Az elmúlt napok - részben személyes - droghírei juttatták eszembe az első és egyetlen alkalmat, amikor közel álltam ahhoz, hogy kipróbáljak egy kábítószert. Marihuánás cigarettával kínáltak új ismerőseim, de én elhárítottam. (Erről majd még a végén.) Az időpont 1981. február, a helyszín Madrid, az alkalom egy többszázezres, antifasiszta tüntetés. Előző nap érkeztem Madridba, egy nappal az után, hogy egy Antonio Tejero nevű csendőr alezredes néhány társával együtt betört a spanyol parlament üléstermébe, leadott egy géppisztolysorozatot a levegőbe - a képviselők a pad alá bújtak - s ezzel megkezdődött, majd gyorsan el is bukott egy puccskísérlet, amelynek az volt a célja, hogy megakadályozza a Franco diktátor halála (1975) után megkezdődött demokratizálódási folyamatot. Két nap alatt kiderült, hogy az egzaltált kinézetű alezredes mögött a hadsereg magas rangú vezetői és az előző rendszerhez kötődő politikusok álltak. A puccskísérlet leverésében döntő volt a Franco halála után trónra került ifjú király, János Károly fellépése, aki igazából ekkor alapozta meg tekintélyét és népszerűségét. (Nem mellékesen: János Károlyt Franco neveltette, ő akarta, hogy trónra kerüljön; az ország 1976-tól hivatalban lévő, a többpárti demokrácia bevezetésében kulcsszerepet játszó miniszterelnöke, Adolfo Suárez pedig korábban a francóista Nemzeti Mozgalom egyik vezetője volt.)

A tüntetést a demokrácia védelmében együtt szervezték kommunisták, szocialisták, liberális, keresztény, köztársasági érzelmű pártok, csoportok. Engem két, húszas éveiben járó - egyik párthoz sem tartozó - fiatal hívott el a demonstrációra. Hozzájuk pedig Attila ajánlott be.

Attila csecsemő volt, amikor 1944-ben emigrált, apja ugyanis, egy szélsőjobboldali nézeteket valló református lelkész, jobbnak látta nem megvárni a szovjet katonákat, s a velük érkező új rendszert. Argentínában kötöttek ki, a papa az emigráns magyarok lelkésze lett. Attila folytatta is a szülői tradíciót - teológiát végzett, lelkész lett -, lázadt is ellene, ugyanis baloldali - az egyszerűség kedvéért mondjuk így: kommunista - lett. Ez Latin-Amerikában nem ment/megy ritkaságszámba. A 70-es évek elejére nem volt olyan magára valamit is adó dél-amerikai ország, amelyik ki ne tiltotta volna, és nem tehette be a lábát az Egyesült Államokba sem. Akkor Spanyolországba ment, ahol az akkor még féllegális baloldali szakszervezet, a Munkásbizottságok égisze alatt folytatott politikai és karitatív tevékenységet. Aztán - uruguayi feleséggel és két gyerekkel - hazajött, haláláig újságíróként dolgozott. Teljes életet élt: családja volt, nőzött, szerette a jó ételeket és borokat, s megpróbálta jobbá tenni a világot. Nekem fontos az emléke, fontos, hogy volt, hogy ismertem, hogy a barátom volt.

És most vissza a marihuánához. Reflexből, gondolkodás nélkül utasítottam el a kínálást. Alapállásomat meghatározta, hogy nem szabad, hogy bűn, hogy veszélyes. Ismereteimet a kor propagandájából és például Déry Tibor Képzelt riportjából szereztem. (Erről lásd egy korábbi bejegyzésemet.) Igazából azonban attól féltem, hogy mi lesz, ha megkóstolom és ízlik. Jobb ellenállni a kísértésnek. Ma is úgy gondolom, hogy tilos, veszélyes, nem szabad. De tudom, hogy hülye voltam. Ezt is ki kellett volna próbálni.

Vannak végzetesen elmulasztott, vissza nem hozható dolgok...

Zene: Valaki mondja meg...

*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.