A 60-as évek eleje, gimnazista vagyok. És emlékeim szerint boldog, mert ekkor történnek meg életem legszebb, legfontosabb barátságai. Egyikük - G - családjának nyaralója van Balatonszabadi-Sóstón, a Balaton-part akkor még nincs feltöltve, a kert végében ott a tó, a nádas.

Kétszer-háromszor voltunk lenn barátokkal, haverokkal nyáron, 4-5 napnál valószínűleg nem hosszabb időkre, mindegyik pazar volt (természetesen szigorúan felnőttek nélkül). A vízi fejelő bajnokságokra emlékszem, meg arra, hogy mindig én keltem legkorábban, elsétáltam a kisboltba és hoztam reggelire Népszabadságot, kakaót és kiflit (fontossági sorrend). Szabadi-Sóstó a parton egy utcányi (7-es út) villasor meg egy szabadstrand, a töltésen túl, a domboldalon volt a falu, de oda nem mentünk; ha valami komolyabb kellett, besétáltunk Szabadiba (ami ehhez képest szinte világváros volt). Ott volt például a Pihenő nevű kertvendéglő, oda jártunk vacsorázni, esetleg lányokkal ismerkedni. A Pihenőben táncolni is lehetett: Pécsi László zongorázott és Steczura Mária dobolt. (Isten bizony, pontosan emlékszem a nevükre négy és fél évtized múltán is.) Egy vacsora maradt igazán emlékezetes: halat ettem, és egy szálka a torkomon akadt. Fuldokolni kezdtem, Gábor barátom azonnal odaintette a kenyereslányt, hiszen köztudomású, hogy ilyenkor kenyérbelet kell nyelni. A lány nem volt szentimentális: addig nem engedett beleharapni a kenyérbe, míg ki nem fizettük érte a 20 fillért.

A nyári emlékeket azonban elnyomja a legcsodálatosabb: négy téli nap. Négyen vagy öten mentünk le egy téli szünetben a sóstói házba. Egy (akkori mértékkel) hatalmas, szolgálati Volgával és „Varga elvtárssal", a sofőrrel. Egyikünk papája ugyanis fontos ember volt. (Másikunké is.) Ettől még ugyan mi mindig vonattal jártunk le - a „fontos ember" fia is -, de most kellett az autó, mindjárt elmondom, hogy miért, csak előbb még megjegyzem, hogy akkoriban sűrűbben jártak a vonatok, mint ma; volt olyan, amelyik éjfélkor ért Szabadi-Sóstóra, ez külön vonzerőt, romantikát jelentett; és persze nagyon olcsó volt a vonatozás.

Szóval, a kocsi azért kellett, mert egy zsák kokszot is vittünk magunkkal. A ház egyik szobáját lehetett vaskályhával fűteni. Folyamatosan fűteni kellett, éjszaka is, mert különben hajnalra iszonyúan kihűlt a ház. Erre persze csak a második nap reggelén vacogva jöttünk rá. A következő éjjelekre kétórás váltásban fűtésügyeletet szerveztünk - hasztalan, ugyanis az éjjel 2-kor hivatalba lépő második tűzőr mindig elaludt, így aztán nem ébresztette a következőt sem...

Más romantika is volt: a víz - mármint az ivó-és mosdóvíz. Nyáron az udvaron álló kútból egy búvárszivattyú látta el a házat, ezt azonban a fagy miatt télre természetesen kiszerelték. A Balatonon, a kb. 15 centis jégbe kellett csákánnyal, ásóval, lapáttal léket vágnunk, hogy legyen vizünk. Bele telt egy időbe, amíg rájöttünk a dolog technikájára, de több órás kemény munka és vidám ökörködés után lett vizünk. A jég alatt annyira leülepedett a tó vize (meg mi annyira bátrak és felelőtlenek voltunk), hogy forralás nélkül ihattuk - elég macera volt a mosdáshoz melegíteni a villanyrezsón.

A vízen kívül még valaminek az ízére emlékszem akkorról: a Sport szeletére. Köménymagízű volt. Ez volt az a kivétel, amikor fölmentünk a faluba, ugyanis csak ott volt bolt, az üdülősoron rajtunk kívül egy lélek nem volt a négy nap alatt. Úgy látszik, a sóstóiak nem szerették a Sport csokit, nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az általunk vásárol csemege évek óta állt a polcon - a köménymag mellett.

Számomra a nyár soha nem volt teljes a Balaton nélkül, bár évtizedek óta csak az északi partra járunk (kivéve ha az M7-esen megyünk, például az Adriára, mert akkor Bogláron vagy Fonyódon jövet-menet fürdünk és palacsintázunk egyet). A világ egyik legszebb látványa egy napsütéses nyári délután a tihanyi Rege cukrászda teraszáról lenézni az öbölre.