Legyen világos: a XII. kerületi Turul-szobor Budapest legfontosabb fasiszta búcsújáró helye lesz - akár lebontják, akár marad. A történet pedig mint (a közhellyé csépelt) állatorvosi ló mutatja közéletünk néhány betegségét.

A történet közismert (már annak, akit egyáltalán érdekel): 2005. október 22-én - az 1956-os forradalom ünnepéhez kapcsolódva - a mentálisan másállapotú XII. kerületi fideszes polgármester (egy kedves olvasóm kedvéért: nem minden fideszes hülye, és nem minden hülye fideszes) felavatja az engedély nélkül emelt emlékművet. A törvénytelenséget a kijelölt szakhatóság - az ugyancsak fideszes I. kerületi önkormányzat - állapítja meg először, aztán a Fővárosi Önkormányzat, a Közigazgatási Hivatal, végül idén márciusban a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletben mondja ki: 30 napon belül le kell bontani.

A 2005-ös szoborállítás a maga történelmi-ideológiai zavarosságával része volt az 1956 (vagy éppen 1848-49) birtoklásáért két évtizede folyó harcnak, aminek jele a pártok külön ünneplése. Szögezzük le: Magyarországon nem létezik nemzeti ünnep, nemzeti történelem - már ha ezen olyan ünnepet, olyan történelmet értünk, amelyet a nemzet egésze (van ilyen?) együtt a magáénak érez(het).

A magyar eredetmondákhoz tartozó turulmadárról lásd részletesen a Wikipédia szócikkét, az utótörténetről - benne a madár millenniumi „újjászületéséről", majd a két világháború között jelentéséről, a nacionalista-fajvédő-antiszemita Turul Szövetségről - a HVG egy 2005-ös átfogó cikkét.

A XII. kerületi Turul-szobor azonnal a Magyarországot eluraló, érzelmi-szimbolikus politikai élet-halál harc terepévé vált, és ettől kezdve nincs jó megoldás.

2005. októberétől Csurka István, a Jobbik, a vármegyések és most a Magyar Gárda megjelenése világosan értelmezi a szobor jelentését: nem azt, hogy általában mit jelent, jelentett egy turulszobor, hanem hogy ennek a konkrét szobornak mi lett a jelentése, a helyiértéke.

Hogy így lett, abban persze benne van a baloldal hisztériája, ügyetlensége, érzéketlensége, valamint a magyar állam, a törvényes rend (van ilyen ma Magyarországon?) működésképtelensége. Az elsőhöz - anélkül (amit persze nem szabad figyelmen kívül hagyni), hogy belemennék, miért szorul görcsbe sokaknak a gyomra a Turul és az előtte lengetett árpádsávos zászlók láttán:

A baloldal, amikor még nem roppant meg - okkal - a hite, és nem akart görcsösen racionális lenni - bár csak hol ügyetlen, hol cinikus pragmatizmusra futotta ­-, nagyon is tudta, milyen fontosak a szobrok, emlékművek. Ezért vált a Gömbös-szobor 1944. októberi felrobbantása a (nagyon csekély) magyar antifasiszta ellenállás szimbóluma, ahogy politikai „nyilatkozat" volt az, amikor 1947-ben szociáldemokrata-anarchista fiatalok Faludy György (a költő) vezetésével ledöntötték Prohászka Ottokár Károlyi-kerti emlékművét. (A történelem - a valóság - bonyolultságát egyébként gyönyörűen jelzi az előbbi három név, akárcsak az, hogy a száz éve igencsak progresszív társadalmi nézeteket valló, a Vatikán által indexre tett, Károlyi Mihályt és Andrássy Katinkát eskető Prohászka minek a jelképévé vált. De ez mellékszál. Vagy nem.) A Turul-szobor kapcsán az MSZP és az SZDSZ (bár tulajdonképpen mi közük a baloldalhoz?) hihetetlen ügyetlenséggel és merevséggel szorította be önmagát a sarokba, amikor már minden megoldás csak vereség lehet. (Az általam nem nagyon kedvelt) Pokorni Zoltán, a jelenlegi XII. kerületi polgármester kompromisszumos javaslata egyfajta csendes kiutat jelenthetett volna, de ebben a helyzetben a „joghoz" és a „törvényességhez" való formális ragaszkodás csak kiélezte a helyzetet.

Jog? Törvényesség? Egy olyan országban, ahol mindenkinek napi tapasztalata van arról, hogyan működnek a hivatalok, a bíróságok? A Turult természetesen még az avatás előtt vagy annak másnapján erővel le kellett volna bontani - ahogy minden engedély nélküli építménnyel ezt kéne tenni. De most ott van, s megkockáztatom, az a kisebbik rossz, ha marad, ha hagyják, hogy a szélsőjobboldali zombik időnként összegyűljenek ott feketemisére, s aztán, az év kb. 360 napján nyugi van.

 Végül, a témával kapcsolatban felhívom a figyelmet egy nagyon érdekes könyvre:  Pótó János: Az emlékeztetés helyei - Emlékművek és politika