„Most már elhiszem, hogy tényleg kommunista vagy", mondta Bob 1970 nyarán Osztaskovo főterén, hangjában az elismerés és a szánakozás keverékével. Tűző nap, kb. 40 fok, már rég a haza hozó vonat felé kéne mennem, átvertek, egy kicsit meg is aláztak, a tököm tele van a Szovjetunióval, el innen!; én meg állok a tömegben, egy szovjet állami ünnepen és teli torokból éneklem az Internacionálét.
Bob bolgár orvostanhallgató volt, és a szovjetunióbeli építőtáborban barátkoztunk össze. Érintetlennek tetsző, igazi orosz erdő közepén, egy Szeliger nevű, gyönyörű tó partján turistatábort építettünk. 14 országból jöttünk - a zöm moszkvai és szófiai orvostanhallgató, az afrikaiak, latin-amerikaiak szintén Moszkvában tanuló fiatalok; magyarok hárman voltunk, a vlagyimiri tanévünk betetőzése volt ez a kaland (a 120-as évfolyamból rajtam kívül csak Ildikó és Teri jött). A tábor kéthónapos, de nekünk csak a fele, mert a magyar hatóságok csak július végéig adtak engedélyt további kint tartózkodásra, s mi a tábor után, az ott kapott pénzből még el akartunk menni Kijevbe meg Odesszába.
Betonalapokra faelemekből építettünk kb. 20 m²-es házakat. A második hét végén jött egy bizottság szemrevételezni a munkát. Megállapították, hogy az egészet rossz helyen kezdtük, száz méterrel arrább kell, bontsuk le, amit eddig építettünk, kezdjük újra. A táborvezetés a másnap reggeli táborgyűlésen közölte: hogy tartani tudják az eredeti tervet, a napi nyolc óra munkaidőt tízre emelik, de „ez természetesen csak a szovjet diákoknak kötelező, kedves külföldi vendégeink belátásuk szerint cselekszenek". Baszd meg! Én majd 5-kor abbahagyom, míg a velem egy brigádban dolgozó Vologya és Szonya helyettem is gürizik! Esetleg a fűben fekve nézem őket, hiszen, ha aznap a szigeten dolgozunk, akkor úgyis azzal a bárkával tudunk „haza" menni, amelyik majd értük jön.
Egyébként ezekben a napokban láttam először, hogy milyen gyönyört tud okozni a rombolás: az orosz srácok úgy estek neki szétverni az általuk (is) épített házakat...
A körülmények amúgy - európai szemmel - embertelenek voltak. A higiéniát hidegvizes tábori zuhanyozó (értsd: lényegében csak kilyukasztott csövek) és latrina jelentette; a munkahelyre kiszállított ebédet egy aluminiumtányérból ettük, esetleg a tóban ellögybölve a leves és a nyomorúságos második fogás között. Plusz szúnyogok.
Amikor még az első napon „napiparancsban" ismertették a táborrendet, közölték: minden reggel frissen borotválva kell munkába menni. Akkor határoztam el, hogy szakállat növesztek, „hülye külföldi" vagyok, vajon rám szólnak-e. Nem szóltak, sőt kéthetes borostával lekapott fényképem került ki a tábor aktuális dicsőségtáblájára. (Élmunkás voltam, vagy sorsolással lettem az?)
Szörnyű volt és gyönyörű. Így együtt. Hatalmas beszélgetések, barátkozások, az együttes munka és a (természetesen tiltott) együttes vodkázások öröme. A legmaradandóbb élmény az a félnap, amit eső miatt a motoros bárka rakterében rekedve töltöttünk. Magyarok, oroszok, bolgárok, üzbégek, indiaiak, algériaiak, peruiak énekeltünk. Kerestük azt, amit minél többen tudnak - munkásmozgalmi és olasz partizándalok, kubai indulók, orosz népdalok, Beatles-slágerek... Együtt.
Amikor hármunknak eljött a távozás ideje, kiderült, hogy a remélt pénz felét kapjuk (nem emlékszem, miért, lényegtelen is). Aztán kiderült, hogy majd csak az után szállít minket a teherautó a vonatállomásra, ha előbb a többiekkel együtt részt veszünk egy (már nem tudom, milyen) ünnepségen a táborhoz legközelebb eső kisvárosban, Osztaskovóban. Akkor döntöttük el, hogy ebből elég; le van szarva Kijev, Odessza, el ebből az országból! (Már Záhonynál megbántuk.) Utáltam az egészet, szenvedtem, forrt bennem a düh, de számomra természetes volt, hogy amikor az ünnepség végén felhangzott az Internacionálé, én is éneklem. Együtt a többiekkel, és nem kényszerű alkalmazkodásból.
*
Néhány hónapja olvastam Osztaskovóról. Ekkor tudtam meg, hogy ott volt az egyik tábor, ahol az 1939 őszén foglyul ejtett lengyel tiszteket őrizték - és ahonnan, a Szeliger tó jegén át Kalinyinba, a katyni vérengzés egyik „mellékszínterére" vitték őket kivégzésre. S talán azért kellett két hét után „arrább vinni" az épülő turistabázist, nehogy csontokat találjunk.
- . -
Előzetes válasz a kommentelőknek:
Régóta terveztem ezt a bejegyzést, de most, az MSZP-kongresszus kapcsán kitört „Internacionálé-botrány", az ostoba visszhangok megadták a végső lökést. Igen, szerintem se kellett volna énekelniük, ugyanis semmi közük hozzá. Az Internacionálé a nemzetközi munkásmozgalom - a tágabb értelemben is vett proletárok, kizsákmányoltak, „A föld rabjai"-nak (Frantz Fanon) - himnusza. És ahogy a magyar Himnuszt nem teszi semmissé, hogy a nyilasok is énekelték (éneklik), úgy az Internacionálé is érvényes. Diktátorok, cinikus csirkefogók és ostobák ellenére is.
*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.
A sorozat korábbi darabjai:
Utolsó kommentek