A képen látható rendőrnő az Eight Avenue és a 42nd Street sarkán irányította a forgalmat május 4-én, délben. Mosolygott, sípjába fújt, énekelt, kiabált, mosolygott, táncolt, sípolt, táncolt, kiabált, teli szájjal röhögött, táncolt... - valami fergeteges jókedvvel és lendülettel. Ő volt az egyik első New York-i élményünk. És alkalom arra, hogy mindenféle eszembe jusson róla.

A mondott helyen van a központi buszpályaudvar egyik kijárata; busszal jártunk be New Jerseyből, a Hudson túlpartjáról, ahol laktunk. Ott ugyanis olcsóbb, és a 3-5 percenként közlekedő helyi kisbusz (8-10 perc séta a szállodától) a legnagyobb forgalomban is félóra alatt bevitt minket Manhatten szívébe. A buszozás is élmény volt, a sofőr nem bíbelődött jeggyel, csak eltette a fejenként 5 dollárt (ez biztos, hogy így volt szabályos, mert ugyanezt csinálta a New York-i végállomáson is, a forgalomirányító jelenlétében; nem, a busz nem az ő tulajdona, mert rá van írva, hogy az állam közlekedteti; talán gebinben működtetik - és ezt a szót most juszt se magyarázom el 40 évesnél fiatalabb olvasóimnak). Ha ő már indult a megállóból, de meglátott egy épp csak lemaradó utast (például minket a túloldalon a piros lámpa miatt toporogva), megvárta vagy újra megállt. A megállók feltételesek, de jelzőgomb nincs, helyette előre kell kiabálni a sofőrnek, hogy "Next stop" - illetve az esetek jórészében ez úgy hangzott, hogy "Parada proxima", mivel a környék túlnyomóan latino lakosságú, és a sofőrök többsége is az volt.

Latino volt a szálloda és a buszmegálló között félúton lévő minimarket 20 év körüli alkalmazottja is - latinos közvetlenséggel: a felvágottat (Solvere volo most ne figyeljen ide!) a saját kezébe szeletelte (gyönyörű hajszálvékonyra, ahogy szeretem), amivel a pénzt, a mobilját és minden egyebet is kezelt. Persze megkérdezte, hogy "Where are you from", és a válasz meglehetősen tanácstalanná tette. Ilyen országról még nem hallott, és az se sokat segített neki, hogy Közép-Európa. Azon pedig végképp megdöbbent, amikor megtudta, hogy Európában vagy harmincféle nyelven beszélnek.

Hogy végképp össze-vissza ágazzak: a hazautazás előtti estét is New Yorkban töltöttük; egy Greenwich Village-i belga étteremben vacsoráztunk (mikor leültünk, akkor vettük észre az étterem kirakatában büszkélkedő szivárványszínű zászlót, de ez nem zavart). Fiatal pincérünkről (időnként kedvesen - tényleg nagyon kedvesen - átfogta a vállam) pár perc alatt kiderült, hogy indonéz, három éve van Amerikában. Ő hallott már Magyarországról, és nagyon meghatódott, amikor kiderült, mi is tudunk Indonéziáról, sőt én nagy és fontos országnak neveztem. Továbbá meséltem neki a néhai Szukarno elnök magyarimádatáról. (Külön ölelés.) A lencsekrémleves és a monk fish (ördöghal) grillezett hagymával, gombával és valami szósszal egyébként nagyon finom volt. Amikor a srácnak áradoztam New Yorkról, és mondtam, hogy beleszerettem (mármint a városba - ott ült a feleségem is), feddően rám szólt, hogy azért számomra Magyarország biztos, hogy szebb, hiszen az embernek a hazája a legszebb...

(Folyt köv. még mindig a Nyolcadik sugárút és a 42. utca sarkáról.)