A 16 éves M találkozott a 32 éves Gy-vel; apát talált, mert arra volt szüksége (egész életében). Nagynak, bölcsnek látta – és beleszeretett. Azt hiszem, valójában halála után lett a számára Gy mítosz: az emléke, az, amit jelentett, naponta szembesítette saját tetteivel. Talán ez ellen is védekezett, amikor néha azon meditált: Gy talán nem is volt olyan nagy ember, csak ő látta annak. Azt válaszoltam: a lényeg az, hogy neked mit jelentett – jelent. Ami ebben (számomra, most) izgalmas, hogy Gy morális tekintély volt M számára.

*

Apára volt szüksége, az apját kereste, hogy imádhassa – és gyűlölhesse, megalázhassa, bosszút állhasson mindenért. És csak az övé legyen. Nem a banális apakomplexus, hanem egy trauma emléke, egy súlyosan sérült, beteg pszichéjű ember küzdelme. Önmagával. Válj önmagaddá! – mondja Nietzsche.

*

Barátom, aki éveken át szintén olvasta M blogját, lényegében azt vetette a szememre, hogy (másokkal együtt) bedőltem M önmaga teremtette mítoszának, és tovább építem (építjük). A „bálványimádás” kifejezés is elhangzott.

A blogom linkfalán csaknem hat évig úgy szerepelt, hogy „Máté, a fiam”. Általam ismert (együtt töltött) élete első mélypontján fogadtam virtuális fiammá (soha nem találkoztunk). Óvatosságra intett: szörnyű dolgokat fog megírni magáról a blogján, kompromittálhatom magamat. Végül is nem blogolt ki szörnyű dolgokat, amikkel – okkal – vádolta magát, s amelyek közül volt, amit nem is tartott „szörnyűnek”, de tudta, hogy a társadalom szemében azok. Az enyémben is. Akkoriban gyakran volt napi – néha többórás – chatelésünk témája, hogy ő rossz ember. Bűntudata is volt, kérkedett is. Átgázolt bárkin, és magához ölelt bárkit. Tizennégy éves korában megfogadta, hogy jó lesz, nagyon jó. Aztán máshogy alakult…

Én úgy gondoltam – gondolom –, talán nem csak önmagam megnyugtatására, hogy nem gonosz, amorális ember az, aki – függetlenül a tetteitől – tudja, hogy mi az erkölcsi jó és mi a rossz, vagyis van morális érzéke (még ha nem is mindig ez vezeti a cselekedeteiben). Ebből a szempontból tulajdonképpen érdektelen, hogy a következő években számtalanszor volt alkalmam tudomást szerezni a jó M-ről.

Azokban a bizonyos első időkben gyakran állította, hogy Gy-re emlékeztetem, olyanokat mondok, mint amiket Gy mondott neki. Egyébként én épp annyival voltam idősebb Gy-nél, mint Gy M-nél.

*

Az ember hajlamos sok mindent elnézni, megbocsátani annak, akit szeret, és én szerettem M-t. Az elfogadást megkönnyítette, hogy rengeteget megtudtam M múltjáról, és érteni vélem, hogy miért lett olyan, amilyen. Volt, amit nem lehetett, és ezt meg is mondtam neki. Tudomásul vette, azt hiszem, nem nagyon érdekelte. Most, bő hat héttel a halála után ismét azon jár az agyam, hogy tulajdonképpen milyen ember volt. Valójában ugyanott tartok, mint hat éve: dosztojevszkiji figura. Rogozsint juttatta eszembe a Félkegyelműből. (S én, persze, Miskin herceg.)

*

Dosztojevszkijt nagyon foglalkoztatta Nietzsche, és Nietzsche is olvasta Dosztojevszkijt. Ez a párhuzam csak most jutott eszembe. Hogy filozófiai értelmezést nyerjek a M-jelenségre, és az én viszonyomra hozzá, elővettem Nietzschének Túl jón és rosszon című írását (illetve annak az 1984-ben kiadott Válogatott írásokban megjelent részleteit. S aztán, ha már benne voltam, beleolvastam az ugyancsak az erkölccsel foglalkozó Hajnalpírba is. Tudom, „mítoszépítés”, meg valószínűleg túldimenzionálom a dolgot.

Valójában az történt, hogy miközben azon töprengtem, végül is jó vagy rossz ember volt a fiam – akit nagyon szerettem, és aki bízott bennem –, a jelzőkről beugrott a Nietzsche-mű címe. Reméltem, hogy valamifajta választ, magyarázatot kapok. Egy 19. századi, egzaltált költő-filozófus gondolataival lettem csak gazdagabb, új magyarázattal nem. Továbbra is úgy gondolom, hogy konkrét tettek, helyzetek megítélésében jogosult a vagy–vagy (amely ítélet persze abszolút mértékben függ az ítéletalkotó társadalom által formált tudatától), de egy ember megítélése ennél bonyolultabb. Viszont érdekes volt olvasni – még ha nem is értek egyet Nietzschével.

Nietzsche azt mondja, hogy az erkölcs beidegződés, kultúra, hagyomány, és mint ilyen a tömegember, a gyengék, az alattvalók menedéke a szabad akaratára, vágyaira, képzeletére hallgató individuummal, az emberfeletti emberrel szemben.

„[A]z erkölcsösség nem más…, mint engedelmeskedés az erkölcsöknek, bármilyenek legyenek is azok; tehát az erkölcs a cselekvés és értékelés hagyományos módja… A szabad embernek nincs erkölcse, mert ő mindenben önmagától akar függni s nem valamilyen hagyománytól: az emberiség minden eredeti állapotában a „rossz” annyit jelent, hogy „egyéni”, „szabad”, „önkényes”, „szokatlan”,, „előre nem látott”, „kiszámíthatatlan”. Az ilyen állapotok mértékével mérve: ha egy tettet nem azért hajtanak végre, mert a hagyomány parancsolja, hanem más okból (például egyéni haszon végett),… az a tett erkölcstelennek számít… Mi a hagyomány? Felsőbbrendű tekintély, amelynek nem azért engedelmeskedünk, mert a számunkra hasznosat parancsolja ránk, hanem azért, mert parancsol.” (Hajnalpír. Gondolatok az erkölcsi előítéletekről. Ford.: Szabó Ede)

Nietzsche a zsidó Törvény ellen lázadó Pál apostolt hozza példának – „a legbecsvágyóbb és legerőszakosabb lelkek egyike” –, meg Luthert.

Zárójelben: az erkölcs viszonylagossága és az ösztönök meg az akarat elsődlegessége mellett Nietzschének ugyancsak fontos tétele ugyanannak az örök visszatérése.

*

Friedrich Nietzsche: Ecce homo

Úgy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek;
úgy van, úgy van, láng vagyok!

(Szabó Lőrinc ford.)

*

Részlet egy 2009. októberi blogbejegyzésből:

A napokban láttam egy fényképet. Arckép: egy gyönyörű, cigány fiúról, 18-20 éves lehet. A vagy másfél évtizede készült, fekete-fehér fotón a legmegragadóbb: a szeme. Mélyfekete, csillog – és szomorú...

– Meghatóan ártatlan – mondtam azonnal.

– Nagyon nem volt ártatlan – válaszolta a kép tulajdonosa, de én nem tudtam hinni neki.

Nem tudhatom, mi lett azzal a sráccal. Néztem a képet, a szép arcot, a könnyű, talán kétértelmű mosolyt a szája szegletében, de főleg a szemét: kiolvasható-e belőle a sorsa.

Lehetett belőle filmsztár vagy sportoló, bútorkereskedő az Ecserin vagy strici a Józsefvárosban, boldog családapa vagy börtöntöltelék – vagy 30 évesen halott. Minden „benne van a pakliban".

Én mégis azt remélem, hogy boldog és tiszta. A szeme miatt.