a városokban megjelentek a parkokban, utcákon, pályaudvarokon várakozó, alvó sárgák, barnák, feketék – ennek minden következményével. Orbán számára a legfontosabb következmény az volt, hogy még többen kezdtek félni, rendre vágyni, „kemény kézt” követelni. Az Orbán parancsára rohammunkával felépített drótkerítés jól mutat a tévében, de semmit nem ér – és ezt előre megmondta minden hozzáértő. (Ismétlem: nem hiszem, hogy Orbánék hülyék, tehát ők is tudták, de nekik az első, a tévélátvány volt fontos.) A katasztrófának már rég be kellett volna következnie, de történt egy nem várt, apró hiba: megjelentek a migránsokat támogató, segítő önkéntesek, akik enni, inni adtak, útba igazítottak – nem magyarul! –, elemei emberi szolidaritást tanúsítottak.

Ami ezen a héten történt, az már a nyilvánvaló provokáció esete – több szinten is. Hétfőn váratlanul vonatra szállhatott vagy kétezer migráns, rászabadítottuk őket Ausztriára és Németországra, hadd tudják meg, mi történik, ha sokat ba…gatnak minket. Másrészt erre a hírre még többen sereglettek a Keletibe, őket már nem engedték oda, a vonatközlekedést leállították, az embereket az aluljáróba, a térre szorították. Tömeget hoztak létre, megint olyan szituációt, amiben bármi megtörténhet. A mai taktikai lépés, hogy bemehetnek a pályaudvarra, de nincs nemzetközi vonat. Az előnyök: kisebb csoportok jönnek létre, amelyek szükség esetén könnyebben felszámolhatók, rabomobilba terelhetők; a látszólag ötletszerű, logikátlanul egymásra következő, váratlan intézkedések meg a növekvő reménytelenség felőrlik az idegeket. Most már tényleg minden megtörténhet…