Valójában tényleg "vissza", mert véletlenül úgy jött ki, hogy évvégi hajrával az elmúlt tíz napban három kiállítást néztünk meg - történetileg fordított sorrendben: El Kazovszkijjal kezdtük (február közepéig látható a Várban, a Nemzeti Galériában), aztán jött a Nemzeti Galéria Modern idők címen újrarendezett állandó kiállítása a millenniumtól 1945-ig terjedő időszak magyar képzőművészetéről - elsősorban festészetéből -, ma pedig a Csontváry-kiállítást abszolváltuk, ugyancsak a Várban, de az egykori Honvéd Főparancsnokság épületében; aki még meg akarja nézni, annak sietnie kell, mert az év végén bezár, és karácsony is kiesik.

Ami tuti volt, az persze a Csontváry - mindig lenyűgöző látni, és ilyen gyűjteményes kiállítás nagyon régen nem volt. Ráadásul itt most kellő tere volt a legnagyobb képeknek is, és hétköznap dél lévén látogatótömegek se zavarták az elmélyülést például A taorminai görög színház romjai-nak fantasztikus színsávjaiban. És végre megértettem azt is, mit jelent, hogy "a napút festője" akart lenni. És laikus lévén nekem még a képeket - és a festőt - magyarázó kísérő szövegekkel se volt annyi bajom, mint az egyik legtekintélyesebb magyar művészettörténésznek, Perneczky Gézának. A cikk érdekes, de a kiállítást muszáj megnézni.

Értelmező szövegek... El Kazovszkij nekem korábban igazából "nem jött be", nem tudtam mit kezdeni hatalmas (kisebb képeken kicsi) kutyáival (más értelmezések farkast meg sakált is emlegetnek). Most viszont, A túlélő árnyéka  Az El Kazovszkij-élet/mű című kiállításon eltöltött csaknem három intenzív óra nyomán azt gondolom, hogy ez az év egyik legfontosabb művészeti eseménye. A képeken, performanszok rekonstruált díszletein vagy egykori videófelvételén túl azért, mert a kísérő szövegek és videó-interjúk nyomán hátborzongatóan kibontakozik az, ahogy valaki művészetet teremt az életéből, önmagából. Bulváros szenzációhajhászásnak tartottam, amikor a kiállítás megnyitása után megjelent recenziók mindegyike hangsúlyozta a művész bonyolult nemi identitását, transzneműségét: a Jelena Kazovszkaja néven született orosz lányból Magyarországon El Kazovszkij lett (egy a kiállításon látható saját kezűleg írt, orosz nyelvű szövegben hímnemben említi önmagát), és azt mondta magáról, hogy női testbe született férfinak érzi magát, de hogy bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfinak, akit a lányos alkatú fiatal fiúk vonzanak. Ez elég robbanóanyag és magyarázat, hogy a 70-es évek Budapestjén az alternatív, underground művészeti szcénában találja meg a helyét. Mindehhez jött egy 27 éves kori, alig egyhetes szerelmi élmény a nála hét évvel fiatalabb Can Togay-jal, ami életének, művészeti tevékenységének - és a kiállításnak - meghatározó eleme lett. És ráadásul fékezhetetlen fantáziájú, nagyszerű festő és grafikus volt.

Csontváry és El Kazovszkij - művészeti értelemben is - magányos, egyedülálló figura volt. Ugyanakkor a Modern idők kiállítás annak bizonyítéka, hogy a múlt századforduló és a 20. század első fele magyar képzőművészete - Mednyánszky Lászlótól és Ferenczy Károlytól Rippl-Rónain és Bortnyikon át Kassákig és a szobrász Ferenczy Béniig milyen szorosan kapcsolódott az európai áramlatokhoz. Jó, az impresszionizmus némi késéssel érkezett meg, de aztán...Szinte mindenki életrajzában kötelezően szerepel Párizs, hogy aztán Nagybányán, Szolnokon, Gödöllőn (vagy a Tanácsköztársaság bukása után bécsi, berlini emigrációba szorulva), alkotói közösségekbe tömörülve és kiválva,  saját, gazdag, világszínvonalú - vagy szerényebben és egyszerűen: gyönyörű - alkotásokat hozzanak létre. Hihetetlen élmény. Hogy a kevésbé ismertek közül válogassak, ime egy Czigány Dezső-csendélet.