Ma a Face-profilomon megemlékeztem május elsejéről, a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepéről. A bejegyzés végére beillesztettem József Attila Tömeg című versét. Igenám, de  a verset az Arcanum oldaláról másoltam be, mint kiderült egy hatalmas Arcanum-logó kíséretében, amit nem tudtam eltüntetni. A következő lépésben az egész bejegyzést törölni akartam, hogy újraírva más, szelídebb helyrl szerzem be a verset. Ez se sikerült, nem tudom, miért nem, hiszen máskor már előfordult - legalábbis úgy emlékszem, de lehet, már nagyon szenilis vagyok -, hogy visszavontam, töröltem egy bejegyzést. . Annyit tehettem az ügy érdekében, hogy kommentben elnézést kértem informatikai tudatlanságomért.

Erről viszont eszembe jutott, hogy bő másfél évtizede csetlő-botló (már akkor is túlkoros) kezdő bloggerként ketten is voltak, akik időnként technikai segítséget nyújtottak. Az akkor ötvenes éveiben járó Thomas és a harmincas Máté. Thomas kb. 15 éve halott (és halott, a Covid első áldozatai között volt, drc is, aki olvasómként tudná kiről beszélek). Máté halának októberben volt a 10. évfordulója...

Mondhatni: fura asszociációs lánc, amit leírtam. Másrészt viszont - ugyancsak furán - megnyugtató, hogy hiányukkal is velem vannak.

És ha már, akkor (az ELTE oldaláról)

József Attila: Tömeg

Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.

Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővízű, alföldi kútért - -

Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, -
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat - -

Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező - -

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrugja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább! tovább!

1930. szeptember 1.