Vagyis hogy nyolcvan éve ért véget Európában a második világháború, ekkor lépett életbe a szövetségesek előtti német feltétel nélküli fegyverletétel.
Van értelme ma, 2025-ben megemlékezni erről, ünnepelni – egyáltalán gondolnunk rá? Talán igen – még ha némi keserűséggel is.

Az 1945. április 26-án az Elba menti Torgauban készült képen amerikai és szovjet katonák ünneplik a németek feletti győzelmet. Együtt, összeölelkezve. Mert hogy közösen győztek. Torgau, ahol a náci Németország ellen harcoló amerikai és szovjet hadsereg katonái először találkoztak, a hidegháború éveiben is szerepelt a magyar történelemkönyvekben. Jó, mellette – inkább előtte – azért ott volt, hogy „a háború fő terhét a Szovjetunió viselte”, s ily módon, értelemszerűen a dicsőségből is őket illeti a nagyobb rész.
És itt álljunk meg egy pillanatra: a második világháborúban messze a legtöbb halottat a Szovjetunió vesztette, 20–22 milliót; azok közül a szovjet – orosz, ukrán, örmény, üzbég stb. – fiúk közül, akik 1941-ben (Hitler ekkor támadta meg a Szovjetuniót) csak minden tizedik érte meg a háború végét. Igen, tudom, mert Sztálinnak, a Vörös Hadseregben, nem számított az emberélet. Ami persze így nem is igaz, mert a Vörös Hadsereg katonájának igenis számított a mellőle kilőtt társa, barátja. (És akkor az áldozatok családjáról még nem is beszéltünk.) Ezt is tudni kell, amikor undorodva vagy furcsállva nézzük a moszkvai ünnepséget, amely persze a – cári és szovjet – Birodalom iránti putyini nosztalgia megnyilvánulása is. Is. Valamint az ezt övező társadalmi támogatásé… Amely kiterjed az Ukrajna elleni – a „nácítlanítás” perverz jelszavával folyó – háborúra is.
A közös győzelemből nem lett közös ünnep. A szövetségesek még a háború vége előtt felosztották maguk közt Európát, s a hamarosan „beköszöntő” hidegháború évtizedeiben szovjetek és angolszászok, franciák, mindenki a maga áldozatára és győzelmére emlékezett – a hallgatólagos közös ünnep az volt, hogy a háború hideg maradt, hála az osztozkodás szigorúan betartott szabályainak. Aztán, a jaltai rendszer, s benne a Szovjetunió szétesésével eljöhettek a közös ünneplés évtizedei, aminek 2022. február 4-e vetett véget. De ettől még él 1945. május 8. emléke. Már csak azért is, mert ebből a győzelemből született az új Európa; a fasizmus, a faji, nemzeti megkülönböztetés elutasításából. Meg a béke vágyából, az államok, nemzetek közti érdekellentétek erőszakmentes rendezésének elvéből. Az idei évforduló aktuális, égető kérdése, hogy érvényesek-e még ezek az eszmék. Érvényesek-e, legalább elvként, célként, ha már a gyakorlatban nem.
Mindenesetre reményt keltő, hogy nemcsak Moszkvában, hanem Londontól Párizson át Varsóig és Bécsig is ünnepelnek. Fontos, hogy Berlinben is: ott a háborús vereség napja a felszabadulás – a nemzeti szocializmus alóli felszabadulás – ünnepe. A történelemmel való szembenézésé. És szükségképpen a jelennel való szembenézésé. Tragikus, hogy Magyarországon – legalábbis, ami a hivatalos politikát illeti – nincs ilyen; sem ünnep, sem szembenézés.
Ugyanerről korábban:
Utolsó kommentek