(A 28 éves Thomas Mann műve számomra a világirodalom egyik csúcsa; nem tudom hányszor olvastam már, és mindig találok benne valami újat - aznapi énemhez szólót - vagy valami megindítóan ismerőset, otthonosat*.)

Művészet valamilyen feszültségből születik; a kettős származás is lehet ennek egyik formája. Thomas Mannál gyönyörűen megfigyelhető a németek - és általában az északiak - ambivalens vonzódása a Dél és konkrétan Itália iránt. A Dél  a szenvedélyt, a művészetet, az érzéki és szellemi izgalmat jelenti, de egyszersmind a zavarosságot, a dekadenciát, a pusztulást is (Halál Velencében, Mario és a varázsló). A szerelem és a művészet olyan kivételes momentuma az életnek, amely egyszerre jelenthet csábító gyönyört és pusztulást. Akárcsak a bűn. Ezért hát a fegyelmezett, rendes polgár számára bűn vagy titkolnivaló szégyen, ha szeret, vagy ha verset ír.

„Megutálta és meggyűlölte az érzékiséget, szomjúhozva vágyott a tisztaság, a tisztes nyugalom után, holott közben a művészet levegőjét lehelte, az örök tavasz lanyha és édes, illatterhes levegőjét, ahol a nemzés titkos kéjében serken és fortyog és csírázik minden. Így csak azt érte el, hogy rikító ellentétek sodrában, fagyos szellemiség és emésztő érzéki tűz közt talajtalanul ide-oda hányódva, a lelkiismeret gyötrelmétől lankadt életet élt, elvetemült, kicsapongó és rendetlen életet, amelytől ő, Tonio Kröger, a lelke mélyén undorodott. Micsoda tévút! - gondolta olykor. Hogyan történhetett, hogy belebonyolódtam ezekbe az excentrikus kalandokba. Elvégre nem ekhós szekéren járó cigánynépből származom..."

Nietzschenél is megvan a Dél csábítása - ott ezt az antik görögség képviseli -, de nála a fegyelmet, mindenfajta törvényt, még az erkölcsi parancsokat is elsöprő, elszabadult szenvedély egyértelműen pozitív, az igazi emberi kiteljesedés. És hogy még tovább kontárkodjak a német szellem és irodalom történetében: Goethe számára az Itáliával való megismerkedés a klasszikus formákkal való találkozás esztétikai - tehát fegyelmező(?) - élményét jelentette.

Csak megjegyzem: nem tudok olyat, hogy egy olasz vonzódott volna a tüchtig németekhez.

Amikor tegnap este újra beleolvastam, tudatosult bennem a Tonio Kröger még egy, számomra fontos, eleme: az (észak)német polgári fegyelmezettség, hétköznapiság és az olasz szenvedélyesség, érzékenység között a szláv elem közvetítése. (A szlávok, oroszok mint vonzó péla egyébként másutt is felbukkan a fiatal Thomas Mann-nál, például az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben.) Tonio Lizavetával, a (Münchenben élő) orosz festőnővel osztja meg kétségeit:

 „Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok, ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot? Korán, rettentően korán. Abban az időben, amikor úgy illene, hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi, hogy megbélyegzettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rendesekkel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát, az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és mélyebben tátong, a végén egyedül marad, és azután nincs többé mód a megértésre."

Lizaveta válasza: „Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott."

És a kisregény végén a Tonio Krögerből művészt teremtő feszültség megfogalmazása:

„Be jó lenne újrakezdeni, felnőni... jóravaló, vidám és egyszerű, szabályszerű és rendes emberré, aki egyetértésben van Istennel és a világgal, akit szeretnek az ártalmatlanok és boldogok;... a megismerés átkától és a teremtés kínjától mentesen élni, érezni, létezni boldog közönségességben. Újrakezdeni? De hát nem érne semmit. Ugyanúgy lenne megint minden - minden úgy történne ismét, ahogy történt. Mert vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény."

És zárásul, persze, Augustin Hadelich: ezen a felvételen Paganinit játszik:

*Most például egy barátság elemzését az első oldalakon, például: „Aki jobban szeret, az alul marad, és szenvedni kénytelen - ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy bensőleg felírta magának, és bizonyos fokig öröme telt bennük, noha persze ő maga nem igazodott hozzájuk, és gyakorlati hasznot sem húzott belőlük."