Mottó: „Csak a nyílt beszéd segít, nem a politikai korrektség" (Bíró András polgárjogi aktivista, Alternatív Nobel-díjas, Élet és Irodalom, 2008. július 18.)

1. / Elkeseredetten számol be blogjában Zoli minapi élményéről: hangos, agresszív, kulturálatlan, büdös cigányok a villamoson, késelő cigány suhanc a megállóban. S természetesen közönyös, „nem látok semmit", „nem hallok semmit" emberek mindkét helyen. A legszörnyűbb a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése.

Tisztázzuk: én sem szeretném, ha sokgyerekes, civilizálatlan, hangos cigány család költözne a szomszédomba. Ahogy nem szeretném, ha kulturálatlan, az együttélés minimális szabályait is figyelmen kívül hagyó nemcigány család lakna mellettem. Ahogy nem szeretem azokat a nem cigány hómleszeket sem, akik (itt, Budapest „úri" részén) a mellettünk lévő villamosmegálló százéves bódéjában laknak, iszonyú koszt hagyva maguk körül, s idejárnak szarni a kertkapu előtti bokorba (de ha elromlik a zár, akkor a kapu mögöttibe).

Azt akarom mondani, hogy nem etnikai, hanem szociális és kulturális-civilizációs kérdésről van szó. Szociális: egy egyre nagyobb számú, a társadalom peremére vagy már a társadalmon kívül szorult embercsoport él közöttünk, akik - mivel kiszorultak belőle - nem is tartják kötelezőnek maguk számára e társadalom normáit. Kulturális: nem is ismerik, nem is értik ezeket a normákat.

Illetve: mi a helyzet azokkal a (papíron legalábbis) iskolázott, jól kereső, jó körülmények között élő - jellemzően nemcigány - bunkókról, akik nap mint nap megkeserítik az életemet, hangosak, agresszívek, átvernek, hamisított mozgássérült igazolvánnyal ellátott terepjárójukkal a második sávban parkolnak - érzékeltetik, hogy övék a világ, én le vagyok szarva. Nem bicskáznak, csak esetleg rám küldik a verőembereiket.

Vissza a cigányokhoz. Én is rosszul érzem magam, esetleg leszállok, ha hangos és/vagy büdös cigányok szállnak fel a villamosra. És ilyenkor természetesen nem az jut az eszembe, hogy de hiszen nap mint nap együtt utazom, találkozom sokkal több emberrel, akik fel se tűnnek, s akik történetesen cigányok.

2./ A képmutató píszí egyik hazugsága, hogy tagadja a cigánybűnözést - vagyis azt, hogy léteznek a bűnözésnek olyan formái, amelyek történelmi, kulturális, szociális okok miatt jellemzőek erre a népcsoportra. Ilyenek az erőszakos, illetve a tulajdon el nem ismeréséből fakadó bűntettek: pl. zseblopás, élelmiszerlopás, fémtolvajlás, garázdaság stb. Ahogy van tipikusan nemcigány bűnözés: sikkasztás, korrupció, „jókor jó helyen lenni privatizációnál", előre megfontolt gyilkosság stb. Hogy Tiborcot idézzem: „Ki száz- és százezert rabol, bírája lészen annak, kit a szükség garast lopni kényszerít".

Igen, én se szívesen megyek sötétedés után józsefvárosi utcákon, s nappal is átmegyek az utca másik oldalára bizonyos kinézetű emberek láttán. De tessék mondani, hány cigány volt két hete a melegeket és a rendőröket kövekkel, Molotov-koktélokkal dobáló, gyűlölettől eltorzult arcú csőcselékben?

Az, hogy Magyarországon tömegessé, napi jelenséggé vált a bűnözés, az agresszivitás, az az állam és rendfenntartó szerveinek a működésképtelenségét, alkalmatlanságát, a törvényes rend hiányát mutatja. Igen, csődbe jutott a rendszerváltás idealizmusában elgondolt jogállam. És (talán azért is, mert) nem működik a társadalom önvédelmi mechanizmusa. (A Magyar Gárda a normális társadalmi önvédelem eltorzult pótszere.) Félünk, elfordítjuk a fejünket, egyedül érezzük magunkat, nem bízunk a másikban.

3./ 1971-ben az MSZMP párthatározatba (az akkor legfontosabb elvi-politikai döntésbe) foglalta, hogy a cigánykérdést nem etnikai, hanem szociális problémának tartja, s ezért a cigányok társadalmi integrációjának - lényegében asszimilációjának - a felgyorsítását határozták el. Ennek három eszköze volt: a romatelepek felszámolása, az oktatás és a munka. A 80-as években a liberális, emberi jogi mozgalom tűzte zászlajára a cigánykérdés etnikai megközelítését. Csupa jószándékból, persze, de hát a pokolba vezető út, mint tudjuk, jószándékkal van kikövezve.

A 70-es évek végén a cigány férfiak 75-80 százaléka rendelkezett állandó munkaviszonnyal, döntő többségük segéd- vagy betanított munkás volt olyan iparágakban, amelyek a rendszerváltás környékén megsemmisültek. Ma a cigány férfiak ugyanilyen arányban munkanélküliek. És nem azért mert nem akarnak dolgozni, hanem mert az ő képzetlenségükkel nem lehet munkát találni. Az pedig már a liberális - hol naiv, hol álszent, hol tehetetlen - oktatáspolitika csődje, hogy a cigány gyerekek jó része továbbra is - nemhogy képzettség vagy a továbbtanulás lehetősége nélkül, hanem - a szakképzés megszerzésének az esélye nélkül lépnek/hullanak ki az iskolarendszerből.

4./ „Hogy itt gyilkosságoknak leszünk tanúi, az nem kétséges" - vetíti előre a polgárháborús jövőt Bíró András, aki a 80-as évek végétől épp a cigányok érdekében végzett tevékenységéért kapta 1995-ben az Alternatív Nobel-díjat. (Az És cikke valószínűleg keddtől olvasható a www.es.hu honlapon

Legyünk vele tisztában: a 14. század óta köztünk, velünk élő, ma már kb. 600 ezres cigányság itt marad; ők éppúgy (csak másképp) magyarok, mint te vagy én. A mi érdekünk - nemcigány magyaroké -, hogy megtaláljuk az együttélés, a cigányok társadalomba integrálásának módját.

Javasolt irodalom: Kemény István szociológus írásai, pl.: http://tinyurl.com/6sbfg6 ; Schiffer Pál Cséplő Gyuri c. 1977-es doku-játékfilmje