Heves vita bontakozott ki a médiában, benne az internetes portálokon, a tegnapi Kossuth téri tüntetésről. A főbb álláspontokat jól tükrözi a hvg.hu két cikke – ez meg ez. Az egyik vitapont, hogy elég-e csak nem-et mondani – azaz a dühünknek, felháborodásunknak hangot adni, ahogy a tegnapi szónokok zöme tette –, vagy világosan körvonalazott célokat is ki kell tűzni – ahogy… ahogy senki. Merthogy ehhez előbb sok mindent meg kéne érteni, és legalább néhány alapkérdésben konszenzusra jutni a sokfelől, sokféle indokból és sokféle tapasztalattal jövő, de egyaránt változást akaró – de egyelőre csak a változás akarásában egyetértő – embereknek, szerveződő csoportoknak. Megérteni és konszenzusra jutni abban például, hogy mi is volt a rendszerváltás, mi történt velünk (és körülöttünk) az elmúlt 25 évben, hogy néz ki a mai magyar társadalom, mik a legalapvetőbb problémái. Vagyis hogy miért vagyunk dühösek, felháborodottak. Ez hosszú folyamat, érvelő, elkeseredett viták és a közös minimumcélban való kompromisszum eredménye lesz – lehet – csak. Évekbe fog telni, hacsak nem jön egy kataklizma, ami elsöpri az okoskodókat, a célt, értelmes jövőt keresőket, és ezt nem kívánom magunknak.

A „Közfelháborodás napja” nem erről szólt. Nem voltak cizelláltan érvelő társadalmi elemzések. Az egyébként sok tekintetben amatőrnek bizonyuló szervezők – és ez nem szemrehányás, hiszen épp az a jó bennük most, hogy azok – értelmezhető célja a hergelés, a „hangolás” volt: a változtatás akarásának érzelmi előkészítése, tréningje volt. És tulajdonképpen ez az igazi jelentősége az elmúlt hetek összes tüntetésének. Szívesen hízelegnék magunknak – magamnak –, hogy a mi vonulásaink kényszerítették ki az internetadó tervének visszavonását, de tudom, hogy ebben a Deutsche Telekomnnak nagyobb szerepe volt. Viszont Orbánnak ez a „ki nem kényszerített hibája” olyan társadalmi csoportot – a fiatalokat – mozgósította, amely mindeddig undorral tartotta magát távol a közélettől; jó részük talán most se fogta fel, hogy az általa megvetett politizálás volt az, amikor az internetadó ellen tiltakozott. A szemükre lehet vetni, hogy nem tüntettek a szegények, a munkanélküliek, a cigányok mellett, hogy érzéketlenül nézik az oktatás – a jövő – szétverését, és csak a film- és zeneletöltés szabadságáért emeltek szót, de ez értelmetlen. Egy ponton megértettek vagy legalább megéreztek valamit az Orbán-rendszer lényegéből, és az a jövő feladata, hogy ezt majd össze tudják kapcsolni sokkal mélyebb, fontosabb problémákkal. Nekem most elég, hogy velem együtt kiabálják: „Orbán, takarodj!” (Félre: ez csak virtuális együttkiabálás, lévén, hogy korom és természetem miatt nem vagyok kiabálós. De „veletek száguld, vív, ujjong a lelkem…”)

A másik vitatéma az elmúlt 25 év megítélése, merthogy a hétfői, huszonéves(!) szónokok nemcsak a Fidesz-korszak elmúlt 5 évét kárhoztatták, hanem a rendszerváltás egész negyedszázadát utasították el. És ezen a ponton közölnöm kell, hogy teljesen egyetértek velük. Ez a Magyarország (benne Orbánnal és gengszterbandájával) ugyanis az elmúlt 25 év terméke. S mivel föl se merülhet, hogy az az előtti korszakot kívánnák vissza, itt egy új rendszerváltás igénye fogalmazódik meg. Egy társadalmilag igazságosabb rendszeré. S hogy az milyen legyen, annak elképzelése, kidolgozása aligha egy vagy több tüntetés feladata. De a tüntetés, a társadalom – remélhetőleg egyre fokozódó – mozgósítása a változás elengedhetetlen feltétele.