Aki 1975-ben született az idén lép(ett) a „krisztusi korba". Életkoromat (sok) és felekezetemet (nincs) tekintve abszolút kívülállóként eltöprengtem e kifejezés jelentésén: a szenvedésről vagy a megváltásról van szó? Vagyis jó-e az, ha valaki 33 éves. Mit jelent a „krisztusi kor" neki magának, illetve a környezetének. Jut eszembe: Jézus meg se érte a 33. születésnapját. (És persze tudom az első kérdésemre a „hivatalos" választ: szenvedés általi megváltás. Elnézést, ha valakit hitében sértenék!) Szóval azon a 33 éves, törékeny férfin akkor csak a szenvedés és az elkeseredés látszott: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?"

Mi következik ebből - következik-e bármi - egy ma „krisztusi korban" lévőre? Krisztusi korban van-e mindenki, aki 33 éves? Vagyis kötelesség-e megváltani akarni a világot? Esetleg akkor is, ha lehetetlennek látjuk a célt, nehéznek a feladatot, félünk tőle? S mi van, ha nem is érdekel a dolog? És mit jelent az, hogy „megváltani a világot"? „Aki egy embert megment, az egész világot menti meg" - idézi a Talmudot a holokauszt áldozatainak emlékét őrző jeruzsálemi Jad Vasem intézet. Lehet, hogy elég, ha szeretem - úgy értem: szeretem - a hozzám közelállókat? És egyáltalán: biztos, hogy felelősséggel tartozom másokért? Mi van, ha 33 évesen csak élvezni akarom az életet? Hátha éppen ez Isten szándéka, ezért teremtette a világot és benne engem?

És mi van, ha más másként válaszol ezekre a kérdésekre, mint én? És mi van, ha én másként válaszolok, mint tettem húsz vagy harminc éve?

*

1975-ben jelent meg magyarul egy könyv - Vladimir Páral: Az ifjú ember és a fehér bálna - amely akkoriban nagyon fontos volt számomra. Pontosabban nem csak ez a könyv (nem a legjobb műve), hanem a Páral összes, ami nekem ezzel kezdődött. Lényegében arról szólnak, hogy akarni kell megváltani a világot, mert felelősséggel tartozom magamért, a körülöttem élőkért, mindenkiért. S a megváltás eszköze az, ha élek, ha maximális izzással égek. Amiben persze el is lehet égni. De addig...

Szeretem a cseh irodalmat (ami nekem is Hašekkel, a Svejkkel kezdődött). Tudom, hogy a filozofikus Kundera mélyebben érti és magyarázza világunkat, a hol érzelmes, hol kicsit cinikus Hrabal egyszerűen nagyobb író, de Páral fontos volt - segített hinni és csalódni. (A napokban újraolvastam, már nem volt „olyan", és még azon is eltöprengtem, hogy annak idején vajon a 23 éves, lelkes Břeťával vagy a kiábrándult, cinikus, már 40 éves (mindkettő közel a 33-hoz!) Vikkel azonosítottam magam.

„Röviddel reggel hat után Břeťa Laboutka (23) kinyitotta a szemét, az ablakkeretben napsugár és benne a jógázó Vik lába. Břeťa becsukta a szemét, még egypár pillanatra az álom gyorsított felvétele a sugárzó fehér bőrű, aranyhajú asszonyról, körülötte benzineshordók lángoltak, egymás után robbantak fel és repültek a levegőbe, néz rám és valamit mond, nem hallom és nem bírok mozdulni, mintha megbénultam volna... Břeťa határozottan kinyitotta néhányszor a szemét, kéjesen megmozgatta a kezét, a lábát, egész testét, és gúnyosan nézte Vik mindennapos színházát, amint ott meredezik görcsösen beledermedve indiai betegségébe - most épp a fejin áll, ez a csúcsgyakorlata szegény öreg Viknek... legalább ilyenkor megy egy kis vér a fejibe, Břeťa ránézett Vik meztelen testére, forradások három operációjának és öt sebesülésének helyén, bal mellbimbója alatt az aranybarna bőrön fehéres folt, itt szúrta meg Edita a körömreszelővel éjjel a calcuttai szállodában... Az a seb már soha nem lesz piros, még ha Vik az összes vérét a fejébe pumpálja is."

*

"Mert sokan jőnek majd az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.
Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég.
Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé.
Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete.
Akkor nyomorúságra adnak majd benneteket, és megölnek titeket; és gyűlöletesek lesztek minden nép előtt az én nevemért.
És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást.
És sok hamis próféta támad, a kik sokakat elhitetnek.
És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.
De a ki mindvégig állhatatos marad, az idvezül." (Máté Evangyélioma 24, 5-13.)

*

Hozzánk csak sokkal később jutott el, de 1975-ben mutatták be a Rocky Horror Picture Show-t.  Nyugat-Európában kultuszfilm lett, a prűd Amerikában botrány, nálunk csak egy film. Én imádom.

*

1975 egyébként fontos év volt. Utólag az egész hetvenes évtized szürke, reménytelen, unalmas (de biztonságos!) masszának látszik - különösen a felkavaró hatvanas évekkel összehasonlítva. 1975-re mintha a nyugalom, a béke lenne úrrá a világon. Helsinkiben, az összeurópai biztonsági és együttműködési konferencián 35 ország vezetői írják alá a Helsinki záródokumentumot, amelyben a Nyugat véglegesen elismerte a II. világháború után kialakult európai politikai rendet (benne az NDK-t), a határokat, cserébe a Szovjetunió beleegyezett az „emberek, eszmék szabad áramlásába". Ebben az évben vált véglegessé a „kommunizmus" kelet-ázsiai győzelme: az utolsó amerikai tengerészgyalogosok fejvesztve menekültek a dél-vietnami fővárosból. Németországban pedig megkezdődött a terrorista Baader-Meinhof csoport pere, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a terrorizmussal...

Aztán minden máshogy alakult.

*

Nagy szülöttei is voltak 1975-nek; csak mutatóba néhány név: David Beckham, Cent, Csányi Sándor (a színész), Angelina Jolie, Ralph Schumacher, Tiger Woods.

Ja, és 1975. október 5-én  megszületett a kis Platen. Isten éltesse!