Több okom is van, hogy erről írjak. Mostanában láttam a Capa-kiállítást; Platen, akinek, mint tudjuk, hétfőn lesz a születésnapja - Isten éltesse! - nagyon érdekes fotótörténeti sorozatot kezdett; és láttam egy meghatóan szép fényképet (erről még majd a végén).
*
„Hogy az a túlexponált pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült-e, és mit ábrázol valójában, azt csak találgatni lehet.
Biztos csak, hogy a két Szkalla lány látható rajta, Szolnok megye szépei, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy dombról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottak, kinek vagy minek örültek, talány marad." (Örkény István: Macskajáték)
*
A kép valamikor az 1920-as években készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten... Ők aztán tudtak szaladni, nevetni, gyereket szülni erre a világra. Hogy hogyan, talány marad.
Ki tudja már, miért nevet
Egy másik arc, egy kisleány
Ki tudja már, miért vidám... *
*
„A fotó: a tér és az idő vékony szelete. A fényképek kormányozta világban minden határvonal („kivágás") önkényesnek tetszik. Akármi elválasztható, elszakítható akármitől: csak más képkivágást kell alkalmaznunk. (És megfordítva: akármi összekapcsolható akármivel... A fényképek tükrében a világ nem egyéb, mint összefüggéstelen, egymástól elkülönülő részecskék sora, a történelem pedig - a múlt is, a jelen is - anekdoták és faits divers-ek (különféle tények) halmaza. A fényképezőgép felaprózza a valóságot, kezelhetővé, de egyúttal átláthatatlanná teszi. A belőle fakadó világszemlélet tagadja az összefüggést és a folyamatosságot, ám minden egyes pillanatot valamiféle rejtélyességgel ruház fel...
A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja el a világot olyannak, amilyennek látszik." (Susan Sontag: A fényképezésről)
*
És persze, ha fénykép, akkor nagyítás is - illetve: Nagyítás. Antonioni filmje arról, hogy a valóság a látszat, a felszín mögött van:
*
Egy fénykép sok mindenről szólhat, sokféle dolgot sűríthet magába. Ez egy amatőr kép egy fiatalemberről, aki ír valamit. Valószínűleg éppen szünetet tart a munkában - talán építő- vagy erdőmunkás, hiszen farönkökön ül, s mintha munkaruhában lenne. Valószínűleg levelet ír, s az arcán szétterülő, lágyan bárgyú félmosolyból arra is következtethetünk, hogy szerelmeslevelet. Ami nem látszik: a hely, az idő, a történelem. Pedig benne van. A kép megkésett illusztráció az Egy évszázad hordaléka - Osztaskovo bejegyzéshez. (Ha némileg hosszú exponálási idővel is, de teljesítve Solvere volo kérését.)
*
A napokban láttam egy fényképet. Arckép: egy gyönyörű cigány fiúról, 18-20 éves lehet. A vagy másfél évtizede készült, fekete-fehér fotón a legmegragadóbb: a szeme. Mélyfekete, csillog - és szomorú...
- Meghatóan ártatlan - mondtam azonnal.
- Nagyon nem volt ártatlan - válaszolta a kép tulajdonosa, de én nem tudtam hinni neki.
Nem tudom idetenni a képet, ezért van a helyettesítő, mert valami/valaki szép azért kell.
Nem tudhatom, mi lett azzal a sráccal. Néztem a képet, a szép arcot, a könnyű, talán kétértelmű mosolyt a szája szegletében, de főleg a szemét: kiolvasható-e belőle a sorsa.
Lehetett belőle filmsztár vagy sportoló, bútorkereskedő az Ecserin vagy strici a Józsefvárosban, boldog családapa vagy börtöntöltelék - vagy 30 évesen halott. Minden „benne van a pakliban".
Én mégis azt remélem, hogy boldog és tiszta. A szeme miatt.
***
Utolsó kommentek